Büntetett komolyság
Heti Válasz, 2006. szeptember 7.


„A könnyűzene és a komolyzene fogalmak nem képesek lefedni a mai magyar zenei valóságot, mert pontatlanok, és eleve értékítéletet hordoznak“ – vallja Mi az, hogy könnyűzene?! című könyvében Vedres Csaba, aki egykor az After Crying és a Townscream csapatok tagja volt, jelenleg pedig a Kairosz zongoraötös zeneszerzőjeként alkot. A mai magyar zenei helyzetről is kérdeztük.


– A könyv címében szerepel a kérdőjel mellett egy felkiáltójel. A komoly- és a könnyűzene kifejezések pedig rendre idézőjelben szerepelnek, mintha nem létező kategóriák lennének. A provokáció eszközei volnának?

– Semmiképpen sem provokálni szeretnék ezzel a könyvvel. Inkább egy olyan kiáltványnak tekintem, amelyben rengeteg információval és adattal próbálom alátámasztani a magam igazát. Azt látom magam körül, hogy az úgynevezett komolyzenészek és az úgynevezett könnyűzenészek egyaránt boldogtalanok. Ennek a legfőbb oka véleményem szerint e két fogalomnak és elnevezésnek a tisztázatlansága.

– A komolyzenészek figyelmét próbálja felhívni az értékes könnyűzenére, vagy a könnyűzenészeknek ajánl befogadható komolyzenét?

– Is-is. Tulajdonképpen az egész zenésztársadalomnak szól, hiszen mindkét oldalon sok az előítélet és az indulat. Az egyik csoport primitívnek titulálja a másik zenéjét, és ők meg azonnal megkapják a sajátjukra, hogy unalmas.

– Nem gondolja, hogy további haragot szíthat ezekkel a gondolatokkal?

– Természetesen nem örülnék az indulatoknak, de talán sokkal rosszabb lenne, hogyha nem vitatkozhatnék, és ha ezek a javaslatok süket fülekre találnának. Zeneszerzőként és zenészként pedig súlyosan érintett is vagyok ebben a kérdésben, és kíváncsian várom, hogy kik milyen érveket hoznak fel akár mellette, akár ellene.

– Miben lenne más a könyv, ha címben a könnyűzene szót komolyzenére cserélné?

– Valószínűleg semmiben. Igyekeztem mindkét elnevezés hátterére rávilágítani, így többek között a dzsessz és a blues téves besorolása mellett foglakozom azzal is, hogy nem beszélhetünk barokk vagy reneszánsz komolyzenéről sem, hiszen ezek a definíciók akkor még nem léteztek, akkor csak egyházi és világi zene volt. Olyan ez, mint barokk basszusgitárról vagy reneszánsz erősítőről beszélni.

– Mi vezette oda, hogy ilyen esztétikai és fogalmi szempontokból közelítse meg ezt a kérdést?

– Nagyon sokszor kerültem olyan helyzetbe, ahol ezt az ellentmondásosságot a saját bőrömön éreztem. Nekem – kvázi-könnyűzenésznek – rendre olyan helyen kellett fellépnem, ahol az emberek csak szórakozni szerettek volna, én meg mindent akartam, csak éppen szórakoztatni nem. Ennek aztán az lett az eredménye, hogy a nézők unatkoztak, én meg szenvedtem a színpadon. Röviden: nem voltam a helyemen. Ha a kortárs művészi zene kifejezés meghonosodna nálunk, akkor jó úton lennénk afelé, hogy elejét vegyük ennek a problémának. Mert ma, Magyarországon jó pár előadó van, aki csak ebbe a kategóriába illeszthető be, gondolok itt a Makámra, Binder Károlyra, Balogh Kálmánra és még folytathatnám a sort.

– Ebből a célból indított előadássorozatot ugyancsak Mi az, hogy könnyűzene?! címen?

– Rettenetesen fájt nekem, hogy forintmilliárdok dőlnek el pusztán olyan kategóriáknak köszönhetően, amelyeknek nem is tisztázott a definíciója, hiszen a szaklexikonok sem ismerik el őket. Nálunk mégis van létjogosultságuk, mégis kiírnak ilyen pályázatokat, működtetnek ilyen alosztályokat.

– A PANKKK-ra céloz?

– A PANKKK-ot vagy nagyon szélsőségesen támadják vagy támogatják. Nekem egy köztes véleményem van róla. Borzalmasnak tartom az elnevezését, nem értem, hogy miért kell a punk mozgalomhoz kötni. Átgondolatlannak tartom az esztétikai hátterét, mert a nemzetközi szakirodalommal szemmel láthatólag nincsenek tisztában a program készítői. Ugyanakkor azt is látom, hogy a mai magyar könnyűzenésznek nevezett rockzenészek, világzenészek helyzetét elég jól ismerik. Jól látják például azt, hogy csak a slágerzene tudja eltartani magát, egy igényesebb produkciónak ez már nem megy.

– Az állam és a könnyűzene viszonyának kapcsán idehaza rendre fel szokott bukkanni Bors Jenő, Erdős Péter és Aczél György neve, szinte mindig bűnbakként. A könyvben mégsem szerepelnek kiemelt helyen. Nem tartja őket felelősnek ezért a helyzetért?

– Foglalkozom velük a Könnyűzene és kultúrpolitika című fejezetben, átnéztem az MSZMP összes idevágó határozatát, a korszak kulturális rendelkezéseit, de engem inkább a probléma esztétikai vonatkozása érdekelt, és nem a politikai, így csak ilyen összefüggésben vizsgáltam, ott is elég nagy a baj.

– Mennyivel nagyobb ez a baj nálunk, mint máshol a világon?

– Ahol ez a műfaj megszületett, ott már kialakult egy komoly menedzsment, ott ez már egy komoly iparág. Van kultúrája, és jogszabályi háttere a populáris zenének. Nálunk ez még csak kialakulóban van és egyelőre inkább csak a profitorientált slágerzenekarokra jellemző. Persze igaz az is, hogy a szabadságot kőkeményen büntetik azon a bizonyos fejlettebb szinten. Ha valaki a saját művészetét akarja kiteljesíteni, az nagyon könnyen pórul járhat. Ott van például Kurt Cobain, vagy egy csomó más kiégett zenész, akiknek rendre meg kell vagy meg kellett felelniük a menedzsment elvárásainak, különben vége szakad a karrierjüknek, vagy a legrosszabb esetben akár az életüknek is. Ez persze megint egy érv a könnyűzene állami támogatása ellen, ami korrupt országunkban egyre kivitelezhetetlenebbnek látszik.

– Segít-e a magyar zenekaroknak, hogy a Sziget hazájában alkotnak?

– Ha húsz éve, a Fekete Bárányok koncert idején kérdezett volna erről, nagyon lelkes lennék. Ma már, talán koromnál fogva sem bízom az ilyen összejövetelekben, aztán egyik formációm sem igazán oda való. Mondom ezt annak ellenére, hogy sikeres koncertet adtam a Szigeten, szóval nem a keserűség beszél belőlem. Számomra valahogy sokkal szimpatikusabb a kapolcsi Művészetek Völgye. Más közeg, más közönség, más hozzáállás is jellemzi.

– A skandináv országokhoz hasonlóan tanítaná is könnyűzenét az iskolákban. Hogy képzeljünk el egy ilyen órát?

– Nyugat-Európában már megtalálták ezekre a műfajokra a populáris zene kifejezést, amely nem bántó. A stílusok társadalmi elfogadottságát jelzi mindössze, és ebből már egyenesen következik, hogy azok szinte az élet minden területén jelen vannak. Azt pedig tudjuk, hogy ez a muzsika különösen fontos szerepet játszik a fiataloknál, akik reggeltől estig ezzel élnek. Ezért jó lenne például tanítani a dzsessz, a beat, a rock történetét és gyökereit, továbbá olyan szempontokat adni a diákoknak, amelyek segítségével könnyebben tájékozódhatnak az irányzatok között. Így megismerkedhetnének a hátterükkel, a mozgalmaival, és nem csak a bulvárlapok tudósításaiból nyernének információt a populáris zenéről. Ugyanis csak a sztársággal, a hirtelen felfedezett idolokkal találkoznak, és a sikerekkel, a popzene működési mechanizmusáról pedig nem tudnak semmit.

– Ezzel mintha a Megasztárt bírálná...

– Szkeptikus vagyok minden hasonló zenei vetélkedővel kapcsolatban. Saját zenekaraimmal legalábbis csupa negatívumot tapasztaltam. Volt rá példa, hogy odajött hozzánk a zsűri egyik tagja, és elnézést kért, mert már előre megvolt az összes továbbjutó, pedig szerinte mi voltunk a legjobbak. Hogy a Megasztár ilyen-e, azt nem tudom. Nem szeretnék ítélkezni felette, mert nem ismerem a hátterét.

– Nem szeretne ítélkezni a könyv hasábjain az egyház és a zene kapcsolatáról sem. Furcsa volt ezt olvasni egy kántor tollából.

– Liturgikus felkészültségem természetesen van, de komoly dogmatikai és teológiai tudás nélkül ebbe a témába nem szabad belevágni. Nagyon összetett kérdés ez, mondanék is egy példát rá. Ott van az egyházi gitáros ének, amely sokkal több fiatal vonz a templomokba. Ugyanakkor ott vannak az egyház kétezer éves zenei hagyományai, amelyeket pont akkor nem szabadna sutba dobni, amikor minden hanyatlani látszik. Mind a kettő teljesen védhető álláspont. Talán az lenne a megoldás, ha elkészülne egy olyan énekeskönyv, amely mindenféle liturgikus éneket tartalmaz, mert akármennyire divat ma nem énekelni miséken, a zenének még mindig nagyon fontos szerepe van az egyház életében.

– Zenészként mit tesz e kategóriák megszüntetéséért?

– Sem a klasszikus zongoraötös felállású Kairosz, sem a progresszív rocknak nevezhető After Crying nem sorolható be egyikbe sem. Mindkét csapattal kortárs művészi zenét játszottam, illetve játszom, saját korunk zenei köznyelvén.

Tompos Ádám

vissza