Balla Ferenc: Ha sajátos színt is ad a turistaforgalom itt Szentendrén körülöttünk is, de amúgy eléggé csendes a Péter-Pál templom plébániájának udvara, ahol Vedres Csabával beszélgetünk. Itt te vagy a kántor. Hogyha majd egyszer elkészül az ezredforduló zenei lexikonja, és abban megírsz egy rendesebb szócikket, mi minden fogja megelőzni ezt a stációját az életednek?

Vedres Csaba: Nem is tudom. Juj, de fura! Az apu zongorázott, és jól zongorázott és hát nagyon érdekelt a hangszere. Voltunk egy zeneakadémiai koncerten anyuval, és akkor hazajöttünk Pilisszentkeresztre, és nekem nagyon imponált, hogy ott a bemondó bácsi, hogy a Mozart már négy éves korában megírta az fránya fúgát, és akkor én is ott pötyögtettem. Valami ilyesmi emlékem van. De úgy rendszeresen nyolc éves koromtól zongorázom. Nagyon linken vettem 14 éves koromig. Egy pár évig gitároztam csak. És akkor utána derült ki, hogy nekem a zongora az igazi hangszerem.

– Nagyjából érettségire derült ki?

– Előtte egy háromnegyed évvel.

– És mire volt elég ez a háromnegyed év?

– A konzinak a zeneszerzés szakára tudtam elmenni. Ott Kocsár Miklós volt a zeneszerzés-tanárom. Mindegyik tanáromat szerettem. A zongoratanárom volt még rám nagyon nagy hatással: Kovács Gábor.

– Egyébként ez érződik azon a koncerten is, amit itt a 6-os stúdióban adtál néhány héttel ezelőtt. Tehát most, amikor jöttünk hozzád, az autóban hallgattuk ezt a kazettát, ezt a demo-felvételt, ahol kettesben vagytok, illetve hát hármasban: a zeneszerző, az előadó és a zongora. Én ugyan ehhez nem értek, de azt mondtam, hogy ez a srác nagyon tud zongorázni.

– Köszönöm... Tulajdonképpen nagyon-nagyon speciális technikám van. A kisfiamat sem merem tanítani zongorázni. Mert tudom, hogy elronthatom egy életre, az alapoknál. Én ezt a gyerekkori lustaságomnak köszönhetem, mert sok dolgot nem tudtam úgy megtanulni. Aztán úgy felnőttkorban próbáltam ezeket bepótolni, rendszeres gyakorlással.

– Ez pótolható, felnőtt fejjel?

– Olyan szinten, ahol az igazi zongoristák vannak, ott nem. Akik oktávmenetekben pörögnek, hatalmas tempókban, meg tercskálákat játszanak. Ez számomra már – szerintem – nem nagyon bepótolható. Talán annyi, amennyi egy ilyen zenei dühöngéshez elég egy gyors tételben, annyi van (nevet).

– Mondd, megesett már veled, hogy olyan művet komponáltál, amit nem tudtál tisztességesen lezongorázni?

– Igen. Ilyenkor két lehetőség van. Az egyik az, hogy azért mégis addig gyakorlom, amíg el tudom játszani, és akkor fejlődöm vele... Ilyen a Rockszonáta, ami messze túlszárnyalta az addigi technikai képességeimet. Akkor addig gyakoroltam... Vagy van olyan, hogy eszembejut egy zenei megoldás, amit nem tudok eljátszani és akkor a végleges kottában benne van, hogy én azt egyébként így képzeltem, de soha nem játszom úgy.

– Nehéz volt annak idején a zeneszerzés szakra a Konzervatóriumba bekerülni?

– A Fekete hangulat című zongoradarabbal felvételiztem a konziba. Kocsár tanár úr mondta, hogy ez formás, hogy itt helyén vannak a dolgok, és hogy ha megtanulom az összhangzattant, akkor ő föl fog venni.

– És megtanultad...

– Igen. Úgy-ahogy... (nevet)

– Időnként sértésszámba is megy, hogy ha valakire azt mondják, hogy kortárs zeneszerző, hiszen nagyon sok helyen ez nagyjából azonos az unalommal, amit kiváltanak ezek a művek. Ebben értetlenség is van természetesen, meglehet, hogy benne van... hogy Kodály-módszer, Ádám Jenő ide vagy oda, mégsem volt olyan alapos a zenei képzésünk, hogy az ember időnként ezeket az ugrásokat is követni tudja, amelyek a XX. századi zeneirodalmával óhatatlanul együttjártak. Viszont végülis te egy olyan utat választottál, amikor úgy sikerült értéket létrehozni, hogy ez mégis közérthető maradhatott.

– Ez a dolog gyerekkorom óta izgat. Számomra alapvető kérdés volt, hogy a könnyűzene és a komolyzene mennyire képvisel különböző értékeket. A kortárs zenénél én azt látom, hogy tehetséges illetve nagy művész ugyanannyi van, mint akármelyik korban, csak megbomlottak az agyak. Egy Schönbergnek ugyanolyan döbbenetes zenei kapacitása van, mint Johann Sebastian Bachnak. Ugyanúgy meg tudja írni azokat a húszszólamú fúgáit, oda-vissza olvasható, csak nem jó hallgatni. Vagy mondok egy más példát: olyan kortárs zeneszerző – kiszaladok a világból, hacsak egyetlenegy önálló darabját meg kell hallgatnom –, viszont olyan filmzenéket ír, hogy egyszerűen lélegzetelállító, megdöbbenek, hogy micsoda zenei kvalitás.

– Rá szeretnélek valamire venni. Nem lesz könnyű dolgom. Próbáljunk meg túllépni azon a közhelyen, hogy nincs könnyűzene meg komolyzene, csak jó meg rossz zene van. Számodra van valami feloldása-megoldása ennek? Amit szavakban is meg tudsz fogalmazni... Mert a zenédben érzem.

– Sokféle válaszkísérletem van erre. Az egyik: nem hiszek abban, hogy az elidegenedés, amiről nagyon sokan beszélnek, hogy az olyan mint valamilyen vírusos betegség, amit nem lehet kikerülni, vagy, ami ellen nem lehet harcolni. Nem hiszem, hogy az elidegenedés az végzetszerű. Éppen ezért nem is nagyon keresem, hogy hogyan tudnám megfogalmazni 140-féleképpen, hogy milyen elszigetelt kis szigetecske vagyok ebben a világban. Vagy hogyan tudnám még jobban bebizonyítani, hogy én egy mennyire soha nem volt individuum vagyok. Egészen ellentétes irányú az egész zeneszerzés, amit csinálok. Ami számomra feloldást ad: a zenei funkciók. Ott döbbentem rá, hogy ez a kortárs zene nem működöképes, hogy a zenének szinte semmilyen funkcióját nem képes ellátni. Tehát ő azt mondja, hogy intellektuális élményt ad, belátom, hogy vannak olyan kortárs zenei művek, és hát születtek itt azért remekművek. De a művek 95%-ánál sokkal inkább egy keresztrejtvényfejtést érzek, aminél hogyha sikerül a rejtvényt megfejteni akkor ujjong a hallgató és ezt összetéveszti avval, hogy művészi élményt kapott. Ez egy nagyon komoly probléma. Viszont ezen kívül egy sereg olyan dolgot ezek az alkotók lenéznek, amit maguk nem tudnak megcsinálni. Ha meg tudnák csinálni, ha egyetlen egy olyan slágert hallottam volna, mint az Elvonult a vihar, vagy a Szólj rám, ha hangosan énekelek, tehát, ha egy olyat hallottam volna közülük bárkitől, hát tudod én ezt kirázom a kisujjamból, akkor természetesen más lenne a véleményem, de azt látom, hogy nem írnak olyanfajta tánczenét, amire táncolni lehetne. Tisztelet a kivételnek, nincs olyan egyházi zenéjük, ami megmelengetné, ami átmelegítené az ember szívét. Nem tudnak a munkához semmilyen szinten hozzászólni. Nem tudnak társai lenni az embernek se, sötét este, amikor vigaszt szeretne kapni a zenében. Tehát egyszerűen nem működnek a zene funkciói. A másik pedig, hogy nincs ennek valami EGY megoldása. Annak idején az After Cryingban, hónapokon vagy éveken át kerestük, hogy mi az a megoldás, ami a paraszt néninek is és az egyetemi docensnek is működik, és rájöttünk, hogy ez soha nem volt így. Tehát soha nem működött úgy egy kultúrában, hogy egyfajta zene lett volna mindenféle társadalmi rétegnek. Viszont az ember – akihez szólni akar – kutyakötelessége, hogy ne fojtsa le magában, azokat a dolgokat, amik esetleg lenézettek vagy megvetettek, ha úgy érzi, hogy ez egy lehetőség arra, hogy szóljon hozzájuk.

– Kamaszkorodnak abban a részében, amikor gitároztál, miket játszottál?

– Először a beatzene fogott meg nagyon. Tehát az Illéséket meg ezeket szerettem nagyon, és aztán egy rövid ideig Jimi Hendrixet meg a Deep Purple-t favorizáltam. De nem voltam jó gitáros. Nem volt hozzá jó technikám.

– Csak azért kérdem, hogy "ebben az időben", másrészt az ember semmit nem szop az ujjából. Tehát a konzervatórium miatt adott volt a klasszikus zenei műveltség, amiből vizsgáznod kellett, nem volt mese, azt el kellett sajátítanod. Másik oldalról meg ott volt egy gyerekkor, egy kamaszkor, az a zenei világ, amelyik körülvette a te generációdat. Beszivárgott, ha akartad, ha nem. Aztán, hogy mit használtál belőle. Ahol megismerkedhetett veled a szűkebb és a tágabb publikum, a kis- és nagyközönség, az az After Crying zenéje volt. Ez meg miből lett?

– Nagyon szerencsésnek tartom a sorsomban azt, hogy 14 évesen is már elmehettem volna zeneszerzés szakra, de akkor én a Madách Gimnáziumba mentem irodalmi-drámai szakra. Ami egy olyan különleges szak volt – kísérleti szakasz –, és nagyon jó gimnázium volt, nagyon jó csapat, nagyon jó osztályfőnök, és csak utána kerültem a konziba. Tehát az egész lázadó időszak – ez a 14-től 18 éves korig tartó időszak – ez végigment mindenféle komolyzenei úgymond "fertőzöttség" nélkül...

– ...A színpadon voltál lázadó ifjúság...

– Igen! És még hozzá úgy, hogy talán a L'art pour l'art társulathoz is hasonló, ilyen gesztusokkal meg ötletekkel, elég agybeteg zenéket játszó zenekarokat csináltam (nevet). És ennek volt ideje magát kifutni, volt ideje lehiggadni. Míg aztán 17 éves koromban, egy egészen kiemelt pillanatban, meghallottam Beethoven Karfantáziáját, amit már azelőtt is szerettem, de akkor azt mondtam, hogy na ez az viszont, ami nekem nagyon hiányzik az életemből, ez viszont valamit nagyon tud. És akkor ez annyira beindított, hogy akkor gyorsan vissza újra a zongorát, és akkor félév alatt elvégeztem hat osztályt a zongoraiskolában. Egy olyan tanárnénim volt, aki nagyon-nagyon támogatott és lelkesített ebben, és akkor úgy tudtam a konzira menni, hogy akkor már a rock rettenetesen megérintett.

– Az After Crying...?

– Hát... Benne van mindenképpen a magyar ének-zene oktatás. Ami szerintem ezekben a kései szocialista időkben jó volt, színvonalas volt. Legalábbis a XI. kerületben, ahol 30 kórus ki tudott állni egy kórusszemlére, és mindegyik kórust öröm volt hallgatni, ez nagy hatás volt. Aztán a rockzene... A klasszikusok... Nekem még személy szerint a kuplék (nevet). Nem tudom, rengeteg minden. Gyakorlatilag minden, amit hallottunk.

– Hogy ha az After Crying-os időszakból kéne néhány névjegyet letenni, melyek azok a szerzemények, amelyekre azt mondod, hogy ez akkor jellemző volt rátok – és rád persze – alapvetően?

– A Hommage á Frank Zappát nagyon szeretem. Az Így hallgattam el-t (Confess Your Beauty az angol lemezen), aztán a Gadarai megszállottat, a Bölcsőd Föld és Ég-et [Kétezer év – a szerk. megjegyzése], a Leltárt, a Jesus Dulcis Memoriát, ami így kapásból eszembe jut, azok ezek.

– Volt-e valami kialakult munkamódszeretek annak idején?

– Igen, volt, de ez korszakonként változott. A legelején, amikor trió voltunk, akkor mindent közösen sütöttünk ki. Bementünk és az volt a próba, hogy improvizáltunk. És akkor, mittudomén, hat óra improvizációból maradt egyetlenegy téma. Tehát olyan zenei kísérleteket csináltunk egymással, hogy jó megyek és akkor vedd át a témát. S akkor adogattuk így egymásnak...

– ...Ki volt a két "tettestárs" akkoriban?

– Pejtsik Péter volt a csellista és Egervári Gábor volt a fuvolista. Vagy csináltunk például olyat, hogy kánonokat rögtönöztünk, hát irdatlan nehéz volt, hogy az egyik elkezdi és a másik közben folyamatosan megy utána kánonban. Volt úgy, hogy csak egy bizonyos érzést, vagy szavakat dobtunk be, vagy stílusokat. Tehát egyszer valaki bekiabálta, hogy "és most repetitív", vagy "most romantikus". Így játszadoztunk ezzel és ez nagyon izgalmas dolog volt.

– Ehhez nagyon kellett értenetek egymást?!

– Az elején nem is értettük egymást! '86 novemberétől az első fellépésig eltelt közel fél év, és addig csak ezt csináltuk. Tehát ez volt az első időszaknak a munkamódszere. De ez úgy nagyon kiforrta magát. És akkor a másodiktól már az 1989 című anyagtól kezdett bejönni az, hogy én általában hoztam egy témát, amihez többnyire kértem, hogy a Péter rakja hozzá a magáét, és akkor ezt a témát megfürdettük a zenekarban.

– Mondd, a klasszikus zeneirodalomban létezik az ilyen trió? Cselló-fuvola-zongora?

– Talán a barokkban, csembalóval. Talán... Talán... De emlékszem, hogy akartunk mi ilyet játszani, hogy bebizonyítsuk, hogy mi ilyet is tudunk. és akkor azt hiszem, hogy Haydnnál, aki az égadta világon mindenre írt, őnála találtunk erre a felállásra egy darabot. De bevallom, nem a legnagyobb remekei közé tartozik (nevet). És aztán később egy viszonylag állandó munkamódszerré lett. Akkor jött az Overground Music-os időszak, mikor Pejtsik Péterrel ketten voltunk úgymond tagok és különböző szinteken voltak velünk zenészek és ez nagyon furcsán fordítva működött, tehát minél beljebb volt valaki, annál kevesebb pénzt kapott, annál többet kellett dolgozni...

– Kimondottan öröm volt veletek együtt lenni... (nevetnek)

– Biztos... Akkor volt két zenész: a Maroevich Zsolti, meg a Fogolyán Kristóf, akikkel együtt próbáltunk rendszeresen, és voltak a meghívott zenészek, akik viszont már csak kottát kaptak. Akkor ez volt a munkamódszer, utána A gadarai megszállott idejében ismét egy ilyen improvizációs munkamódszer felé mentünk el, és az utolsó időszakban, amikor én még ott voltam – a Föld és Ég című lemez környékén –, akkor meg megpróbáltunk egy nagyon professzionális műsort összehozni, és ott megint az volt, hogy témát hozunk, kottát osztottunk és így tovább. Tehát ez így pulzált.

– Az emlegetett Mari nénitől a docensig, kiket célzott meg az After Crying? Egyáltalán tudatosak voltatok ilyen szempontból, abban az időben? Tehát volt valamilyen fantomképetek az After Crying közönségéről?

– Most persze nem feltétlen a Hommage a Frank Zappá-ra gondolok, de mondjuk egy olyan szerzemény, mint a Bölcsőd Föld és Ég, vagy a Leltár, az éppenséggel mindenkihez szólhat, aki hajlandó öt percre megnyitni a szívét egy zenének, vagy egy kicsit odafigyel rá. De hát találkoztam olyan nagyon idős emberrel is, akinek ez a zene a vigasztalására szolgált. Meg fiatalokkal is... De volt úgy, hogy egy rajz-tanárnéni az After Cryingra rajzoltatott... És akkor csináltunk abból kiállítást. Fantasztikusan izgalmas volt. A gyerekek nagyon értették a zenét. Egy elég bonyolult struktúrájú háromperces dolog, amiben élesen &ndas; de azért nem annyira élesen – elkülönül két karakter, ami minden gyerekrajzon megvolt. Aztán ők ezt hol nappal, hol esővel, hol lakóteleppel és természettel ábrázolták, ezerféle módon kifejezték, nagyon érdekes volt. Tehát végülis úgy célközönségünk, hogy mi mondjunk az egyetemi ifjúságnak zenélünk, így nem, soha. Sőt, mindig az volt a bajunk, hogy szerettünk volna szélesebb körben.

– Mennyire érdekelt akkoriban benneteket, hogy miként sorolnak be?

– Hát... Amikor a Magyar Rádióból kaptam egy olyan értesítést – a felvétellel kapcsolatban –, hogy After Crying tánczenekar részére, nem mondom, akkor kedvem lett volna elsírni magam (nevet), gondoltam magamban, hogy jó táncolj rá, megnézném én azt (nevetnek). Az szívszorító volt... Hát nehéz volt, mert végülis, ha betegség közbe nem jön, a Zeneakadémián is szerepelhettünk volna, a Korunk zenéjében. Ez volt a nagy álmunk. Tehát tulajdonképpen amit akartunk, azt elértük. De nagyon sok kínszenvedésünk volt ezzel. Akárhová ha lementünk, vagy a fővárosban bárhol játszottunk, akkor jön a szervező: "Na akkor mi is ez, rockzenekar?", "Nem, de azért kéne ide egy erősítés." "És hány csatornás?" "Legalább 16." "De hát akkor ez rockzenekar!". És akkor vég nélkül ezek a viták. Hú... Hát egy idő után nagyon fárasztó volt mindenhol elölről elkezdeni elmagyarázni: "Hogy hát igen, se ide, se oda". Az biztos, hogy kicsiny hazánkban ezt előnyként nem éltük meg.

– Ez milyen példányszámokat jelentett, ami az eladott hanghordozókat illeti?

– Annak nagyon örülök, hogy ezek a lemezek azóta is folyamatosan fogynak és teljesen egyenletes mértékben. Tehát például az Overground Music-ból évente elmegy 700 és 1000 között a világban, azóta is. Tíz éve jelent meg és azt elviszik.

– És ez egy jó szám...

– Jó szám igen... igen...

– Végülis a te részedről ennek a periódusnak miként lett vége (amennyire ez ránk tartozik)?

– Az utolsó csapat, amelyikkel együtt játszottam: Winkler Balázs trombitált, Pejtsik Péter csellózott, Gacs Laci dobolt, Torma Feri gitározott, Egervári Gábor fuvolázott, szövegírt, az egy nagyon-nagyon erős egyéniségekből álló csoport volt, és ez nem feltétlenül jó egy társaság belső dinamikáját illetően. Minden ilyen csapatban kell olyan ember, aki megengedőbb, aki szelídebb, akinek pont az az erénye, hogy őneki valamit el lehet sírni, ez viszont egy nagyon erős egyéniségekből álló társaság volt. És aztán volt egy nagyon erős zeneszerzői rivalizálás. Hát aztán ami így kettécsapta ezt a zenekart.

– Volt neked egy kísérleted, amit a szakma két oldalról is eléggé kétkedéssel – hogy finom legyek – fogadott, ez a Kováts Krisztának írt lemezed... Lehet, hogy ez is az egyik út lesz, amelyen tovább haladsz...? Hisz a Kriszta nagyon jó énekes... És igazándiból nem futotta be azt a pályát ez a lemez, amit megérdemelt volna.

– Krisztát nagyon szeretem, becsülöm. És én is nagyon jó énekesnek tartom. De nem az én utam, hogy slágereket írjak. Bár ezen az albumon nem slágerek vannak, hanem dalok. De ez nem zárja ki azt, hogy én rettenetesen örülnék, ha lenne egy olyan számom, amit az emberek szívesen énekelnek. De egy énekesnő imázsában résztvenni, akkor az ő új fajta stílusát kialakítani nagyon-nagyon szép feladat – engem inkább mint egy kihívás érdekelt... Ez a Titkosírás című album. Tudtam, hogy Kriszta nagyon jól énekel. S hogy hogyan lehetne esetleg olyan dalokat csinálni, melyek nem "hótbuták". Amiben vannak mondjuk zenei ötletek, vagy a hangszerelés valamivel változatosabb vagy gazdagabb, vagy ilyesmi. De sajnos ez a lemez elcsúszott. Tehát aki Krisztát szereti, az engem nem fogadott el ebből, és aki engem szeretett, az alapvetően őt nem. Tehát nagyon kevés olyan ember van, aki ezt a lemezt úgy tudta elfogadni, ahogy van. Én gyanítom, hogy néhány év múlva ez a lemez könnyebben érthető lesz. Furcsa módon. Mert ami maradandó belőle, ugye a nagy kommersz slágerlemez, ahogy ezt vágták a képembe, egy négyszólamú kánonnal végződik (nevet). Mit mondjak? "Jól van, futtasd be!" Vagy nem tudom...

– Maradt benned ennek kapcsán valamilyen hiányérzet?

– Azt érzem, hogy a dalaimat korántsem olyan minőségben és korántsem olyan hanggal és felkészültséggel, mint ahogy a Kriszta teszi, de valahogy igazán hitelesen mégiscsak zömmel én tudom előadni. Kell ez a mélabús füles hozzáállás a dolgokhoz, ez a "nagy szomorúan kinézek a pianínó mellől" című dolog valahogy hitelessé teszi.

– [Itt egy – valószínűleg a Townscreamre vonatkozó – kérdés kimaradt a hangfelvétel kazettára rögzítésekor.]

– ...Te tudod, ez igen, ez mindenképpen benne van, de az is benne van, hogy például volt ebben a zenekarban egy olyan srác, aki velem úgy mert üvölteni, mint soha senki, és én ezt a srácot nagyon bírtam. És pont ezért. Ez engem felszabadított. Nem kényszerített bele, hogy "Hát, tudod te egy olyan ember vagy, akinek soha semmit nem lehet megmondani!" dologba. Rám felszabadítólag hatott az ő egyénisége, hogy volt egy ilyen. Ez emberileg is úgy nézett ki, úgy is tagolódtunk: az öregek meg a fiatalok. A csellista meg a bőgős 10 évvel fiatalabbak voltak, mint a dobos meg én. És akkor így tagolódtunk. De hát a végén már magunk között bukott ultizenekarnak hívtunk magunkat (nevet). Mert akármibe belekezdtünk, az vagy megszűnt, vagy privatizálták, vagy vége lett, vagy bezárták. Nagyon sokszor eljutottunk, hogy úgy tűnt már, hogy eljutunk az egyről a kettőre. S utána megint kicsúszott alólunk vagy a fellépési lehetőség vagy a próbalehetőség. Úgyhogy a végén már belefáradtunk.

– Mondhatjuk azért, hogy a Townscream együttest kiütéssel intézte el a magyar valóság?

– Hát lehet...

– Mennyire sajnálod ezt a magad fejlődése szempontjából? Mi az, ami kimaradt az életedből, a közönség életéből azáltal, hogy egy olyan periódusban próbálkoztatok, amikor lehet, hogy vállalkozónak kellett volna menni?

– Tavaly ősszel nagyon-nagyon értelmes emberek mutattak nekem egészen különleges techno-zenéket. S ez nagy hatással volt rám. S elkezdtem egy nagyon fura dolgot csinálni, hogy kifejezetten techno-gesztusokkal, de hát mégis egy élő zenekar játszott a színpadon. S addig küszködtünk, hol tízen voltak a koncertjeinken, hol húszan. És elkezdtük ezt az évadot ötven emberrel, és már a második koncerten már százan voltak, a harmadikon még többen. S akkor éreztük, hogy itt most valamit sikerült elkapni. Ugyanis én azt gondolom, hogy a művész nagyon felelős azért, ha nem beszél a korának a nyelvén. S ez nekem iszonyú szenvedést okozott, hogy az Emerson meg a King Crimson a példaképek, de hát nem igaz, hogy most butábbak az emberek, nem igaz, hogy most rosszabbak azok a fiatalok, nem igaz, hogy nincs bennük nyitottság, nyílvánvaló, hogy én nem beszélek a nyelvükön. Abból nem engedek, hogy én mit akarok elmondani, s hogyan. De én nem beszélhetek velük most egy – mittudomén – harmincas évekbeli szleng nyelven. Nem mondhatom, hogy "Szia pajtikám!". Mert az egy "ciki" egy 16 éves egy 18 éves gyereknek gáz. "Necces..." (nevet).

– És "égő"...

– És "égő". Meg kellett találni ezeket a gesztusokat. S abban a pillanatban jelzett is a közönség: "Hogy: na így már értjük ugyanazt, amit három éven keresztül nem tudtatok elmondani."

– Mondd, ezt hogy bírtad idegekkel? Magamból kiindulva, hogy ha 10 percig kéne technót hallgatnom, azt hiszem, felcserélném néhány év börtönbüntetésre.

– Nem volt ez olyan techno... (nevet)

– Amíg rájöttél erre... Addig egy csomó mindent meg kellett hallgatnod, hiszen találtál benne valamit, amiből el tudtál indulni.

– Nagyon jó zenéket mutattak. Nagyon izgalmas zenéket. Tehát nem a disco-beli változatához tartozik igazán, hanem ahhoz a részhez, amelyik – s innentől mindig izgalomba jövök – a montázs problémájával foglalkozik. Tehát, hogy "jé egy opera nyamanyama (énekli) hopp itt éppen besikoltott egy gitár nyamanyama (énekli), Beatles nyamanyama (énekli)". Ez iszonyatosan izgalmas. és hát teljesen kiszámíthatatlan volt, és akkor ezeknek a legjobbjai megcsinálják azt, hogy megy perceken keresztül ez a ritmus, egyáltalán nem izgalmas, már el is zsongtál tőle, és akkor hirtelen jön egy olyan fél perc, hogy csak kapkodod az agyad, hogy itt valami rettentő fontos történik, és utána akkor megint... Hát ezek annyira izgalmas szerkezetek, vagy amit a ..éz (?) behozott, a lassítás, az rock 'n' rollban Bill Haley óta nem ismerős. Legfeljebb a nagy rockszámoknak a végén. S akkor megy egy számnak a kellős közepébe egyszer csak elkezd lassulni a ritmus, és érzem, hogy a szívem így kezd megnyugodni. Ez egy döbbenetes hatás. Ezt be is vettem az egyik számba. S akkor fantasztikus volt nézni, hogy ott a közönség, s látom, hogy így pulzál a lábával, a testével és ahogy így megnyugosznak az egész heti strapa után és ahogy hátradőlnek és akkor jöjjön, aminek jönnie kell. Az más kérdés, hogy nálam ilyenkor gregorián jön (nevet).

– Vajon ez hogy kezdődött, ami a technót illeti? Tehát voltak jelentős alkotók, és az ő műveik mentek le kutyába, vagy attól kezdve, hogy sikálni kezdi a lemezt a DJ, ebben láttak fantáziát igazi muzsikusok?

– Inkább az utóbbi. Én nagyon hiszek abban, hogy a zenetörténetben – legalábbis az európai zenetörténetben – van egy olyan pulzálás, hogy elindul valami nagyon alulról, valami népi gyökérrel, s lassan rákap az értelmiség. S fölviszi ezt egy magas pontra,egy csúcspontra, persze ezt megpróbálják állandósítani, ekkor jön egy akadémikus szakasz...

– ...Akkor válik unalmassá...

– Nemcsak unalmassá, hanem erőtlenné. És ekkor amikor ez itt van fönn, látszólag a zeniten, de már mindenki unja, akkor megint jön egy nagyon lenézett, nagyon megvetett, látszólag nagyon semmire nem használható dolog, ami megint el van évekig, akkor megint jönnek értelmiségiek, s viszik föl a csúcspontra és megint kezdődik elölről. Mondjuk egy Johann Sebastian Bach után rokokó csembalózenét hallgatni, az valami hihetetlen. Vagy ahogy a klasszika indult, azokkal az aranyos kis butaságokkal. Szóval fantasztikus! És én most a rockzenét látom ilyennek, ami egy tánczenének indult, aztán kiderült, hogy annál több, aztán megfutotta a maga pályáját, a rocknak a progresszív időszakában, és aztán egyre több olyan ember nő föl, akinek ez az anyanyelve és már szeretne ezen az anyanyelven értelmes és komolyabb gondolatokat kifejezni. És egyre több olyan zeneszerző van – és most már a filmzenéken nagyon tettenérhető ez –, hogy nagyon-nagyon kemény áthatások vannak. Tehát, hogy igen legyen szimfónikus zenekar is, de azért már belerakom a dobfelszerelést, belerakom a basszusgitárt, a szintetizátort. Csakhát a rockból is egy annyira cirkusz lett, szóval valahol megértem ezeket a gyerekeket, nekik már nem a gitár... hát nyugaton, az hogy ő egy szintetizátort vesz az nem olyan szám mint nálunk. Vagy hogy ott a lemezekkel szórakozik. És kihoz belőle valami olyat, valami olyan életérzést, amit addig nem fejezett ki senki... Csak az a nehéz ebben a világban, hogy míg a magyar népzenét, amit megfojtott – nem akarok én senkihez igazságtalan lenni – részben a rendszerezés, részben az is, hogy mindenkinek a közkincsévé vált, ezért nem tudott már egy falué lenni, nem tudta vinni az összetartó erejét...

– ...vállaljuk ebben a felelősséget, megfojtotta a rádió..., megfojtották a hanghordozók, amint ez országosan terjeszthetővé vált, egészen mássá lett...

– Már előtte a kotta is. De amíg ez megtörtént, eltelt jópár év vagy évtized. Na most Bill Haley, Rock az óra körül, és azonnal 11 millió eladott példány. Tehát egyszerűen az a baj, és ezt azóta is látom, hogy számomra nagyon kedves művészeknél, mint Enya vagy Tanita Tikaram, hogy ott a tehetség, egy lépéssel megelőzi a bizniszt, és a második lemeznél már megfojtja. Tehát nem tudnak a spontán zenei folyamatok működni, úgy ahogy esetleg régebben... Nyilvánvaló, hogy azok a néger srácok, akik annak idején a rap-et elkezdték, azokban volt egy elemi szintű keserűség. De abban az üzletemberben, aki ebből egy év múlva valamit csinált, nem volt elemi szintű keserűség, és akkor megfulladt a kitörési kísérlet, amikor a lélek megpróbálja valamilyen szinten új módon kifejezni magát.

– Itt vagy a harmincas éveid derekán. Feleséged muzsikus. Költöztök lassan Szentendréről Pécs városába, ott nem leszel kántor, szabadúszó leszel, ismét. Az utóbbi időben készült munkáiddal abból a szempontból mennyire vagy elégedett, hogy mennyire hasonlítanak rád?

– Most megint korszakváltás előtt állok a zenémben. Tehát nagyon érzem, hogy megint lezárult egy korszak, egy körülbelül ötéves korszak. Amióta az After Cryingból kiléptem. Úgyhogy hát pont az elmúlt hónapokban, nem nagyon tudtam komponálni. Úgyhogy nehéz most erre a kérdésre válaszolnom.

– Jól hangzik, hogy múlt időt használtál...

– (nevet) Voltak mindenféle törekvéseim. Nagyon izgat például az egyszerű dal. Iszonyú nehéz. Embertelen nehéz. És hát születni kell rá. De olyannak, aki nem erre született, annak is törekednie kell rá. Ez volt az egyik. Van is egy ilyen ciklusom a Stanislawski-dalok. Semmi kommerciális nincs benne, és szereti a közönség, nagyon. Aztán, a legnagyobb sikertelenségek meg kudarcok idején, kínomban Morgenstern-verseket zenésítettem meg. Akkor valahogy az is nagyon sok mindent kifejezett. De amit úgy igazán fordulópontnak éreztem, az a Rockszonáta volt. Tehát az egy 15 perces zongoradarab. Elejétől végig csupa rock-gesztussal, ami helyenként követhető: jé, tényleg itt most a zongora azt mondja, hogy tibiribi-tibiribi-tibiribi, és hát ez azt jelenti, hogy a tamokon végigpaskol a dobos és így tovább. Ugyanakkor a klasszikus szonátaforma szabályainak megfelelően írtam meg ezt a darabot, és itt érzek egy komoly áttörést. És igazából, azt hiszem, hogy most már errefelé mennék el. Meg az egyházzene felé. Mert van itt egy borzalmas megfigyelésem. Hogy művészek ezrei panaszkodnak Budapesten azon, "hogy nem vagyok elismert, rossz nekem, nem jutok elég lehetőséghez, nem értenek meg" és így tovább, és ez a kőkemény játék megy mondjuk 20 000 embernek a kegyeiért. És közben egy ország van zene nélkül. Például nincsenek népénekeink a katolikus egyházban. Olyanok, amelyek frissek lennének. Nagyon jó, hogy van ez a gitáros mozgalom, egy csodálatos ember csinálja, Máriáss Péternek hívják, több, mint tehetséges, egy nagyon jó művész. Vagy belegondolok abba, hogy feleségem játszott egyszer Kiskőrösön egy jótékonysági koncerten...

– ...ő hegedűs...

– Igen. És akkor a koncert után odajött hozzá az a bizonyos parasztnéni. És akkor azt mondta, hogy "aranyoskám maga volt az, aki hegedült?". Mondta a Juli, hogy "igen". És mielőtt bármit tudott volna Juli csinálni, kezet csókolt neki. Akkor itt milyen hiány van? És ezeken a helyeken büdös játszani. És ahol nincs Steinway zongora, oda nem megyek el játszani. És hihetetlen kvalitású emberek nyilatkoznak arról, hogy Mozart hogyan tudott zongorázni, hogy volt-e billenő-legatója, vagy nem volt. És tízmillió emberből százezer tudja, hogy mi az a legato. Itt valaminek kell történnie. És ebből részt szeretnék vállalni. De még nem tudom, hogy ennek mi az útja. Tudok egy olyan helyet, nincs messze a Balatontól, ahol értelmi fogyatékosok élnek, kinn egy pusztán. Kinder-tojásokat töltögetnek, a belevaló játékokat rakják egybe. És ezek az emberek, akik általában jobbak nálunk, olyan elképesztő zeneiségben vannak. Az élő zene gyakorlatilag felfoghatatlan élmény számukra. Volt koncertemen egy ilyen fiú, mert szerencsére megismerkedtem vele, a Zozó. Egy-egy koncert után olyan extázisban volt, hogy hogy... Szóval ő valamit tud arról, hogy mit jelent az, hogy zene. Vagy megveszem ugyanazt a zongoraversenyt tízféle zongoristával és karmesterrel, és már mindent tudok tőle és már teljesen le van védve a szívem az ellen, amit az a darab nekem mondani akar, és közben pedig milliók vannak az országban élő zene nélkül, és ők azt hiszik, hogy zenével telítettek, és közben még nem is hallottak zenét. Nem tudják, hogy milyen az.

– Csaba! Nem tudom, hogy kívánom-e neked, de ha úgy alakulna a sorsod, hogy sikeres lennél és gazdag, hogy viselnéd?

– Hát nem illik ilyesmivel dicsekedni, de azt hiszem, hogy igyekeznék elég hamar megszabadulni tőle. Egyrészt vannak emberek, akiknek erre jóval nagyobb szükségük lenne. De inkább az is, hogy félek, hogy bezárna valamibe. Borzasztó furcsa, hogy a zeneszerző eléri a Hollywoodra néző csupán zeneszobát, benne a fehér Steinway-jel, és hát minden megvan neki, csak a zene marad el. Vagy megkapja azt a kocsit, és abban furikázik a városban, és már mindene megvan, csak valahogy a zene elmarad, kimarad belőle. Ez nem megy anélkül, hogy az embert ne irritálná a sorsa. Kell hogy valamilyen ponton legyen mindig irritálás. Tudod, számomra nagyon elgondolkoztató, hogy egy Lennon és egy McCartney a végén már mennyire utálták egymást, és nem tudnak egymás nélkül jó zenét írni.

vissza