S e vállalás csupán a felületes pillantásra lehet meglepő, a zenekar vezetőjének, Vedres Csabának zenei-eszmei előéletét ismerve már egyáltalán nem. Elég, ha csak meghallgatjuk az After Crying még vele készült Megalázottak és megszomorítottak vagy Föld és Ég című albumát. Míg a társak 1994-től nélküle folytatták tovább a zenélést, Vedres új formációja egyfajta ötvözete volt a korai és a rockzenét már integráló Cryingnak. A Pilinszkytől kölcsönzött cím pedig tökéletes összefoglalása mindannak, amit a mintegy hatvan percnyi lemezidő során hallunk: sajátos zenei ikonográfiát élhetünk át, mely intenzitásával, visszatérő zenei és szövegi utalásaival megragadja figyelmünket, és önnön primér értelmezésénél beljebb hív. S persze azonnal beránt: a korongot kezdő, hideg precizitással megszerkesztett, ugyanakkor szédítő mélységeket bejáró, négytételes címadó szvit gyorsan eljut a magány hangulatképeinek egyszerű ábrázolásától a végső dilemmáig, miszerint hiába aszkézis, hedonizmus vagy apátia, az ember nem bírja ki egyedül. De a „miért hagytál el, miért?” kérdésre egyelőre nem érkezik válasz. Helyette rövid, nyugalmas átvezető hangzik fel (Minden nap), majd egy különös, felzaklató zenével kísért versszavalat (A Lazarus-ból) után Fekete hangulat címmel, nyolc percben egyetlen gúnyos zenei kacajjá sűrűsödik a posztmodern: egzaltáltan vibráló futamok, kuplé, musique concréte-re utaló nagyvárosi zajok és fájdalmas csellószóló keveredik zavarba ejtő virtuozitással. Az ezt követő Koldus című számban lehull a lepel, s megmutatkozik a nyílt szenvedés. Mivel a kifejezés intenzitását már nem lehet tovább fokozni, bezárkózás következik: az Íme hát megleltem hazámat gregoriánnal rokon dallama talán még az eddigieknél is megrendítőbb hatást tesz hallgatójára. Elérkezik a mélypont ünnepélye (Így szólt a madár), majd fáradt remény kezd éledezni (Hajnali ének), s bár hátravan még egy próbatétel (Alászálla poklokra), a katartikus fellélegzés nem marad el (Az utolsó ikon).
Magány, apátia, szenvedés, mélypont, remény – talán túl általános (s egyúttal elkoptatott) e szavak értelme, a Nagyvárosi ikonok azonban nagyon is konkrét valóságokat idéz meg zenei képeiben. Egyedülálló zenei-szövegi ikonográfia ez, borítóján a drót-formálta kereszt mögött vergődő madár-lélekkel, s láthatatlan dramaturgiája szelíden terelget minket a transzcendens felé, oda, ahol egyedül remélhetünk vigaszt. Ennek megfelelően a válasz sem szóban, hanem zenében hangzik el: ahol egy merész tritonus-hangköz-játszadozás, egy karácsonyi, majd egy húsvéti népének, a King Crimson együttes „Peace”-vezérmotívuma és Palestrina Jesu Rex admirabilisa teljes természetességgel simul egymásba, ott nincs kétség, csoda születik: Krisztus feltámadott.
Townscream: Nagyvárosi ikonok, Periferic Records, 63 perc, 1997
Paksa Balázs
