Sokszor, amikor megyek a városban, azon gondolkodom, hogy annyira jó lenne ezt a nagyon sok megkeseredett embert megvigasztalni, s rettenetesen jó lenne helyettük fókuszálva kiordítani a dühüket meg a bánatukat.

[Zene – Kyrie]

– Jó estét kívánok, kedves hallgatóink! A szerkesztő Jeney Erzsébet nevében a mai adás riporter-műsorvezetője, Gróf Miklós köszönti önöket. Az imént egy fiatal zeneszerzőt, a mindössze 29 éves Vedres Csabát hallhatták, akit mint az After Crying együttes vezetőjét talán már sokan ismernek Önök közül, azonban film- és színházi zenéi, sajátos kísérletei, a már megjelent két After Crying-lemez mellett Vedres Csaba más oldalról is érdekes lehet az Önök számára. Ha kíváncsiak arra, hogyan is folyik egy-egy Vedres-mű komponálása, hogyan alakul, miként formálódik egy teljesen ösztönös zeneszerző kifejezésmódja, e rövid 25 percben kérem, tartsanak velünk! Nyilván feltűnik majd, hogy zenei bejátszásaink minősége nem mindig egyenletes. Több darab vagy csak annak kezdeménye csupán kazettákon van meg, de szerencsére a művek egy részét már lemezről idézhetjük fel. 1992 áprilisában azonban a Munkák és napok zenei fesztivál keretében még csak amatőr felvétel készült egy olyan Kyrie-tételről, mely – érzésem szerint – szinte sűrítése a vedresi zenei törekvéseknek.

[Zene – Kyrie]

– Egyfajta sajátos eklekticizmus – első hallásra akár ezt is mondhatnánk. Barokk és reneszánsz idézetek, dobfelszerelés, rockzenei elemek; hogy mindez miként jön össze?

– Az első, amit így csináltam, az engem is rettenetesen meglepett. Egy modern – vagy hát viszonylag modern hatású – darabot kezdtem el írni, és amikor csináltam a darabot, egyszer csak egészen váratlanul a bal kezemből beúszott egy reneszánsz gesztus és... hát az egész lényem meg mindenem tiltakozott ellene, micsoda stílustörés ez. Utána megpróbáltam magam nagyon koncentrálva, hogy ez most valóban oda illeszkedik vagy nem illeszkedik és hallottam, hogy illeszkedik. Rettenetesen csodálkoztam. Akkor meghallgattam még egyszer, harmadszor, megpróbáltam lecserélni, megpróbáltam távolabb vinni, hogy ne ez legyen, és kiderült, hogy a darabnak arra a helyére más nem illik. Különböző stílusárnyalatok hordoznak a ma embere számára valamilyen konkrét – de az nem azt jelenti, hogy szavakra lefordítható – jelentést. Amikor egy igazán ihletett vagy telített pillanat van, akkor ezek igazán sűrítve tudnak jelentkezni és visszaadnak valamit a mi életünkből. Nem tudom, hogy hogyan. Abban a pillanatban, hogy tudatosan megpróbálok élni (azaz pontosabban visszaélni) ezzel a lehetőséggel, abban a pillanatban nem működik. Tehát nem tudom tudatos zeneszerzői módszerként használni, pedig nem vagyok egy ösztönlény a komponálásban.

[Zene – Confess Your Beauty]

– Számodra, amikor zenét szerzel, vannak-e olyan technikák, amelyeket az ember hideg fejjel alkalmaz még a legforróbb pillanataiban is?

– Vannak. Én úgy gondolom, hogy e század zenéjének a legnagyobb tragédiája, hogy az alkotók két hamis alternatíva között választanak. Ebből az egyik a halálosan kitervelt komponálási módszer, a másik pedig a – hogy Gacs Laci szavával éljek – „oktondian spontán”. Az egyszerűen félelmetes, hogy az egyik rettenetesen büszke arra, hogy tud, a másik rettentően büszke arra, hogy nem tud, és egyszerűen nem értem, hogy egy normális zeneszerző – mondjuk egy Schubert – ebbe hogy tudna beleférni. Az igazi zeneszerzéstől semmi sem áll távolabb, mint hogy ha az ember előre akar benne tudni mindent. Mi magunk közvetítők és küldöncök vagyunk, és hogyha előre megmondjuk, hogy most csak egy háromszavasat vagyunk hajlandók átvenni, vagy csak egy piros színűt vagy csak egy szív alakút, abban a pillanatban megcsonkítjuk azt. Most nem hiszem, hogy a zenének, a zeneszerzésnek lenne nagyobb ellensége, mint ez a fajta rettenetes tudatosság. Ez ugyanis kizárja a küldővel, az alkotóval, a Teremtővel – nem tudom másként mondani –, kizárja a vele való kapcsolatnak a nyitottságát. Ezt érzem a legnagyobb ellenségnek. De, mikor zenét szerzek, akkor nagyon is pontosan hangokra, hangnemekre, ritmusképletekre koncentrálok, és ebben rengeteget segített nekem a konzervatórium. Kocsár tanár úr megmutatta, hogy íme ez a motívum áll három nagyon pici, de jól elkülöníthető részből, egy variációs dolognál a következőkből tudunk kiindulni: ebből, ebből és ebből, így és így és így. Például egy olyannál, amikor csak egy gyors átvezetést meg csinálni vagy érzi az ember, hogy ide még négy ütem hiányzik, hihetetlen nagy segítség tud ez lenni. Szintén nagy segítség tud lenni akkor, amikor az ember már érzi a nagyformát, hogy körülbelül mi lesz, tudja, hogy valami hiányzik, érzi, hogy most már kifáradt az eredeti ihlet, és akkor egy pillanatra gyorsan megnézi, hogy mi az, amivel még nem foglalkozott ebben a dologban, utána, ha ennek nekifeszül, ha az ihlet segít, akkor onnantól megint spontán megy tovább a dolog. De mindenképpen ennek a kettőnek a keveréke, úgy gondolom. Egy ilyen ihlet-rakéta mindig a levegőben lebeg, csak picit alá kell támasztani, hogy megmaradjon a kapcsolat a földdel.

[Zene – Megalázottak és megszomorítottak]

– Jó 15 vagy 10 éve az az álmom, hogy tudjak olyan témát, motívumot találni, amely ugyanazt, mint az After Cryingban mondjuk nyolc percen belül hallottál, négy vagy öt stílus váltakozását, hogy azt valami nagyon kicsi dologban megvalósítani, tehát annyira belsővé tenni, hogy az ember tulajdonképpen már nem is nagyon érzékeli, hogy ez reneszánsz rock and roll vagy ez itt egy ilyen vagy olyan vagy amolyan dolog, hanem ahol ezek már teljesen belsővé válnak. Ez az egyik álmom.

Van egy olyan mondás, hogy a közönségre mindig figyelni kell, de soha nem szabad rá hallgatni. Ez a finom megkülönböztetés nekem irányjelző. Ebben érzem azt a finom kötéltáncot, amilyen viszonyban kell lenni a közönséggel. Én minden úgynevezett komolyzenei darabomat egy félig extatikus állapotban írom, és mindegyik darabomat pontosan látom, azt is, hogy ki játssza, amikor hangszerelek, és természetesen mindegyik a Zeneakadémia nagytermében, telt ház előtt valósul meg [nevet]. Most ez van komponálás közben. Soha nem gondolok arra, hogy mi kéne a közönségnek, hanem megpróbálom magam megsokszorozni mondjuk egy zeneakadémiányira, 1500 vagy 2000 emberre, s azon gondolkodom, hogy itt megy egy zene, és ez jó. És mi az, amit nagyon-nagyon szeretnék hallani? Ez legtöbbször nagyon jó irányjelző. Ha komponálok, akkor mindig ébredés után azonnal meghallgatom a darabot, amennyi kész van belőle, hogy az érzéseimmel tudjak tájékozódni, hogy mi az, ami ide igazán kellene, mit szeretnék hallani. Ez a kérdés, ha bonyolultabban teszem föl, abban a pillanatban útvesztők ezreibe lesz ajtó, így viszont egy nagyon határozott iránymutató, egy borzasztó nagy segítség.

[Zene – Miserészlet (?)]

– A zeneszerző szükségképpen valahol zajt csinál. Tudom, hogy ez most egy merénylet ellened és elnézésed kérem, de nincs mit tagadni – zajt csinál. Gyaníthatóan attól függetlenül egy zeneszerzőnek a darabjai is óhatatlanul a csendből keletkeznek. Tévednék?

– Nem, semmiképpen sem. Nem hiszem, hogy igazán mély dolgot létre lehetne hozni anélkül, hogy az ember vissza ne vonulna néha a csöndjébe. Mozartot szeretik egy ilyen jópofa, nyugodni nem tudó mitugrászként ábrázolni – én nem tudom, hogy valaki képes-e Ave verum Corpus-t írni ilyen csend-kultúra nélkül. Egy olyan darabot, amely az Oltáriszentséget dicsőíti, és ami feltételez sok-sok Oltáriszentség előtti térdeplést, hallgatást, visszavonulást – ezt Mozartnál szeretik elfelejteni. Végtelenül gazdagon telített valami a csönd, főleg az igazi csönd, főleg a begyakorolt csönd, az elfogadott csönd, mert a csönd elfogadásához némi gyakorlatra van szükség, tehát az egyik pillanatról a másikra nem megy. A legtöbb ember megijed, amikor egy-egy rövid időre teljesen csöndben marad, és kétségbeesetten kapkod valami után. A csöndet kifejezni – ez megint egy olyan dolog, hogy nekem nincsenek rá módszereim. Koncerteken számtalanszor sikerül és számtalanszor belebuktam. Tudom, hogy merre van, merre kell keresgélni, de magam nem tudom megteremteni. Ehhez nagyon nagy segítségre van szükségem, és esetleg egy-egy ilyen koncerten kialakult csönd az nem az én csöndem, amit a többiek átvesznek, hanem olyan csönd, ami egy nálunk jóval nagyobb valaki jóvoltából egyszerre alakul ki mindnyájunkban.

[Zene – A sötét szoba meséi 1]

– A szabadság az egyetlen olyan, amire azt tudom mondani, hogy büszke vagyok. Inkább úgy nevezném ezt, hogy nyitottság. Ez egy félelmetesen nehezen tartható valami. Ott van ideológiának például az alternatív zenekarok ideológiája, amely úgy néz ki, hogy „engem megbántottak, én süni-állásba visszavonulok, engem tessék békén hagyni, a világ rossz”. El nem hiszi nekem senki, hihetetlenül kényelmes. Hol van ebben a kezdő didergő csupaszsága? Ez annyi, hogy beállok egyfajta sarokba – ami nem igazán jó hely, ezt belátom –, de legalább biztos. Van a hátam mögött valami. Ott vagyok. Hogy magamra haragítsak még legalább 100 000 hallgatót: a metálzenének is valami hihetetlen szentimentalizmus a háttere. Tehát ugyanez a fajta bántottság: megbántottak, kiabálok. Emlékszem rajongóként erre az érzelmi beállítottságra. Ahhoz, hogy az ember nyitott maradjon, sokszor tényleg ezt a világűrbe kilőtt lövedék – ezt a fajta érzést kell vállalnia. És ez nagyon nem kellemes. A zenekarral (az After Cryinggal) megpróbáljuk a zene funkcióit és műfajait körbejárni a lemezeinkkel, hogy mindenhol föl tudjunk mutatni egy olyan dolgot, hogy akárhol voltunk, hogy „ácsi, itt lehet értékeset csinálni”. Ez mindnyájunk célja. Ezért az első lemez ugye egy modern kamarazene, a másodikat már lehetne elvont zenének nevezni, most a rockzenével kísérletezünk, hátra van az akusztikus zene, és hátra van az izgalmas, az engem nagyon izgató kérdés, a modern egyházi zene. Nagyon is szeretnék requiemet írni, és szeretnék passiót is írni, és azon gondolkodom, hogy hol lehet most egyáltalán közösségi alapon anyagokat találni, amire a mai kor közönsége, illetve a hívek serege úgy tudna reagálni, hogy „ez az enyém, hogy a szívemből szól”. Merthogy ott a koráloknál, itt ez történt. Gondolkodom, kegyetlenül töröm a fejem. Ilyeneken gondolkodom, hogy esetleg két-három Beatles-dalt korállá átdolgozni. Aztán azon, hogy egy-két King Crimson... (merthogy ezek nemesebbek, mint a Beatles) – újabb 100 000 hallgató elveszett [nevetnek]. Tehát hogy lehetne valami olyat találni, ami közösségi, ami az emberek szívében nem azt mozgatja meg, hogy „de szép, jaj de fura, még sose hallottam, meg de különös” hanem azt mozgatja meg, hogy „enyém, egy vagyok vele, szeretem, énekelni akarom”. Voltunk egyszer egy evangélikus szeretetotthonban még az első After Cryinggal – a trióval, amivel az Opus 1-et játszottuk –, nagyon idős bácsik és nénik között. És eljátszottuk a műsorunkat, állítólag modern komolyzene, a bácsiknak-néniknek tetszett, nagyon-nagyon büszkék voltunk rá, ráadást kértek. Ez egy egy órás, egybefüggő műsor volt, mit játsszunk ráadásnak? Jött oda gyorsan, „tudtok közösen improvizálni?” „Tudunk.” „Jó, akkor itt ez a korál.” Gyorsan megnéztük, tüdüdüdű, megjegyeztük a dallamot, és elkezdtük hárman játszani, ott helyben harmonizáltuk, amit csak kell, és egyszer csak elkezdtek velünk énekelni. Nahát, szóval az egy olyan érzés, amit nem nagyon lehet semmihez hasonlítani...! És akkor azt mondhatnám, hogy ezt keresem. Ehhez kell nyitottság, ehhez kell szabadság, ez például olyan munka lenne, amely minden erőmet és minden törekvésemet magába foglalná.

[Zene – Hommage a Frank Zappa]

vissza