Boldog lelkek tánca
Vasárnapi vendégségben – Pécsi Rádió, 2000. május

Vedres Csaba orgona- és Gyermán Júlia hegedűművész házaspárral Kovács Attila készített zenés portrét a milleneum évében megjelent Lélektánc című CD-lemezük felvételeiből válogatva.

[Zene: Lélektánc]

K.A.: Lélektánc címmel van előttünk Vedres Csaba és Gyermán Júlia közös CD-je, és ha valaki nem tudná azt, hogy ez a páros ez egyben családként is néhány év óta egy együttes, az akkor is azt mondja, hogy nagyon összeszokott muzsikusok lélektáncáról van itt szó és ez a 12 műsorszám, ami a CD-re került, ez egy nagyon szoros tematikus egységet ad, de tulajdonképpen azt hiszem, hogy – és onnan kéne kezdeni egy beszélgetést, ami egy ilyen CD bemutatása kapcsán készül –, hogy hogyan talált egymásra ez a két lélek, azaz a kezdetektől, de úgyis, hogy egyik oldalról tudhatjuk azt, hogy Vedresné Gyermán Júlia muzsikus családból indult, merthogy édesapja, Gyermán István a Pécsi Szimfonikusok Liszt-díjas koncertmestere, országosan elismert hegedűművész; édesanyja, Vass Ágnes nem kevésbé ismert és ugyanúgy elismert művész, Vedres Csabát pedig a kortárs, jobb híján könnyűnek nevezett zene élvonalában tartották számon, tehát mondhatni azt, hogy egy másfajta zenei világot is képvisel – ezt azért hangsúlyozni érdemes. Tényleg, mondhatni azt, hogy egy másik zenei világból érkezett ide, ennek a CD-nek is jellemezhetően mélyen átitatott komolyzenei és egyházzenei világához, vagy azért ennek megvannak a gyökerei?

V.Cs.: A konziban, ahol zeneszerzést tanultam Kocsár Miklós irányításával, ott alapvetően egy komolyzenei képzést kaptam.

K.A.: Megelőzendő, azért azt még hadd kérdezzem, hogy viszont még korábbról, mert az indíttatás ahhoz, hogy ha legmagasabb szinten is, de olyan könnyűzenét játsszon, mint amilyeneket játszott az After Cryingban vagy későbbi együtteseiben, azért ehhez kell valami affinitás. Egyrészt, vagy a családi példák nyomán is keletkezhet, vagy hát benne van a korban, amelyben él.

V.Cs.: Szüleim énektanárok, tehát innen mindenképpen alapvetően jött a dolog, és hát nagyon sokat jártam gyerekkoromban az Erkel Színházba, a Zeneakadémia bérleti hangversenyeire, Operaházba, hát ilyen alapozásom megvolt.

K.A.: Mondhatni akkor, a kérdés inkább fordítva vetődhet fel, hogy hogyan jön a könnyűzene ebbe a képbe?

V.Cs.: Igen, igen... [nevet] 14 éves korom körül, amikor ugye elkezdtem kamaszodni, akkor ez óriási hatást tett rám, kezdve a Rolling Stonestól a Beatlesen át később az Emerson, Lake and Palmerig, tehát ott a kamaszkorban főleg nagy hatással volt rám, de azt éreztem, hogy azt, amit szeretnék kifejezni vagy amit szeretnék megkomponálni, azt egy kellő komolyzenei bázis nélkül nem fogom tudni megcsinálni. Lett volna rá lehetőségem, hogy akkor Pesten a dzsesszkonziba felvételizzek – és föl is vettek volna –, de úgy tűnt számomra, hogy itt egy alaposabb képzést fogok tudni kapni, amit akkor meg is kaptam a tanár úrtól.

K.A.: Lehet akkor azt mondani, hogy a Zeneakadémia megadja a lehetőséget arra, hogy egy komolyzenei irányultság legyen, de nagyon sok, szintén a kétfajta zenei világ határmezsgyéjén álló művész esetében meg éppen azt adja meg, hogy egy kicsit nyisson másik irányba, pont az ilyen fajta kettős kísérletezés irányába.

V.Cs.: Óriási szerencsém volt a tanár úrral, mert ő nagyon nyitott. Tehát nagyon nyitottan kezelte a darabokat, őt nem zavarta, hogy ha valamilyen darabban off-beat van, vagy nem zavarta, hogy ha úgymond könnyűzenei a ritmikája, ellenben nagyon zavarta minden formai hiba, a témák kifáradása és így tovább, úgyhogy tőle egy nagyon alapos és jó képzést kaptam, de én a mai modern zenét zsákutcának éreztem akkor, és zsákutcának érzem ma is, természetesen tiszteletre méltó kivételeket leszámítva. Azt éreztem, hogy nem erre van az utam, s azon gondolkodtam, hogy hogyan lehetne ezt a két világot pontosan a komolyzenei megformálást a könnyűzenének a naprakészségével, azzal, hogy ez egy ma is élő zenei köznyelv, hogyan lehetne felfrissíteni. S akkor ebbe az irányba mentem el. Ezt követte az After Crying-os időszak, majd Szentendrén voltam kántor.

K.A.: Na ez az, ami nagyon érdekes, hogy hát mindezek után hogy következik a kántorság ebből, mert hát alapvetően a zeneakadémia nem egy kántorképző. A zenei alapokat is adja, de mégis egy más gyakorlat, amihez jó, ha az elméletet is megszerzi az ember. Hát ez hogyan alakult ki?

V.Cs.: 1990-ben nagyon nagyképűen úgy gondoltam, hogy most már érdemes is lenne valamire átgondolni, hogy hogyan is állok a hitemmel. Hogy ezt majd én úgy rendbe hozom, gondoltam én – hát ez nem az én dolgom rendbe hozni, és akkor találkoztam Varga Lászlóval Somogysámsonban, őt ott plébános volt, s ott egy nagyon komoly hatás ért a kereszténység felől, s így aztán 92-ben beiratkoztam a Váci Egyházmegyei Kántorképzőre, a azt négy év alatt el is végeztem, s kántordiplomát szereztem, onnantól benne volt a lehetőségek közt, hogy lehet, hogy kántor leszek.

K.A.: Zeneileg ez mennyire volt más közeg, mert lehet azt mondani, hogy azért egy kántor tevékenysége az jobban inkább a hagyományban gyökerezik, mint a modernebb világban, márpedig Vedres Csaba tevékenységét mindig is – úgy tűnik –, hogy a könnyebb műfajon belül is és most is azért azok az irányok jelzik, amióta – hogy így mondjam – komolyzenével foglalkozik, ami egy kicsit nem csak a hagyományra (bár arra is) épül, mint ahogy ezen a CD-n is nagyon sokszor ott érezni a magyar népi hagyományokat is.

V.Cs.: Pont ezeket a dolgokat kaptam tőlük, egyrészt a gregorián, ami a legcsodálatosabb ebben, hogy ez könyvből megtanulhatatlan, papíron leírhatatlan, tehát ezt csak úgy lehet megtanulni ennek a lélegzését, hogy az egésznek hogyan kell szólni, hogyha az ember ezt rendszeresen úgymond élőszóban hallja, tehát egy ilyen hagyományon keresztül, ez egy nagyon nagy hatás volt, másrészt egy csodálatos tanárom volt, a népéneket aki tanította, a Horváth István tanár úr, és bevallom, hogy azelőtt eléggé lebecsültem ezeket az az anyagokat, s ő nyitotta föl a szememet a szépségeikre.

K.A.: Többek közt ezért is található a CD-n az Íme, már virrad zsolozsmahimnusz-feldolgozás, ennek tisztelegve (vagy ennek is), mert az végig érződik, hogy akár a saját darabjaiból, mert hogy így mondjam, ezek szabdalják föl a zenetörténetből közösen választott legszebb és a Lélektánc című CD-n legfontosabbnak ítélt darabokat, hogy mindegyiket szinte áthatja egy ilyen – mondjuk talán a záró Orgonatoccatát nem, mert az egy másfajta összetettség és konklúziója a CD-nek?

V.Cs. Abban is elrejtettem az Uram Jézus, légy velünk című népéneket, mint egy ilyen cantus firmust a középső részben, nagyon-nagyon nagy hatással volt rám ez a tiszta világ. Konkrétan az Íme, már virrad-hoz egy egészen csodálatosan szép húsvéti élményem kötődik, egy átvirrasztott éjszaka után, amikor ezt a himnuszt énekelhettük, és hát ezt nem tudom kitörölni a szívemből, olyan tiszta és gyönyörű élmény volt.

[Zene: Íme, már virrad]

K.A.: Mielőtt folytatnánk, mert hogy akkor ezek szerint az már adott, hogy ez a vonulat miért épülhetett egy szentendrei kántorságig, akkor most kérdezzük meg a másik oldalról Gyermán Júliát, hogy tényleg egy ilyen fajta zenei közegben, ahol természetesen a szülők is mi minden fajta muzsikát játszottak, tehát a legszebb egyházzenéket is, dehát nem kiemelten és csak azt, hogyan jutott el ennek a világnak az ilyen fajta mély átéléséig, ami azért sugárzik mondjuk egy Bach- vagy Telemann-szonáta részletében is?

Gy.J.: Hát ez itt kezdődött Pécsen, a székesegyházban, Szamosi Szabolccsal, mert ővele kezdtük el ezeket az első ilyen úgynevezett egyházzenei áhítatokat, és érdekes, hogy Csabival egészen a három vagy negyedik év után, mióta ismertük egymást, akkor kezdtük el ezt felfedezni, hogy milyen jó együtt játszani, és mivel a kántorságban ugye együtt voltunk, mert én is ott voltam Csabival, sőt már a gyerekek is, hát ott, egyszer csak elkezdtünk néha-néha hol egy esküvőn, hol egy misében egy-egy kis darabot eljátszani, és annyira azt éreztük, hogy ezzel tudunk adni tényleg az embereknek valami kis pluszt, hogy végül aztán csináltunk ott egy koncertet, ami egyben ott a búcsúkoncertünk is volt, és tulajdonképpen ez a CD ennek az anyaga. Na most azt el kell mondjam, hogy amit az előbb beszéltetek a Csabival, hogy őbenne ez a kettős dolog, ez fantasztikus improvizációkat szült; minden misén olyan csodálatosan tudott improvizálni, hogy számomra ez még néha az irigység tárgya is [nevet]. Tehát csodálom benne ezt, hogy nagyon szabad zeneileg. Tehát én kaptam egy úgynevezett komolyzenei képzést, és érzem a megkötöttségeimet és látom, hogy ő pedig szabad ebben és hogy odaül és képes újat teremteni és ez mindig nagyon nagy élmény.

K.A.: Ezzel együtt erre a CD-re a hegedűirodalomból és a barokkból éppen Bach és Telemann műveiből azok a tételek kerültek oda, amelyek ennyire mélyen átélt lelkületű tételek, szóval ez azt is mutatja, hogy ha bizonyos kötöttségek közepette, de azért Gyermán Júlia lelkét is ez a fajta, abszolút zenéből a musica sacra felé nyitó lelkivilág is megérintette, az persze szintén hozzátartozik, hogy a Szamosi Szabolccsal tartott áhítatok mellett hát azért ennek is volt már dokumentuma, mondjuk a Massenet- illetve a Veracini-tételeket ugye Szamosi Szabolccsal annakidején megjelentettétek CD-n, de most az, hogy egy Bach-partitából egy allemande-ot és Telemann VII. szonátájából azokat a tételeket választottátok...?

Gy.J.: Ez nem véletlen. Ezek borzasztó közel állnak a szívemhez. És azt hadd mondjam el itt a CD-ről rögtön, hogy bár mindent elkövettünk, hogy ez olyan körülmények között készüljön el, valamiért mégsem így alakult, és utólag nem bánom. Tehát itt gondolok arra, hogy ez végülis lelkileg egy tökéletességre való törekvés és technikailag is természetesen, amennyire telik tőlünk, de nem azzal a céllal készült, mint egy stúdiófelvétel. Tehát például volt olyan a Bach-partitából. Nagyon-nagyon rövid idő állt rendelkezésünkre felvenni ezt az anyagot, és bizony nem volt idő arra, hogy ötször-hatszor följátszani egy darabot, hanem maximum kétszer.

K.A.: A CD két nap alatt készült...

Gy.J.: Igen, így van... és éjszaka. Például azt a Bach-partitát olyan fél három és fél négy magasságában játszottam föl; a második verzió az technikailag mondhatni azt, hogy tiszta volt, nem volt benne hiba, és mégis úgy döntöttünk, hogy az elsőt vesszük fel, amiben felfedezhető egy pár olyan dolog, amit végülis hibának lehet nevezni, mégis azt éreztük, hogy egy zenei gondolkodásban, sodrásban, egységben sokkal erősebb darab, mint a második. Szóval, előfordulnak ezen a lemezen ilyen dolgok, de nekünk most elsősorban az volt a lényeg, hogy lelkileg egy nyugalmat árasztó, és egy kicsit elgondolkodtató vagy megnyugtató CD-t készítsünk. Én tisztában vagyok vele, hogy nagyon-nagyon sokat el tudják nálam jobban játszani ezt a tételt, precízebben, tökéletesebben, mégis, megpróbáltuk a Csabával azt a pluszt hozzáadni, amit mi érzünk, hogy egy „steril" körülmények között készült CD-n nem mindig jön létre. Gyakorlatilag olyan ez a felvétel, mintha egy koncert lenne igazándiból, csak a taps hiányzik a végén [nevet].

[zene: Bach: II. partita – Allemande]

K.A.: Vedres Csaba akár a saját műveivel, illetve a választott két Bach-orgonadarabbal sem törekedett – hogy így mondjam – annak a megmutatására, hogy „milyen is nagy orgonista vagyok én", s talán ezáltal jön át az, hogy mégis valami egészen felfedezés erejével mer hatni most elsőként hadd mondjam a minden „valamirevaló" orgonista által eljátszott Bach d-moll toccata és fúga elejét, a toccatát mi az átlaghoz képest is egy... [itt egy rövid rész hiányzik]

V.Cs.: Nagyon jó kérdés...

K.A.: Vagy lehet mondani azt, mert talán ez az, ami az egész lemezből árad, hogy az érthetően megválasztott lendületes, rövid, frappáns saját darab Intrada után illetve a záró Orgonatoccata után – ami viszont tényleg egy nagyon összetett és virtuóz darab – alapvetően (talán ez az egy pici kivétel lenne, mondom, de a zenei sablonok szerint, a d-moll toccata és fúga) az egész lemez egy rendkívül egységesen egy ilyen fajta lelkületet, tényleg egy finom lélektáncot – hogy mondjam – nemes lelkek, boldog lelkek tánca, hogy jókor idézzük...

V.Cs.: Magát a d-moll toccatát valahol nagyon tragikus darabnak érzem, olyan ember diadalának, aki mondjuk egy rettenetes betegségen van túl, vagy nagyon sok csapáson. A mű kezdete, ami a legelején megszólal, ott ugye ott van a kiírás, hogy „adagio". Képtelen vagyok elképzelni ennél gyorsabban. Aztán nagyon hatott rám az a nagyon furcsa feltételezés, mely szerint ez a darab eredetileg szólóhegedűre készült. Amikor ezt először hallottam, „ugyan, ugyan", aztán megnéztem kottán, „te jó Isten, ez megszólalna szólóhegedűn"... Majdnem rákerült a CD-re...

K.A.: Szóval átpróbálta a család egy ilyen átiratban?

V.Cs.: Így nem, de át tudtam volna írni. Tehát visszaírható lenne, valahol biztos, hogy két hegedűvel jobban szólna, vagy hegedűn-brácsán is megszólalna, de igen, elképzelhető szólóhegedűn, nagyon érdekes volt így átgondolni.

K.A.: Mondhatjuk azt is, akkor van alapja annak, amiért Stokowskit azért sokan csodálják, volt, aki meg hát haragudott rá, hogy lehet ezt átültetni zenekarra (ő ugye szimfonikus zenekarra tette át ennek a letétjét és egy nagyon nagy sláger volt valamikor az ötvenes-hatvanas években a lemezpiacon is, hogy ezt kiadták Stokowskival), de azért, hogy őszinte legyek, ez a fajta hagyományos grandiozitás, amit minden orgonista megpróbál, vagy általában az orgonisták nagy többsége megpróbál beletenni, ez azért, hogy így mondjam, mozgékonyabb volt, és az az érdekes, hogy ez a Stokowski-féle teljes zenekaros – tehát alapvetően a vonósokra építő nyitányú és indítású és alapú – felvétel, ez is inkább megbékéltebb volt, hasonlóan ehhez az előadáshoz. Javaslom akkor, hogy hallgassuk meg a d-moll toccatát.

[zene: Bach: d-moll toccata]

K.A.: Most miután azért a CD-ről egy pár részletet már hallhattunk, azt hiszem, hogy kellő ízelítőt adva abból, hogy aki ezt a CD-t meg tudja venni magának, az milyen fajta sokszínű élményt kap. Én azt hiszem, hogy térjünk vissza arra a periódusra, Szentendrére, mikor is ezek szerint a család már együtt végzett zenei, kántori, igazi musica sacrás tevékenységet. Milyen közeg volt ehhez Szentendre, hangulatában, légkörében, mert mondhatni azt, ahogy Gyermán Júliával korábban már beszéltünk, hogy ezt a váltást tulajdonképpen Vedres Csaba is forszírozta (mármint hogy Pécsre kerüljenek, mert lehetőség is adódik rá), de alapvetően mégis azt hiszem, hogy jól érezte magát ott a család Szentendrén, nem?

V.Cs.: Egy nagyon-nagyon csodálatos egyházközségben voltunk, három atyával dolgoztam együtt, mind a hármukkal nagyon jóban voltam, maga az egyházközség komolyan megbecsülte a munkámat, a kettőnk munkáját is, és hát egy olyan sajátos dolog adódott, ami hát sok kántor előtt nem ismeretlen, amikor megszeretik az embert, akkor elkezdenek tőle sok-sok zenés misét kérni, szeretik, ha minél több alkalommal-helyen ott van, és mivel ez sajnos sok tekintetben előre nem látható, nem tudtam az időmet beosztani, lassanként kezdett elmaradozni a gyakorlás, és zeneszerzésre is nagyon kevés időm maradt, és mivel úgy érzem, hogy elsősorban ennek születtem – zeneszerzőnek – ez egy idő után nagyon komoly belső feszültséget okozott.

K.A.: Mert azért mégse lehet úgy, mint Bernstein, aki azt mondja, hogy ezt úgy is nevezik az angolok, hogy a hétévenkénti zeneszerző, a „szabadéves" zeneszerző, akinek egy szabad éve arra van, hogy zenét szerezzen [nevetnek], és sajnos például az ő esetében ezért születtek nagyon szép művek, dehát ezért viszonylag kevés, mert nincs rá idő. Vedres Csaba pedig hát – látszik, erről a CD-ről is meg egyáltalán, hogy nagyon szeret komponálni.

V.Cs.: Úgyhogy, hát sajnos aztán így született az a döntés. Hónapokon keresztül rágódtunk Julival, mert azért nagyon ritka, hogy az embert ennyi szeretettel veszik körül, ennyire megbecsülik a munkáját, mint amit mi Szentendrén tapasztaltunk.

K.A.: Meg hát azt hiszem, hogy ez még egy családnak, a gyerekeknek is nagyon jó, hogy egy ilyen fajta közeget látnak, mert hát ezért manapság már elég ritka.

Gy.J.: Hát, az az igazság, hogy el kell mondani Szentendréről, hogy nagyon zárt. És mivel ott rengeteg művészi tevékenység van, épp ezért kritikusak is, nehezebben fogadják be a dolgokat, mint ahogy például Pécsen. Pécs kicsit nyitottabb ilyen szempontból. És ez egy igazi – hadd mondjam így – tényleg mindenféle nagyképűség nélkül – győzelem volt nekünk a Csabival, ami nagyon nehezen indult, tehát borzasztóan nehezen kezdődtek el ezek a befogadási dolgok, de megpróbáltunk mindent megtenni ezért. Hát még csak ilyen zenei dolgokban tudtunk tenni, de emberileg is, és a végére egy olyan csodálatos közösség alakult ki körülöttünk, olyan szeretetteljes közeg, ami tényleg szinte az életemben egyedülálló és azt hiszem, Csabiéban is.

V.Cs.: Annyit szeretnék még erről a kántori időszakról elmondani, hogy zeneszerzés szempontjából végtelenül hasznos volt. Ahogy az ember mondjuk vasárnapi templomba járóként elképzeli a liturgikus zenét, vagy hogy mit kéne oda írni vagy hogy milyen műveknek kéne oda megszületniük, az egészen más, mint amikor ezt minden nap csinálja. Tehát nagyon sokat le tudtam egyszerűsödni gondolkodásban; hogy mit tud elénekelni a nép, mi az, amit be tud fogadni, mi az, amit szívesen hallgat, és ezt mindenféle gőg vagy szakmai önteltség nélkül mondom, egyszerűen látom, hogy miben érzik jól magukat. És amikor a szentendreiek egyik kedvence, az Uram Jézus, légy velünk kezdetű népének, mondjuk egy-egy mise zárásakor, amikor ezt közösen elénekeltük orgonakísérettel, hát az embert nagyon megrázta, hogy egy egyébként lebecsült zenei anyagban milyen döbbenetes erő van. És elgondolkoztatott azzal kapcsolatban is, hogy érdemes-e most mindjárt egy négyórás atonális templomi oratóriumot írnom helyette.

K.A.: De végül is én azt hiszem, hogy ezen a CD-n az Improvizáció is, amit már Gyermán Júlia említett, hogy milyen csodálatosan tetsző volt a muzsikus feleségnek is az Improvizáció, ez is ezt a fajta lelkületet őrizte meg, de akár már a nyitó saját darab is. Tulajdonképpen azt lehet mondani, hogy ami számomra most már érthető okok miatt, de mégis meglepetés volt, hogy a könnyűzenében kortárs-avantgarde vonalat képviselő Vedres Csaba a saját orgonakompozícióiban – az már érthetően, hogy a kántorság miatt is részben – ennyire le tudott tisztulni, és ezeknek egy olyan különleges ízt ad az, hogy a magyar népi világ néhány esetben az a Lajtha-féle harmónia, amit a francia zenei világgal még átitatott, hogy valahogy ennek a békéje és nyugalma lenne a saját darabjaiban is.

V.Cs.: A kántorképzőből hoztam egy nagyon csodálatos szemléletet, mert ők többször elmondták, hogy a liturgiát nem mi csináljuk, hanem Krisztus, és mi nagyon szépen megköszönjük, hogy részt vehetünk benne, és ez azért volt nagyon fontos, mert például egy áldozás utáni improvizációban rettenetesen fals, amikor egy jó izmos, nyolcperces darabbal megmutatja, hogy hát ő bizony most nagyon megtanult egy darabot, hanem mindig vissza tudtam emlékezni arra, amikor ültem a padban áldozás után és mennyire szerettem, hogy ott egy végtelenül csendes és nyugodt dolog van, ami engem ahhoz segít, hogy átéljem, ami velem történt, és nem ahhoz segít, hogy azon gondolkodjam, hogy a kántor milyen nagyszerű zenész.

[Zene: Improvizáció]

K.A.: Az egyik meglepetés az számomra az volt, hogy Fauré csodálatos 1888-ban, szülei halálára írott Requiemjét (amit a pécsi Europa Cantata éppen száz évvel később játszott és hát közvetíthettem annak idején), de a lényeg az, hogy ennek a csodálatos Pie Jesu tételét egy szál hangban a különben, amennyire tudom, népdaléneklési versenyt is egy adott évben nyert Gyermán Júlia elénekelte, nagyon szép, tiszta egyszerűséggel, és ami nekem nagyon-nagyon tetszett és nem véletlenül került ez így rá, szóval közös döntés eredménye volt, hogy ezt a zenét, amit bizonyára nagyon szeretnek, ezt együtt csináljátok?

Gy.J.: Igen. Na most a Csabi mondta, hogy orgona az neki egy kaland, nekem az éneklés egy kaland. Volt idő, amikor sokkal hiúbb voltam rá, mint a hegedülésemre, de ez szerencsére elmúlt. Régi dolog nálunk a családban ez az éneklés iránti szeretet, mert már anya énekesnő akart lenni, de hát ez abban az időben mikor még fiatal volt, hát nem volt egy olyan „sikkes" pálya, hogy mondjam... magyarán a nagyszüleim nem akarták, hogy őbelőle az legyen, de hát én pontosan tudtam róla, hogy az ő szíve mélyén mindig ez volt, hogy ő mennyire szeretett volna énekelni. És én is kicsi korom óta... nincs népdal-hangom, tehát ez nem ilyen dolog, de mindenféle versenyre mentem, meg énekeltem, ahol tudtam úton-útfélen. És akkor jött egy idő az életemben, amikor tényleg komolyan felmerült, elkezdtem tanulni énekelni Pallagi Juditnál Budapesten és komoly kétségeim voltak, hogy most énekeljek vagy hegedüljek. És végülis eldöntötte az élet magától, mert végülis nagyon sok mindent tanultam tőle, de nem tudtam azonosulni lelkileg ezzel. Tehát egyszerűen akármennyire szeretem az operát, akármennyire odavagyok érte, soha nem tudtam azokkal a dalokkal és azzal a mentalitással azonosulni, amit elvárnak egy énekesnőtől. Úgyhogy ez abbamaradt, pedig nagyon-nagyon szerettem a tanárnőmet és kifejezetten kiváló pedagógusnak tartom.

K.A.: Viszont akkor ezek szerint mégis van némi nosztalgia legalábbis azok iránt – hogy a Lélektánc címnél maradjunk – a lelket megérintő darabok iránt...

Gy.J.: ...rettenetesen szeretek énekelni és Szentendrén ez is egyszer előjött, sőt volt a családban egy haláleset és annak kapcsán is azt gondoltuk Csabival, hogy ezt eljátsszuk...

K.A.: Tulajdonképpen a zenetörténet egyik különlegessége, mert az a fajta drámaiság, ami azért egy requiemek nagy részében is legalább egy-egy helyen fölfedezhető, az szinte hiányzik belőle – és ez a „hiányzik" az itt nagyon szoros idézőjelben...

Gy.J.: Igen... csodálatos belesimulás van Jézusba meg az ő akaratába, tehát a halálnak egy ilyen nagyon-nagyon szép elfogadása, egy nagyon tiszta dolog... szóval, végtelenül, mindig, mikor énekelem, azt érzem, hogy az orgona szinte csak orgonapontot tart és erre az énekes mintegy szinte mondhatom azt, hogy nem ráimprovizál, de minthogy ha csak egy szál ceruzával megrajzoltak volna egy énekvonalat és borzasztóan a szívem közepén van ez a darab.

[Zene: Fauré: Pie Jesu]

K.A.: Mondhatjuk azt, hogy az egyik kedvenc darab – családilag ismert, hogy édesapádtól, Gyermán Istvántól kezdve Vass Ágnesig szerencsére most már megörökítetten –, már Gyermán Júlia is többször eljátszotta Massenet Thaïs-ának meditációját, de most viszont, hogy mielőtt a hegedűs többször is megkapná a szót – vagy hát lehet, hogy ő reagál rá –, de azt mondanám csak, hogy az lepett meg, hogy ezzel az orgonakísérettel néha játszott darab (mert legtöbbször a szerényebb keretek miatt játssza), milyen csodálatosan gazdag és jól hallható harmóniai kíséretben szólal meg, szóval gondolom, hogy ez is tudatos választás volt.

V.Cs.: Annyiban volt tudatos, hogy sokat tépelődtünk, hogy rajta legyen-e a lemezen, hiszen itt Pécsett megjelent és egy nagyon-nagyon szép felvétel van róla, ahol Szamosi Szabolcs kíséri Julit és amit Dobos Laci készített, ám a szentendreieknek is ez volt a kedvence [Juli nevet], és valószínűleg nagy csalódás lenne számukra, hogy ha nem lenne rajta Massenet Thaïs-meditációja.

K.A.: Hogyan érzi Gyermán Júlia, hogy ez most hogyan sikerült?

GY.J.: Hát ez is úgy készült, hogy elsőre ment. Ebből akartunk még egy változatot készíteni, amire nem jutott idő. Minél többször hallgatom, annál jobban érzem, hogy szépen sikerült. Érdekes ez, ahogy most már összeforrt velem ez a darab, borzasztó sokszor játszottam Pécsen is, Szentendrén is sokszor, legtöbbször azért, mert „jaj, mit játssszunk, mit játsszunk? játsszuk a Massenet-t!" [nevet], de tényleg annyira szeretik az emberek, hogy elsősorban a CD-re valóban ezért került fel, mert a szentendreiek viszont ezt a pécsi CD-t nem ismerik, mert ők azért ezt sokkal ritkábban hallották.

[Zene: Massenet: Thaïs – meditáció]

K.A.: Lehet azt mondani, hogy ez a fajta meditatív, szép hegedűhang, amivel Gyermán Júlia édesapját is szubjektív és objektív muzsikustársak is jellemezték, ez valahol azért egy ideális lehet, mert jellemző módon Telemann szólóhegedű-fantáziájában is két ilyen tétel szól, jól érzem én ezt?

Gy.J.: Igen. Eredetileg úgy volt, hogy mind a négy tételt följátszom, de végül ahogy kialakult a lemeznek a sorrendje, tematikailag egységesen úgy döntöttünk, hogy nem lesznek rajta ezek a gyors tételek, megtörték volna egyszerűen azt a fajta ívet, amit mi kitaláltunk ennek a lemeznek, hogy egy diadalittas bevonulás, bemegyünk mondjuk egy templomba – hát ha már erről beszéltünk –, utána egy elmélyült csönd, ima (ki hogyan éli meg), és utána meg Csabi toccatájával meg hát Bachhal előkészítve kimegyünk. És valóban, megtörték volna ezek a gyors tételek, a két lassú tétel viszont annyira szép és annyira elgondolkodtató, hogy mindenképpen azt éreztük, hogy fönn kell lenni a lemezen...

K.A.: Az meg egy külön érdekesség, hogy a már említett Fauré-Requiem Pie Jesu-ja közte van és ez nagyon-nagyon nagy telitalálat. A mechanikus az lett volna, hogy a két lassú Telemann ugyanabból a műből ott legyen, de nagyon szépen fölemeli, érezhetően egy ilyen hegedűs-énekes középpontja ez a lemeznek.

Gy.J.: Hát ez érdekes evvel a Telemann-nal, hogy főleg a Largo tétele, ami nagyon rövid, hihetetlen kis részekből épül föl, hogy mennyire modern. Csabival beszélgettük, hogy szinte egy mai szerző gesztusainak is megfelel, ahogy ezt Telemann felépítette, és önmagában abszolút megállja a helyét mindkét tétel, tehát nem csak szervesen. És ez a Telemann.. olyan érdekes, ahogy eszembe jutott, ezt a konziban tanultam ezekből a szólófantáziákból többet, tehát kompletten, és valahogy erre a VII. szólófantáziára esett a választás és hát ebben van ez a két lassú tétel.

[Zene: Telemann: VII. hegedűfantázia – Largo]

K.A.: Tulajdonképpen még a CD-t keretező két felvételről nem beszéltünk, illetve hát az előbb utalt rá Gyermán Júlia, hogy a diadalmas kezdés és zárás, akkor most rendhagyó módon most kissé az elejére térünk vissza, szóval nem véletlen az, hogy általában azért egy nem annyira diadalmas magyar népének-karaktert most megemelt és igazán diadalmassá tett Csaba azzal, hogy a lemez Intrádája a Jöjj, Szentlélek Úristen témájára készült.

V.Cs.: Kántor koromban egy nagyon jó és hasznos szokást ismertem meg ott az egyházközségben: akármilyen kisebb vagy nagyobb összejövetel vagy ott még akkor egyházközségi zsinat is volt, ami nagyon nagy dolog volt, tehát bármi, ami ilyenkor elkezdődött, az a Jöjj, Szentlélek Úristen-nel vette a kezdetét, tehát ez egy áldáskérés. Ez is valahol egy áldáskérés az egész lemezre: jöjj, légy velünk. Tehát ez egy ilyen fajta gesztus, aztán ez fordul át egy ilyen bevonulási indulóba. Közösen Intrada a címe.

[Zene: Intrada]

K.A.: Az Orgonatoccata, amelyben – szintén hallhattuk már – azért szintén benne van a magyar népének-motívum, ez azért egy nagyon összetett világ. Itt azért voltak olyan részletei, ahol magam egy kicsit beleéreztem még az amerikai minimalizmusnak is a világát egy-egy nagyon rövid fordulatban akár Reichet, de természetesen a saját zongorista felvételeiből ismert – lehet ezt mondani, ha én mondom, talán nem szerénytelen – talán egy Vedres Csabára jellemző zenei világot, tehát mondhatni azt, hogy ez az egész CD-nek is, de talán ezen túl is Vedres Csaba jelen zeneszerzői gondolkodásának erre a CD-re szánt változatában egy ilyen fajta teljessége, nem véletlen, hogy tényleg, ahogy az előbb említette, hogy nem szeret túl magamutogató, hosszú, nagy darabot választani, ez nem is helyes egy kántornál, na most, ez is talán hosszabb a maga nyolc percével.

V.Cs.: Ez egy fajta összefoglalása mindannak, ami a kántori időszakban ért, illetve nem is csak a kántori időszakban, hanem kifejezetten összefoglaló műnek tartom. Talán egy-két szót elmondok a történetéről. Ahogy indul, az a diadal, az az öröm egy nagyon nagy élménynek a visszatükröződése. A Szent György-hegy tetejére amikor fölértünk, megdöbbentünk, hogy Tihanytól Keszthelyig lehet látni a Balatont, belém szorult a szusz, és hát az volt egyfajta ilyen kiáltás, hogy „de szépeket alkottál", amire jön vissza a válasz, hogy „nagyon örülök, hogy örülsz"...

[Zene: Orgonatoccata eleje]

...és utána elindul egy ilyen gyors, vidám karakter, ez körülbelül a mű első három-négy perce, akkor a második ugyanennek a paródiája. A téma megszólal: egyrész augmentálva, másrészt pedig egy borzasztóan torz regisztrációval – szándékosan torz regisztrációval – és ilyenkor az ember semmi mást nem tud mondani, csak azt, hogy Uram, Jézus, légy velünk és itt kezdenek bejönni ennek a korálnak a sorai...

K.A.: Mondhatni azt is, hogy ez a fajta közbevetés – mert ha jól emlékszem, ez pont a kis rövid minimálzenei rész után van – jelzi is egyben, minden tisztelet ellenére is a kortárs zenéhez való viszonyulását tehát egy ilyen fajta fölhasználás parodisztikusságot zenei értelemben...

V.Cs.: Igen, mindenképpen lehet mondani.

[Zene: Orgonatoccata folytatása]

V.Cs.: Majd következik ugye egy nagy birkózás, amelyben benne van egyszerre a kezdőtéma, az Uram, Jézus légy velünk, a kezdő pedáltéma, nagyon sok minden, s hát a végén van egyfajta diadal, egy nagyon nagy öröm, hogy sikerült ezen túl lenni és az elején téma valamivel gazdagabban, bonyolultabban megszólal – tehát ez ennek a toccatának a története.

K.A.: Azt hiszem, hogy azok, akik egy ilyen CD-t megvesznek, vagy meg tudják hallgatni, merthogy szerencsére a lemezbemutató koncertek mellett is – amint azt korábban is említette Gyermán Júlia – szeretnének minél többet együtt játszani, és hegedű-zongora felállásban volt már rá lehetőség, a pécsi bazilika ezek szerint talán lehet, hogy ugyanolyan jó befogadó közege lesz ennek, hiszen Szamosi Szabolcs orgonabérleti sorozatában sokszor hív meg helyben élő, sőt akkor ezek szerint szerencsére helyben tovább tevékenykedő művészeket, úgyhogy én azt javaslom, hogy hallgassuk meg akkor most úgy ezt az Orgonatoccatát Vedres Csaba előadásában, hogy ez az egész CD-t, amellett, hogy reprezentálja, bár nem szólal meg benne a hegedű, mégis ott van benne a teljes család, a teljes életet adó közeg és közösség is.

[Zene: Orgonatoccata]

vissza