Délmagyarország, 1992. október 19.
A Szegedi Ifjúsági Házban, a jazz-napok utolsó előtti fellépője volt a budapesti After Crying. Az alcím – Hommage a King Crimson – jelezte, hogy nem hagyományos dzsesszről van szó, mégis sokan felejtettek el levegőt venni az első percekben. A produkció mindenkit lenyűgözött.
S ha már nem dzsessz, akkor micsoda, tettem fel a kérdést a koncert után az öltözőben a csapat tagjainak, akik csak annyit tudtak válaszolni: „inkább azt tudnánk sorolni, hogy mi nem".Szóval nem dzsessz, nem komoly-, nem rock- és nem kortárs zene, hanem ezek különös elegye, igazi fúziós muzsika – szabad szárnyalás a műfajok felett. A felállásuk zongora, szintetizátor, trombita. dob és cselló, mely utóbbi hol hegedűhöz, hol szólógitárhoz hasonlít, karakteres – egyszerre kemény és selymes – hangjával teljesen egyéni soundot, ízt ad a csapat zenéjének. Mindehhez jönnek a költői szövegek, s az alsó részen fátyolos, puha, tetején pedig kifényesedő énekhang. Ráadásul hárman énekelnek a csapatban, egymáshoz rendkívül hasonlóan.
A sokat tudó – és tegyük hozzá: a hegedűnél vagy a gitárnál nehezebben kezelhető – hangszert, a csellót Pejtsik Péter szólaltatja meg. A dalok túlnyomó részét a zongoránál ülő Vedres Csaba szerezte, Winkler Balázs szintetizátoron és trombitán játszik, a csapat negyedik tagja pedig a bőröket püfölő és simogató Gacs László.
A zenekar most novemberben ünnepli fennállásának hatodik évfordulóját. Kezdetben trióban muzsikált Vedres Csaba, Pejtsik Péter és Egervári Gábor – ő fuvolista, jelenleg a szövegek egy részét írja, illetve a hangzásra felügyel –, majd hegedűssel bővült a létszám. Ezután majdnem nagyzenekarról beszélhetünk, hiszen az alapzenekar – brácsa, cselló, fuvola, zongora – mellett két trombita, oboa, pozan és fagott is dúsította a hangzást. A gyökeres változás idén februárban következett be: drasztikus fogyókúra, s egy kis frissítés, amelyet a dob hozott, így végre felszabadult a zongora a nagy felépítmény alól, ráadásul négy olyan ember muzsikál együtt, akiknek „nem kell kiosztani az előre megírt kottákat" – mondta egyikük. Óvatos megjegyzésem, miszerint dzsesszkoncertektől szokatlan módon hiányzott az improvizáció, nagy derültséget kelt a zenekar tagjai közt. Ám a mosoly mögött öröm rejtőzik, hiszen céljuk, hogy ne is vegye észre a közönség az improvizációt. S egyébként is, itt nem hagyományos virtuóz hangszerszólókról van szó, hanem mind a négy ember együtt improvizál – ezért nem kellenek azok a bizonyos kották.
Az After Crying második nagylemezét Megalázottak és megszomorítottak címmel az EMI-Quint kiadó jelentette meg – sok fejtörést okozott a lemezcégnek is, hogy a komoly- vagy a könnyűzenei kiadványok közt szerepeljenek, végül a popzenébe „fértek be". S akik elmulasztották az Ifjúsági Ház koncertjét, még meghallgathatják muzsikájukat december 8-án, a JATE-klubban.
Takács Viktor
