Koszits Attila: Vedres Csaba – Különös alakú puzzle-darabka vagyunk
Echo 2005/1. március

Vedres Csaba (1964) zongoraművész, zeneszerző Kocsár Miklós növendékeként végzett a Konzervatórium zeneszerzés szakán, majd diplomát szerzett a Váci Kántorképzőben is. 1986 és 1994 között az After Crying együttes vezetője, 1994-től ad szólókoncerteket zongorán, szintetizátoron és orgonán. Számos színpadi kísérőzene szerzője. Szólófellépésein a komoly-, a kortárs és a könnyűzene merevnek tűnő határait próbálja tágítani saját szerzeményű zongoradarabjaival és dalaival. 1999-től 2002-ig Pécsett élt feleségével, Gyermán Júlia hegedűművésszel. Ez idő alatt öt CD-je jelent meg műveivel (lásd Echo 2000/4-5, 2001/1, 2002/2).

A Templomi Koncertek sorozatban a Pécsi Lyceum Templomban különleges családi koncertet adott Vass Ágnes (hegedű), Gyermán Júlia (hegedű) és Vedres Csaba (orgona).


– A Lélektánc programjaink koncepcióját a koncert elején fel is olvasta a konferanszié. Ez nem a hagyományos értelemben vett koncert – hiszen a koncert szónak a jelentése verseny –, hanem inkább egyfajta bevezetés a csend világába. Köztudottan régi vesszőparipám, hogy ezt nem a hangok hiányának tartom, hanem egy mérhetetlenül gazdag világnak. Emiatt a Lélektánc koncerteken több a lassú, csendes és szólisztikus szám, és kisebb hangsúlyt kap a virtuozitás. A célunk sokkal inkább az – látva, hogy az emberek mennyire űzöttek, hajszoltak, rosszkedvűek –, hogy valamiféle töltést sikerüljön átadni számukra.

– A szokásos duó most kibővült Vass Ágnes hegedűssel (feleséged édesanyjával), mert általában feleségeddel közösen játszotok.

– Nagyon izgalmas volt számomra, mert először zenéltem Ágival nyilvánosság előtt. Másrészt jól jött a programba, teljesen felfrissítette: egy Vivaldi kettős hegedűversenyt játszottunk hármasban, nagyon megdobta az egészet. Egyébként alapvetően Bachokat, Telemannokat játszunk, színezve a saját szerzeményeimmel. Elhangzott még két Vivaldi darab, meg egy szinte teljesen ismeretlen francia szerző, Jehan Alain Ave Mariája. Boldog voltam a végén, mert mikor meghajoltunk, sok ember mosolygott. Főleg az idősek. És ennek borzasztóan örültem. Tehát kifejezetten jól sikerült. Van az orgonakoncerteknek egy bizonyos sztenderdje, amely Johann Pachelbellel kezdődik és általában Olivier Messiaenig tart. Nagyra becsülöm ezeket az orgonistákat, és az ilyen orgonakoncerteket, de szerettünk volna valamit, ami a sztenderdtől eltér. Mert színesebb és mélyebb hatást lehet elérni azáltal, ha az ember járatlan utakon jár.

– Hosszabb időt töltöttél itt Pécsett a családoddal, de elég régóta nem láttunk. Milyen érzésekkel jöttél vissza ide koncertezni?

– Nagyon nehéz erről beszélni... A barátainkra, meg azokra, akik segítettek nekünk, amikor itt éltünk, dupla akkora szeretettel gondolunk, mert a nehéz időnkben mellettünk álltak, és ezt nem lehet elfelejteni. A többit pedig valahogy jegeltem magamban.... Nagy reményekkel jöttünk ide, de elég sokszor csalódtunk. Ebben nyilván nekünk is szerepünk lehetett, soha nem csak az egyik félen múlik... Julival egyszer beszéltük, hogy mi ketten egy olyan különös alakú puzzle-darabka vagyunk, hogy ha nem vagyunk a saját helyünkön, akkor a különböző végződéseinkkel rettenetesen irritáljuk a környezetünket. És azt érzem, hogy Szentendrére visszatérve ez a puzzle-darabka ott a helyére került.

– Számomra is ambivalens a pécsi tartózkodásod olyan értelemben, hogy a szólólemezeid sorát itt készítetted el, ezen időszak alatt. Ez a része rendben. A másik viszont kevésbé: azzal kecsegtettek benneteket, hogy Julinak is lesz normális helye a zenekarban, és hogy téged is alkalmaznak majd zeneszerzőként. Egy ilyen, kultúrájára büszke város nem használta ki a nagy lehetőséget: nem kérték fel komponálásra az egyik legjobb hazai kortárs zeneszerzőt, de a szimfonikus zenekar sem, hogy megújítva a repertoárt, kortárs darabokat is előadhassanak.

– Ebben én is hibás vagyok. Nem ismerem a kapcsolattartás szabályait, hogyan kell tulajdonképpen bizonyos kapcsolatokat ápolni. Persze mindenkivel udvarias voltam, előzékeny, bár azt hiszem, hogy a kapcsolattartás többet jelent. De pontosan úgy van, ahogy mondod: zeneszerzőileg ez virágkorszakom, az összes lemezem tényleg a pécsi időszak terméke. S még ráadásul itt történt bennem egy igen jelentős zeneszerzői váltás is, a Margit utcai magányban, ahol igen sokat lehetett tipródni. A másik ok az... ki tudja... egyszerűen nem ismerem... Engem a fővárosban sem keresett soha senki azzal – tehát ez nem speciálisan pécsi dolog –, hogy hú de szeretnék veled zenekari darabot íratni. Ez inkább arra vezethető vissza, hogy se a könnyűzenében, se a komolyzenében nem tudnak elhelyezni, és akkor talán az ilyen gyanús figurákkal jobb nem közösködni.

– Pécs pályázik az európai kulturális főváros címre, tapasztalataid szerint esetleg miben más, mint a többi magyar város? Természetesen Budapestet leszámítva, hisz köztudomásúak az adottságai. De a többi vidéki várossal összehasonlítva, miben erős tényleg Pécs?

– Keveset merek erről mondani, mert amikor itt laktunk, eléggé elzárkózva éltem. De amit mindenképpen ki merek, és ki tudok emelni: az itteni közönség. Hogy itt mindennek megvan a közönsége, itt nem kell azon izgulni, hogy esetleg csak egy-két ember fog eljönni a koncertre. Érdeklődők, nyitottak az emberek, ezt most is és a korábbi koncertjeimen is tapasztaltam. És tudom a színházi rendezőktől kezdve a zenészismerőseimig, hogy mindenki örömmel jön le ide játszani. Ez mindenképpen azt jelenti, hogy ebben a városban él a kultúra. De másra nincsen rálátásom... Talán egy észrevételem azért lenne: egész Magyarországon a szimfonikus zenekarok repertoárja kritikán alul elmaradott. Gyilkos kifejezéssel élve, hogyha XX. századi zenéket játszanak, akkor még mindig az ó-modern szerzőket tűzik műsorra. Gondolkodtál már azon a paradoxonon, hogy a Földgolyón több tízezer olyan zeneszerző él, akik mind azt gondolják, hogy majd az utókor fogja megérteni őket? Ha visszagondolok az európai kultúra történetére, minden évszázadban valóban élt 8–10 olyan nagy alkotó, akiket nem értett meg a saját kora. De tízezer!? Nincs itt valami hiba? A nyugati országokban már régóta túlléptek azon a borzalmas krízisen, amit Boulez és Stockhausen jelentett a világ zeneértő közönsége számára. Megjelent egy újfajta harmonikus zene, ami összehasonlíthatatlanul és összetéveszthetetlenül hozza a XX. század végének a hangulatát. Természetesen először Arvo Pärt-re gondolok, itt van Vladimir Martynov, egészen kiváló zeneszerző, vagy Henryk Mikolaj Górecki, de itt van Philip Glass, aki nem a legkedvesebb zeneszerzőm, de azért mindenképpen új dolgokat hozott. Ha élenjáró akarna lenni a pécsi szimfonikus zenekar, akkor érdemes lenne ebbe az irányba elmozdulnia, nem félve attól, hogy mit szólnak a kritikusok. Nem félve attól, hogy Arvo Pärt összes műveinél csak fanyalgás olvasható a magyar kritika részéről, miközben egész Nyugat-Európában, és az egész világon a legnagyobb zeneszerzők közé sorolják. Bátran fel kellene vállalni. És ami nagyon érdekes, hogy ez a közönség tetszésével találkozna. A közönség megdöbbenne azon, hogy bizony milyen sokan tudnak ma is nagyon szép zenét írni, ami nekünk, XXI. századi embereknek szól, ami nem történelem. Bármennyire is mindenem Mozart, Beethoven és Johann Sebastian Bach, szükséges, hogy szóljanak hozzánk a saját korunk nyelvén. Ezt szenvedélyesen merem állítani.

– Pécsről 2002 őszén költöztetek vissza a családdal Szentendrére. Milyen ott az életed, most mivel foglalkozol?

– Nagyon sok sávon fut az életünk. Négy gyermekünk van, és ez azért meghatározza a kilátásainkat. Juli még gyesen van, mert a picikénk, a Luca baba még csak kétéves. De kisegíteni hívják a Rádióhoz, meg mi is sokat játsszunk együtt, ám egyelőre még semmi komolyabb felkérésre nem mondhat igent. Mert pl. egy kéthetes turnét nem tudnánk megoldani. De amit csak lehet, igyekszem kihasználni a saját lehetőségeimből. Tehát a Julcsival játsszuk a Lélektánc orgona-hegedű koncerteket. Szólózongora koncerteket még továbbra is adok. Kántor vagyok, kántorhelyettes, amit nagyon szeretek, és megtanultam becsülni, a három év hiánya után egészen mást jelent a kántor szakma. Emellett színházi zenéket írok, előadásokat tartok a könnyűzene és a komolyzene viszonyáról. E témában jövök is majd Pécsre, meghívott az Egyetem Esztétika Tanszéke. Az RS9 Színházban pedig fut a „XX. századi remekművek” sorozatom, pl. az Emerson, Frank Zappa, a Kolinda stb. darabjait elemzem. Meg rengeteget gyakorlok, és édesapa vagyok... Ez a különös alakú puzzle Szentendrén tényleg megtalálta a maga helyét, s talán érzed a hangomon, hogy ezt nagyon nyugodtan mondom, nem valami ellen, vagy nem valami iránti rajongással, hanem azzal a nyugalommal, hogy nekünk valamiért ott a helyünk. Olyan szempontból is nagy a szerencsénk, hogy Szentendrén nincs túl sok zeneszerző. Kuriózumnak tartanak, és nagyon megbecsülnek. Amire büszke vagyok, hogy a festők keresik a kapcsolatot, jó érzés ezzel a világgal megismerkedni. Például olyan elismert művész, mint Aknay János is odajön, hogy Csaba, neked hoztam és átnyújt egy dedikált képet... Most készül egy sorozat a szentendrei festők életművéről, s ezeknek a háttérzenéjét komponálom. Meg Beleznay Péter munkái, szentendrei képeslapok alá fogok zenét szerezni. Az is segít, hogy Szentendre központi templomában vagyok kántorhelyettes, s a Péter-Pál templom köré meglehetősen nagy közösség gyűlik. Olyan centrális a helyzetem, mint Pécsett a Székesegyház kántorának, vagy karnagyának lenni.

– Visszatérve a pécsi működésedre, érdekesség, hogy az itt elkészült öt szólólemezedet követte egy hatodik, ami végül is azok eszenciája, bár ezt a kiadód, Böszörményi Gergely válogatta össze. De elég jellegzetes összeállítást sikerült összehoznia, sőt helyet kapott rajta egy eddig kiadatlan ciklusod is, a Szabad ötletek jegyzéke. Ez az öt + egy lemez egyben korszaklezárást is jelent?

– Lehet, hogy valahol egy korszaklezárás. Ez a lemez abszolút a Gergely ötlete, gyakorlatilag ő találta ki a sorrendet is. Kért tőlem egy olyan darabot is, amit bonuszként rárakhat. A Szabad ötletek jegyzékét is Pécsett komponáltam, mindenképpen a kedvenc zongoradarabjaim, tíz rövid részből áll. Nagyon régi álmomat valósítottam meg, aminek az adta az alapját, hogy elgondolkodtam, vajon Anton Webern mit csinálna ma? S ezeket a kis cserepeket, szilánkokat rakosgattam össze egy darabba. Én az atonalitást és a 12 fokú rendszert is teljesen túlhaladottnak, korhoz kötöttnek tartom, amin már túlléptünk. De Webernben úgy érzem, hogy sokkal maradandóbb ez a "minden egész eltörött" életérzés. Azért szeretem nagyon ezeket a darabokat, mert millió dologból lett összerakva.

– A lemez címe nagyon találóan "Fohász" lett, a címadásban azért részed volt?

– Nem, ez is a kiadómé. Egy kicsit szomorúan jegyzem meg azért, hogy bár a Gergely mindig nagyra becsülte, amit csináltam, de láttam rajta, hogy a szólólemezeim soha nem érintették meg igazán. És amikor valóban nagy beteg lett, a kórházban kellett rájönnie, hogy a tartalmuk mélyebb, mint a mindennapok valósága. Olyan emberről is tudok, aki a „Mesék, levelek” hangjai mellett halt meg. Különös a sorsa ezeknek a daraboknak...

– Minden bizonnyal ez egy bizonyos korszakod lezárása, mert ezek a műveid mind Pécsett készültek. Azóta nyilván más hatások értek, új közegbe kerültél, s ez egy művészt azért valamennyire csak befolyásol. Vannak új terveid, ötleteid?

– Az utóbbi két évben keveset koncerteztem, külföldön sem léptem fel. Mert azt éreztem, hogy nincs szomorúbb, mint amikor egy művész nem veszi észre, hogy egy műsora felett eljárt az idő. Éreztem, hogy az addigi műsort már nem tudom hitelesen tovább vinni. Nagyon jó, hogy megvannak lemezen, szívesen hallgatom őket, de most egy kicsit csendben kell lennem ahhoz, hogy megtudjam, merre tovább. És ebből most jöttem ki, az ősszel... Novemberben mutatkoztunk be a Fonóban a vonósnégyessel kibővült zenekarommal, ami az ismert hazai körülmények miatt nem működhet másként, csak mint project, de remélem, hogy állandó tagsága lesz. Komolyzenészek alkotják, én játszom a szokott billentyűs hangszereimen, feleségem az első hegedűs, egy másik pécsi kitűnő hangszeres lány, Molnár Zsófia a második hegedűs, és Fodor Tamás fog benne brácsázni. A csellistára, Sipos Gergelyre pedig úgy találtam rá, hogy a cselló szakon korábbi After Crying-os zenésztársam, Pejtsik Péter darabjából diplomázott. A másik legerősebb hatás mindenképpen az állandó zenék felől ért, s ez az ortodox zene. Életem legnagyobb koncertélménye is Pécshez köthető, amikor a Bazilikában lépett fel a moszkvai ortodox énekegyüttes. Soha azelőtt, se azóta ilyen élmény nem ért, hihetetlen volt. Úgyhogy rengeteg ortodox hatású zenét is hallgatok: Arvo Pärt, Martynov stb. De a repetitív zene is állandóan foglalkoztat. És természetesen, mint kántornak, a gregorián az anyanyelv. S mindezzel kapcsolatban egy egészen friss fejlemény kezd kibontakozni, egy másik fajta Vedres Csaba. Itt már senki nem kérdezi, hogy könnyűzene vagy komolyzene. Bevallom, hogy rockzenét 2–3 éve nem is hallgattam. Nem sznobságból, hanem valahogy efelé ment az életem. Úgyhogy ez a változás.

– Ha vonósnégyesben gondolkodsz, a korábbi darabjaidat is áthangszereled, vagy teljesen új repertoárt próbálsz kialakítani?

– Szeretnék teljesen újat. Egyik célom, hogy ezt az újfajta modern hangzást valahogy kamarában megismertessem. Mindenképpen szeretnék Philip Glass darabokat játszani, Martynovot, talán Arvo Pärt-et is... Fogunk játszani egy Respighi átdolgozást, Duke Ellingtont, tangót is, meg persze új darabokat. Ha egy mód van rá, akkor elkerülném már az átdolgozást. Azért elég nagy szünetet tartottam a koncertezésben, a szólóidőszak nagyon szép volt, nem tagadom meg, büszke vagyok rá, de lezártam. Azt érzem, hogy a vonósnégyes van pulzuson. Rettenetesen izgalmas hangzás, nagyon megfogja az embereket, valamiért szokatlanul erősen szól hozzájuk, de nem tudom megmondani, hogy miért.

– Nagyon sok vonósnégyessel találkoztam már itthon és külföldön is, de ismerve téged, nyilván valami sajátos Vedres Csaba-féle vonósnégyes hangzás születik majd. Hisz a mai legkorszerűbb hangzások mind a kisujjadban vannak a modern groove-os megoldásoktól a samplerekig, az elektronika használatáig. Nyilván ezek a tapasztalataid befolyásolnak majd a vonósnégyes hangszerelésében, korszerű hangzásának kialakításában.

– Telitalálat! Lesznek benne samplerek, groove-ok, igaz hogy azért visszafogottan. Egyszerre több irányba indulok el, mert még nem látok világosan. De tudom, hogy a samplerek és a szintetizátorok használata teszi majd egészen különlegessé. A másik eszményem – azért eszményem, mert elérhetetlen magasságban van –, a beethoveni kvartettek ötletgazdagsága. Tehát nemcsak az, hogy választok egy mégoly ügyes ritmust és azzal ringatom a közönséget tíz percen keresztül, hanem az a fajta kiszámíthatatlanság, az a beszélésmód. Valahol e kettő között lesz majd a végeredmény, de még hosszú idő, amíg kikristályosodik. Elég különleges szelete a zene világának. És talán éppen ezért szakmai hozzáértés nélkül egy kvartettel nem lehet bohóckodni, sokan le is nézik emiatt az ún. könnyűzenét. Pont ezért eléggé szűk keresztmetszet, de szerintem nagyon izgalmas az összes ilyen együttes... pl. a Brodsky Quartet. Nagyon jók... Az együttesem neve pedig Kairosz lett. Egy Végh Attila cikkben olvastam ezt a nevet. Fantasztikus volt az a megállapítása, hogy Kronosz felfalja a saját gyermekeit, Kairosz viszont az isteni idő. Átvitt értelemben alkalmas időt is jelent. Azért tetszett meg a név, mert látom, hogy a mai ember szalad fűhöz-fához, kapkod jobbra-balra, valahogy iszonyúan nem ismeri a dolgoknak az idejét, hogy mit jelent a tavasz, az ősz, egy pihenőnap, egy ünnep, egy étkezés, tehát ez alapvető probléma. És a Kairosz – úgy éreztem – valamiféle nyugodt rendet sugall, ezért esett rá a választásom.

3 vissza