Szolgálati járat – Exkluzív beszélgetés Vedres Csaba zeneszerző-zongoraművésszel
Kelep, 1998. november (III/4), 4. o.

Hiszem, hogy a művészet szolgálat, s hogy minden művésznek döntenie kell: kit, mit és hogyan kíván szolgálni. Vedres Csabát az After Crying billentyűseként ismerhette meg a közönség, jelenleg új zenekarával, a Townscreammel játszik, szólókoncertjein pedig a legkülönfélébb hangulatokat idézi meg. Több színdarab zenéje fűződik nevéhez. Amiképpen sok más, ma már halhatatlannak tartott elődje, újabban ő is kántorként dolgozik. Barátságos embernek, és olyan őszinte, alázatos művésznek ismerem, aki – talán mondhatom így – a Vigasztalás szolgálatába szegődött. Beszélgetésünk koncert után, a Virányosi Közösségi Házban vette kezdetét.

– Arra kérlek, oszd meg velünk néhány gyermekkori emlékedet.

– Nyolc éves koromig Pilisszentkereszten laktunk egy szolgálati lakásban, ami a Pilis egy vonulatára nézett. Előtte mező, patak, azon túl a pálos kolostor romjai, egy gyönyörűséges irtás és a hegyek. A ház mögötti domboldalon hatalmas játszótér bokrokkal, nyulakkal. Volt többféle kutyánk, és egyetlen, nagyon hűséges cicánk, akit a legjobban szerettem. Hatalmasakat szánkóztunk, kirándultunk. És ott volt Fülöp bácsi, aki a vadak elriasztására minden alkonyattal végigtrombitálta az irtás és az erdő határát. Először rettegtünk tőle, olyan titokzatosnak tűnt, aztán egyszer eljött hozzánk kaszálni, és láttuk, hogy nagyon aranyos ember. S olyan andalítóan zengett a hegyekben a trombitaszó.

– Lehet, hogy ez volt az első, meghatározó zenei élményed?

– Teljes egészében. Amikor a stúdióban visszhangot kérek egy trombitára. a hangmérnökök folyamatosan egyre nagyobbra állítják, de nekem csak nem elég. „Mit akarsz még?” – teszik szét a kezüket, én meg a pilisszentkereszti többszáz méteres visszhangra gondolok, és tudom, hogy van ilyen. Végül nagy nehezen, a gépeket túlterhelve, valahogyan megcsinálják

– Ezután egy tízemeletes panel házba költöztetek.

– Nagyon sírtam, mikor el kellett jönnünk. A lakótelepi lakásban állandóan beleütköztünk a falakba, hetekig nem találtuk a léptéket. Az volt a szerencsénk, hogy velünk szemben szemben éppen akkor bontottak le két régi házat, s a hozzájuk tartozó hatalmas gyümölcsöskert még három-négy évig megvolt, így aztán ott játszhattunk.

– Meséltél egyszer egy, ahogyan te mondtad, szomorú történetet ebből az időszakból.

– Gyárak sorakoztak végig a Budafoki úton, s volt köztük egy vegyi gyár is. Különös módon, mint a Csodálatos Maryben, mindig tavasszal fordult meg a szél, s az egész évben soha máskor, csak abban az egy hónapban lehetett a vegyi gyár szagát érezni. Nem külonösebben kellemetlen, de nagyon „vegyi“ szag volt. Kamasz fejjel döbbentem rá, hogy hiába látom a virágzó fákat, meg ezernyi más jelét a tavasznak, valahogy mégsem érzékelem a közeledtét. Amint megjött Viszont a Budafoki út felől az a vegyi szag, rögtön tudtam, hogy tavasz van.

– Egervári Gáborral, akit egy korábbi számból ismerhetnek már a Kelep olvasói, kisiskolás korotoktól a legjobb barátságban vagytok. Mi a titka ennek?

– Nem tudom. Jó iskolába kerültünk, a Bikszádi 61–63-ba. Nem volt vonalas iskola, nem erőltették azt az iszonyatos agymosást. Nagyon jó nyári táborok voltak, ott kezdtünk összebarátkozni. Volt egy négyes fogat. Az egyik fiú matematikus lett, nemrég a szakterületén világelső kollégájával irt közös könyvet. A másik fiú feltalálónak indult, és most egy komoly vállalkozás feje. És volt Eger, meg voltam én. A gimnazista évek alatt valahogyan még erősödött is a barátságunk. Közel laktunk egymáshoz, éjszakába nyúlóan tudtunk dumálni, sétálni, nagyon sok dologra közösen jöttünk rá.

– Ma is megvan még ez a négyes?

– Négyen együtt rég találkoztunk már. A matematikus fiú külföldön él, de mind a mai napig jó barátságban vagyunk, és számíthatunk egymásra, ha baj van.

– Hogy vészelted át a katonaságot?

– Rossz élmény volt, de semmiért nem adnám, hogy voltam katona. A Madách Gimnáziumba jártam, ahol nagyon gyengéd, jó légkör alakult ki. Nagy ideálokkal kerültem a katonasághoz, hogy népet művelni kell, satöbbi. Teljesen kopasz koromban egy vasárnap délelőtt, miközben mindenki a surranóját tisztogatta, felolvastam Az Ember tragédiájából a londoni színt, hogy rájöjjenek ők is, mi az élet. Csak azért úsztam meg verés nélkül, mert teljesen hülyének tartottak, olyannak, akin a verés úgyse fog.

– Van-e olyan történeted, amit szívesen elmesélnél?

– Szüleim marxista szellemben neveltek. Persze nem abba az ordítozós, félelemkeltő fajtába tartoztak, hanem ők güriztek és hittek benne, hogy az eszme majd diadalmaskodik. Tizenhat évesen találkoztam először keresztény fiatalemberrel, és röhögőgörcsöt kaptam, mert azt hittem, hogy ilyen már rég nincs. Aztán a katonaságnál volt egy óriási élményem. Hetven értelmiségi, előfelvételis táposcsirkéből és huszonöt börtöntöltelékből állt a századunk. Mondjuk, ennyire nem volt szigorú az arány, volt nyolc-tíz normális ember is. Hatalmas viták mentek az értelmiségi srácok között, hogy marxizmus, vagy egzisztencializmus, vagy Kant, de abban a pillanatban, hogy csak két-három órára ivóvíz nélkül maradtunk egy gyakorlaton, már megtörtént, hogy az egyik csapat átverte a másikat. És láttam az értelmiségieket, köztük magamat is, aki szikrányival sem volt jobb a többinél, mint tülekszünk az elemi javakért. Ott szembesültem ezeknek a filozófiáknak a teljes csődjével. Utána, amikor minden újra rendben volt, megint nagyon jól el lehetett beszélgetni, hogy hogyan kell az emberiséget megjavítani. Egy-két kiélezett helyzetben, amik után még az elöljárókat is megbüntették, mert akkora disznóságok voltak, kiderült, hogy a nehézségek között kik azok, akik emberek. És látnom kellett, hogy a sok, fantasztikus filozófus úgy viselkedik, mint az állat, és az az öt keresztény gyerek pedig nem káromkodott, hanem ugyanúgy segített. Itt valaminek lenni kell, gondoltam, mert ilyennel még nem találkoztam.

– Mikor és hogyan döntötted el, hogy zenével akarsz foglalkozni?

– Katonaság után két suliba kezdtem járni. Tanárképzőn voltam magyar-történelem szakos, és a Konziban zeneszerző szakos. Az volt az óriási szerencsém, hogy két iskola öt percre volt egymástól, így tudtam közöttük ingázni. Közepes bizonyítványokkal el is jutottam a harmadik év feléig, mellette színházban zenéltem. Volt egy világos időszak, amikor rájöttem, hogy másfél év múlva lesz két papírom, és semmit sem tudok. Tehát döntenem kellett, mert azt nem lehet, hogy mind a kettőt megtanulom félig. A zene mellett döntöttem.

– Te hogy határoznád meg az irányt, a zenét, amit képviselsz?

– Borzasztó szemtelenül hathat, de a zömét mai modern komolyzenének gondolom. Az az emberidegenség, amit ma a a modern zeneszerzők művelnek, a zene semmilyen funkcióját nem tölti be. Se a szórakoztatás, se a felemelés, se a vigasztalás, semmi, csupán a gondolkodtatás, de az sem igazán. Nagyon fontos hozzátenni, hogy engem tanítottak ilyen emberek, és soha egyikkel sem volt személyi problémám. Mind a mai napig kínosan ügyelek rá, hogy tisztán tudjam mondani, én senkire nem haragszom, csak erre a zenére, amit itt modern címszóval illetnek. A másik célom megélni a zeneszerző szabadságát, megmutatni, hogy nem egy termék vagyok, nem egy áru, hanem ember, akinek vannak nagyobb szabású művei is, de a zeneszerző is tud szerelmes lenni, a zeneszerzőnek is van humorérzéke, vannak rockzenei indulatai, szeret improvizálni. Tehát az ember teljességét szeretném bemutatni, nem pedig mindennel, állandóan valami világjavító gondolatot fejezni ki.

– Sokszor töprengek azon, mi lehet az oka, hogy ilyen kevesen járnak el a koncertjeidre?

– Több oka van. Budapest már van akkora város, hogy minden igényt ki tud elégíteni. Elmehetek blues koncertre, táncházba, rock koncertre, diszkóba; ez mind egy-egy fajta kielégítése az ember vágyainak. Akkor viszont, ha ilyen komplex dolgot hallanak az emberek, sokan becsapva érzik magukat. Ha valaki egyszerűbb dalokat szeretne, és nyakon öntöm egy huszonöt perces improvizációval, akkor úgy érezheti, hogy elrontottam az estéjét. És ez fordítva is igaz lehet. A másik ok, ami természetesen nagyon fontos, a propaganda hiánya.

– Egy ilyen koncert után emlékszem, egyszer az mondtad: „Csodálatos, hogy kicsi lehetek bárhol”, máskor pedig, hogy „Nem igaz, hogy ez csak ennyi embert érdekel egy kétmilliós nagyvárosban”. Hogy lehet ezzel megbékélni?

– Rettenetesen függ attól, hogy honnan nézed. Van két véglet, és a becsvágy mind a két irányba mozgatja az embert. Ez egy belső harc, és jó hogy mondtad ezt a két mondatot, mert mind a kettő én vagyok.

– Nemrégiben megjelent az általad alapított Townscream zenekar Nagyvárosi ikonok című CD-je. Miféle ikonok tárlata ez az album?

– Az egész CD magva, hogy nem tudok betelni azzal a kozmikus érzéssel, hogy az Isten velünk szenved. Álltam egy Leányfalu felé tartó busz végében, és néztem az autókat, meg embereket, akik a buszon ültek. És láttam, hogy mindegyik gyötört és fáradt, és egy pillanatra át tudtam érezni, hogy milyen az, hogy a Jóisten is vele szenved, és vele is, a harmadikkal, meg a negyedikkel is. Egyazon pillanatban rettegi végig az áldozattal a halálfélelmet és a gyilkossal a bűn iszonyatát. Igen erősen táplálta továbbá a CD-t az a düh, hogy a reklámokban bemutatnak nekünk egy paradicsomot, s mindenkiben iszonyú az elkeseredettség, hogy még ezem sincs, meg azom sincs. Ezek az emberek a legkiszolgáltatottabbak, velük az ég adta világon senki sem foglalkozik. Csak azokkal foglalkoznak, akik a sikerhajszában valahogy magasra jutottak, mert azok állítólag különleges emberek, illetve azokkal, akiknek annyira rossz a helyzetük, hogy krokodil könnyeket lehet ezen hullatni, és szenzációt lehet belőle csinálni. De hát ez két, nagyon szűk réteg és középen meg áll egy sereg hihetetlenül elkínzott arcú, rettenetesen fáradt és meggyötört ember. Őróluk és nekik nem beszél, nem énekel és nem zenél senki. Azt gondoltam, hogy ezt meg kéne örökíteni pár ikonban. Az elkészült anyag két részes lett. Az első rész azt mutatja be, mire képes a jelenlévő lehúzóerőkkel szemben az ember egymaga, hogy ez csak a depresszióba és az öngyilkosságba vezet; a második rész pedig arról szól, hogy mi adja a reményt, minek lehet még örülni, kiben lehet még bízni.

– Mennyire kíséred figyelemmel a politikát?

– Ez nagyon veszélyes egy művész számára, mert ha kifejezi a meggyőződését, attól a pillanattól fogva ő az „olyanista” művész. Van ugyan határozott állásfoglalásom, de azért elég szkeptikus vagyok. Semmi másra nem figyelek csak arra a kisugárzásra, arra stílusra, ami az adott pártra, vagy képviselőre jellemző. Mert mondhat valaki igazat is, hogyha mindezt véresszájúan vagy cinikusan teszi, vagy úgy, hogy őt az egész nem érdekli, az elásta magát előttem. Keresem, kutatom közöttük azt a nagyon-nagyon kevés élő embert...

– És találsz ilyet?

– Hát nem sokat. Van ilyen, de nem sok.

– Mekkora a felelőssége egy alkotó művésznek napjainkban?

– Iszonyatosan nagy a felelőssége, ezért is szoktam annyira izgulni a koncertek előtt. A nézőszám, meg a lemezeladási szám persze nem azt mutatja, mintha ennek súlya lenne, és ezt szeretnék is elhitetni velünk. Van egy alapkönyv, Michel Ende Momó című könyve, amelyben a szürke urak megpróbálják elfogni az utolsó olyan valakit, akit még nem falt fel a pénz és az ideghajsza, hanem egyszerűen örül annak, ami körülötte van. Őrületes, hogy mennyi ilyen szürke úr veszi körül, és a könyvnek az az alapvető mondanivalója, hogy amíg egyetlen élő ember van a Földön, aki nem pénztárgép, nem termelési mutató, nem grafikon, nem egy két lábon járó sikertörténet, hanem ember, a sarkaiból ki tudja mozdítani az egész világot. Iszonyatos felelősség. A gyakorlati eredményét én két szempontból látom. Egyrészt latens módon fenntartja az emberekben a hitet, hogy vannak még hülyék, olyanok, akik teszik a dolgukat, és ez valahol megerősíti őket. Másrészt azt gondolom a művészet fő feladatának, hogy az ember életének egy-egy döntő pillanatában, amikor a jó és a rossz mellett is rengeteg minden szól, akkor azért a jó serpenyőjében egy grammal mégiscsak több legyen. Van egy harmadik is. A művészet számomra Istennek egy olyan magaközlését jelenti, ami az ő bölcsességét mutatja. Van egy sereg ember, akiben óriási a düh Istennel szemben, mert sok keserűség érte, vagy mert agresszív emberek támadták meg a vallással, ahelyett hogy megkérdezték volna, hogy mit segíthetnek. Ha ezt szóban hallják ezek az emberek, azonnal elutasítják, de Istennek van egy lehetősége arra, hogy szelíden, szavak nélkül is tudjon az emberekhez közeledni, és ez a művészet.

(A Közösségi Ház zárni készül (szíves türelmüket ezúton is köszönöm). Hiába, indulni kell. A legutolsó HÉV felé, beszélgetésünket folytatva gyaloglunk tovább, át a sűrűsödő éjszakába dermedt, kihalt, nagyvárosi utcákon. Át a sötét műszakon.)

– Meg lehet manapság élni az általad művelt zenéből?

– Nem, nem lehet. Egyszerűen ki van zárva, hogy az ember ezt meg tudja oldani. Csak a tuti fogyasztásra mennek a kiadók, így nincs esélyünk. Hogyha elég sokáig bírja az ember türelemmel, de nagyon nehéz türelemmel bírni, akkor egy idő után megmozdul valami. De hogy ez húsz év, harminc, ötven, száz, azt nem tudom.

(Eszembe jut egy gálaműsor, ahol a kiadók, azok, amelyek mondjuk egy Vedres CD megjelentetése elől mélyen elzárkóznak, nagy ujjongások után vették át a díjakat ilyen és ehhez hasonló dalokért, idézem: „Kezek a tarkón, ez a kartell / Ne szarj be, csak a pénzt visszük el” Megyünk tovább. Túl a sötét műszakon.)

– Számodra mi a legfontosabb az életben?

– Én annyit veszítettem már itt, hogy a reményem odaát van. És abban bízom, hogy ott majd jó szívvel fogadnak, meg hogy a Jóisten munkáját elő lehet segíteni e világban. Tudom, hogy ez papír ízűnek tűnik, de ha megnézem azt, hogy egy lemeznél, egy koncertnél, egy döntésnél mihez megyek mindig vissza, akkor tényleg őszintén tudom mondani, hogy ez a forráspont, ez a mag.

– Szeretném, ha a következőkben néhány dalod egy-egy soráról elmondanád, hogy számodra mit is jelent? Az első: „Nem a gazdagok útja mentén születtem...”

– Hát, mit mondhatok erre? Így van. Borzasztó nehezen jött össze minden, az első kicsi erősítő, mikrofon, szintetizátor. Semmit sem sikerült könnyen elérnem, és semmi nem járt az életemben különösebben nagyobb anyagi sikerrel.

(A sötét utca végén fiatalok álldogálnak (?) harsány, jókedvű állapotban.)

– „Nézd, mennyi szélfútta lélek”

– Nagyvárosi ikonok: ez az alapérzés.

– „Egy zongorányi hátország”

– Ez Eger gondolatvilágába illik bele, én soha nem érzem magam annyira otthon a színpadon, mint ő. Számára ez egy biztonság, az egyetlen állópont az életben.

– „Add, hogy legyen aki meghallgasson még”

– Az egész Hajnali ének című dal egy II. világháború utáni kép; egyaránt szól földi és égi értelemben. Annyi bűn után a gonoszságnak akkora tobzódása után, van-e még, aki hajlandó meghallgatni minket odafönn? Másrészt viszont egy csendes kérés, hogy legyen még ember, akivel néhány értelmes szót lehet váltani.

(Felsikolt a legutolsó figyelmeztető hang, az ajtók záródnak. Most már a szolgálati járatokon a sor. Búcsút intünk, aztán indulunk tovább...)

„amíg járok, elviszem a hírt:
jön a hajnal, a fény, messze-messze repít
túl a sötét műszakon
túl a sivár harcokon”

(Vedres Csaba koncertsorozata minden hónap második péntekén a Virányosi Közösségi Házban hallható, legközelebb december 11-én. A Townscream zenekar 1998. december 19-én, 1999. január 23-án, február 27-én, március 27-én és április 24-én lép fel a Lágymányosi Közösségi Házban. Valamennyi koncert este 8 órakor kezdődik. Az idézett dalszövegek Egervári Gábor, egy esetben pedig Görgényi Tamás munkái.)

Hegedűs Attila

vissza