Németh Krisztina riportja
Egy főiskolai dolgozathoz készített interjú, Szentendre, 2004. december 13.

– Először is szeretném megkérdezni, hogy mire vagy büszke – akár zenei, akár családi vonatkozásban?

– Hát... furcsa dolog ez a büszkeség, mert tudod: az ember inkább kerülni akarja, hogy ne legyen belőle zűr...

– Igen, ezt félve mondtam, hogy ne dicsekedni kelljen vagy ilyesmi, de mégis, mi az, amiről úgy érzed, hogy ez egy nagyon jól sikerült dolgod?

– Mondjuk... nagyon jó arra gondolni, hogy van egy nagyon kiegyensúlyozott családom... Egy családellenes közegben, mint amelyben élünk, ez nagy dolog. Meg van 10–15 olyan darabom, amit bármikor, a legrosszabb hangulatban is ha meghallgatok, azért tudom, hogy az rendben van, és ez nagyon jó érzéssel tölt el. Aztán... hát nem tudom. A büszkeséget inkább kerülném: inkább azt mondanám, hogy amire örömmel tudok visszagondolni. Nagyon örülök annak, hogy szeretem a saját koromat, tehát nem akarok se fiatalabb lenni, se fiatalabbnak látszani, se öregebbnek lenni és jólesik az, hogy még mindig tudok tükörbe nézni. Mindaz, amin túl vagyok – és sok dolgon vagyok túl – az egy „nyugodt lerakatként” van mögöttem.

– Előfordul, hogy művészek, művészlelkű emberek úgy tudnak jóban lenni a világgal, hogy ők „egy picit játszanak, picit gyerekek maradnak”...

– Ez nagyon fura dolog, mert ugye „gazdaságkorban” élünk – Czakó Gábornak van ez a kitűnő gondolata – szóval... ez attól függ, hogy mit tekintünk felnőttségnek. Ha felnőttségnek azt tekintjük, hogy valaki nagyon jól mozog a bankok, a különböző adósságok, ügyeskedések világában, akkor ebből a szempontból tulajdonképpen egy nagyon gyerekes személyiség vagyok. Ha felnőtt embernek azt tekintjük, aki tisztában van önmagával, tisztában van a saját lehetőségeivel és a saját korlátaival, akkor viszont azt mondom, hogy a gazdaságkorba való belegyökerezettség inkább infantilizmus, és inkább ezt a másik megfogalmazást tekintem felnőttségnek.

– Az inspirációt általában honnan meríted: inkább tárgyi dolgok, vagy emberi kapcsolatok felől, esetleg létezik egy jellemző dolog?

– A legeslegfőbb – és ezt mindennap tapasztalom – az az Úristen. Ő a legeslegfontosabb; ugyanúgy, ahogy évről-évre meg tudja újítani a tavaszt, tele van teremtő energiával és a vele való kapcsolat az egyszerűen... Visszatérő gondolatom, hogy egy halott hangszernek érzem magam, akiből egy élő hangszer lehet az Úristen kezében. De az az én feladatom, hogy fel legyek hangolva. Ez egyáltalán nem könnyű; ha könnyű lenne, akkor sokan csinálnák... Ez a felhangoltság azt jelenti, hogy kizárni a rosszat. Tehát, hogy az ember gondolatai lehetőleg mentesek maradjanak a napi piszoktól. Ami nem azt jelenti, hogy a napi élettől. Ez nagyon nagy különbség! Csak hogy ne kösse le őket...

– Értem; hogy a divathullámok, vagy hasonló dolgok ne befolyásolják...

– Igen... Tehát Ő a legfőbb inspiráció, de nagyon fontos inspiráció még a katarzis: amikor valaki, valamilyen helyzetben váratlanul jót cselekszik – velem. Az egy őrületes robbanást vált ki belül és van a harmadik, nagyon komoly hajtóerő: az pedig a bosszankodás, meg a felháborodás – de az olyankor szokott lenni, amikor például hallok egy jó hangszeres összeállításban egy rossz darabot. Akkor elemi erővel tör fel bennem a vágy, hogy szeretnék ugyanerre jó darabot írni. És mivel elég sokat lehet bosszankodni, ez is gyakori inspirációforrás.

– Nagyon tetszett az a gondolatod, ahogy a reklámokat összevágtad... [1] Hogyan sikerült feldolgozni a kapcsolatod ezzel a világgal?

– Azt látom a legtöbb művészen, hogy szeretne egyszerre két vasat a tűzbe tartani. Vagyis szeretne sikeres és befutott, de közben elmélyült művész is lenni. Van erre példa a művészettörténet során, de egyrészt nem ennyire lefelé hajló korokban, másrészt pedig ott is ritka. Tehát ez egy ritka dolog, és legalább egy évtizedbe került feldolgoznom, amíg rájöttem, hogy vagy ez, vagy az. Amikor átbillentem a túlsó partra, és lemondtam arról hogy „sikeres” leszek, akkor onnantól jött egyfajta megkönnyebbülés, mert egyértelművé váltak a dolgok, hogy én azt szeretném csinálni, amit igazán szeretnék. Ez a kutya és a farkas örök kérdése. A farkas fázik az ordító hidegben, de szabad; a kutya nem mehet ki a kerítésen túl, de állandóan jóllakott. Egyszerre nem lehet farkas meg kutya az ember. Amikor a „farkaslét” mellett döntöttem, vagyis elhatároztam, hogy ezt fogom választani, akkor is nagyon sokféle érzésem volt a világgal kapcsolatban. Egyrészt van bennem egy nagyon komoly aggódás. Nagyon sok embert látok a saját vesztébe rohanni, még csak nem is túlvilági, hanem evilági értelemben... Meg van bennem egy továbbadási vágy. De semmiképpen nem egyfajta „térítésvágy”, hanem az, hogy amikor látok egy totálisan összezilált életű embert, akkor rettenetesen jó lenne neki elmondani, hogy van megoldás – hogyha nem is gyors, nem is azonnal, „pikk-pakk” történik, de létezik megoldás, és ebből ki lehet jönni.

– Zenészeket, zenésztársakat ha találsz, vagy keresel: melyek azok az emberi tulajdonságok, amelyek ki tudják zárni, hogy velük foglalkozz és dolgozz, vagy pedig pont ezek mellett szólnak? Igazából az is a kérdésem része lenne, hogy hangszert választasz, vagy zenészt?

– Hangszert választok, tehát mindig először valamilyen formációban kezdek gondolkodni, ami inspirál, és akkor utána keresek hozzá zenészt. Nagyon sok tulajdonságról lehetne beszélni... A legeslegfontosabb számomra, ami minden kérdést eldönt: az őszinteség, vagy "őszintétlenség". Egy kevésbé tehetséges, de őszinte emberrel sokkal jobban tudok dolgozni, mint egy olyannal, akiről soha nem tudom, hogy éppen mit csinál a hátam mögött. Sokan próbálták nekem azt sugallni, hogy nekem nem lehet ellentmondani, mert annyira zsarnoki természet vagyok – valóban van bennem ilyen hajlam, de hogyha valaki nyersen, kíméletlenül megmondja azt, ami a szívén fekszik, akkor legfeljebb nem alszom 2–4 napig, de nagyon tudom becsülni az ilyen illetőt. Ott, ahol az „őszintétlenség” egy idő után annyira elharapódzik, hogy nem lehet belőle kiszállni, akkor magából a zenekarból szállok ki, vagy feloszlatom.

– Nagyon tetszett, amikor a Kairosz formációval egy hosszú zenetörténeti áttekintő darabot játszottatok. Nem tudom, hogy van-e párhuzam az R.S. 9 Színházban tartott előadásokkal, ahol az elemzések során megismertük a különböző zenei hatásokat?

– Persze... Nagyon fontos volt, hogy egy jó pár dolgot tisztázzak magamban. Biztos ismered azt, amikor készülsz egy referendumra vagy szakdolgozatra, hogy vannak alapgondolataid. És van egy prekoncepciód; bemész a könyvtárba, komoly emberektől mindezt elolvasod, és kiderül, hogy az egész borul... Te jó ég, most mi van? Ez persze az igazság pillanata, és ez nagyon-nagyon klassz dolog. Na most nekem, az előadásokkal kapcsolatban volt egy sereg téves előfeltevésem, és minél többet olvastam, annál inkább tisztult a kép. És most már nagyon „rendben van bennem” az európai zenetörténet, a könnyűzene, a komolyzene, és így sokkal könnyebb alkotni. Úgyhogy itt egy óriási nagy „egymásrahatás” volt – most ha a töredezettséget kérdezed, azt már inkább az ezredforduló emberének az alapélményének tartom. Tudod, nagyon sokszor elmondtam: a tévéhíradót, a reklámokat...

– Amolyan montázs-szerűség...

– Igen, montázs-szerűség. Tulajdonképpen egy „patchwork-században” élünk.

– Ami még leginkább megmaradt nekem arról a koncertről, az az, hogy az utolsó ráadás-szám egy jazz-standard volt. Nagyon nem mindennapi egy vonósnégyestől jazz-standardet hallani: honnan jött az ötlet?

– Nagyon sokat kutattam műsor után a Szabó Ervin könyvtárban. Olyan zene, amilyet én kerestem, nagyon kevés volt, de ezt „készen” találtam. Vagyis beütöttem a gépbe: Duke Ellington... És egyszer csak kiadta, hogy van egy ilyen, vonósnégyesre feldolgozott darab.

– Volt-e olyan pillanat, amikor arra gondoltál, hogy nem szeretnél zeneszerző lenni, vagy inkább valami más lettél volna? A zenei indíttatást a szüleidtől örökölted?

– Volt egy időszak, amikor annyira nem volt munkám, hogy azon gondolkodtam, elmegyek postásnak vagy újságkihordónak – mind a két munkát nagyon becsülöm, tehát nem degradálásként mondom – és azt láttam, hogy minden valódi zenészt legalább egyszer elér ez a krízis. Ezen túl kell lenni, valahogy túl kell rajta esni. Amikor értelmetlennek látod... Egyébként magával a zeneszerzéssel kapcsolatban – most már az elmúlt húsz évben – sok kétségem nem volt; az előadó-művészettel kapcsolatban sokkal inkább. Az egy nehezebb kérdés.

– Miért nehezebb előadni, mint megírni?

– Ez alkati kérdés, tudod? Nagyon sok együttesem volt – volt vagy tizenöt – és nagyon sokféle zenészt ismertem. Zenészből kétféle van: az egyik magától az előadástól szorong rettenetesen, a másik a zeneszerzéstől. A zeneszerzéstől is kegyetlenül lehet szorongani: én nem ismerem ezt az érzést, de nagyon sok ilyen embert láttam, akit abban a pillanatban, ahogy odaül a komponáló hangszeréhez, elfog valami elfogódottság, hogy „most mit szólna a kritikus, mit szólna a tanárom, mit szólna Mozart, mit szólna Beethoven... ez ahhoz képest ilyen, ez ehhez képest amolyan...” és e sok szempont között teljesen elvész. Viszont kimegy a színpadra, fütyül mindenre és sugárzik belőle a magabiztosság. Nekem pont fordítva van: nekem a zeneszerzés teljesen felszabadulás-érzés: abszolút nem érdekel, hogy ki mit szól hozzá, hanem örülök neki. De az előadóművészetnél kétszáz százalékosan kell tudnom valamit, hogy abból száz kijöjjön. Egy igazi előadóművész kimegy hatvannal a színpadra, és lead százat. Én ezeket nagyon csodálom. A háttér: a szüleim énektanárok voltak...

– És a hitet is a családból hoztad magaddal?

– Nem. A hit huszonhat éves koromban jött be, nagyon hosszú előkészület, tíz év töprengés után – és annak mind megvoltak a különböző fázisai. És akkor egy olyan döntés született, hogy innentől ez a vezérlő szempont. Tehát nem mint valami karácsonyfára ráaggatva, hogy még ez is van...

– Innen ered a kántorság is?

– Az úgy volt, hogy akkor én még lakótelepen laktam, és semmilyen templomban nem volt olyan ismeretségem, hogy fölmehessek orgonálni. Nagyon bosszantott az, hogy rettenetesen izgatott a mise szövege, a requiem, és hogy nem tudtam igazából semmi alaposat és átfogót a gregoriánról, ennek a történetéről, műfajairól, és egyszer csak nem is egy barátom, csak egy cimborám szólt, hogy „képzeld el, Vácott indul egy kántorképző”. Megkérdeztem, hogy működik a dolog, és kiderült, hogy kéthetente szombatonként kell odamenni, tehát az időmbe is belefért, így '92-től '96-ig elvégeztem a váci kántorképzőt, de eszem ágában nem volt kántornak lenni. Mert... méltóságomon alulinak tartottam volna. Most már tudom, hogy... Szóval hihetetlen, de a legtöbb kántornak a problémája, hogy rettenetesen odavan, amiért nem játszhat a nézőközönségnek, vagy nem játszhat valamelyik orgonaművész előtt, és eszébe sem jut, hogy az Úristen előtt játszik, nap mint nap. Ez egy értékrendcsere, de én is pontosan ugyanebben a diliben voltam benne. '96-ban, amikor elvégeztem a kántorképzőt, akkor volt egy nagyon-nagyon jó alapozásom. Tehát ismertem a gregoriánt, és hogy milyen egyházzenei műfajok vannak, és ez engem nagyon izgatott. Arra gondoltam, hogy meg kell újítani az egyházzenét, de hát a napi szolgálat az nekem sok. Aztán megint egy ilyen gondviselés-szerű lépés volt az, ahogy a Péter-Pál templomba kerültem, kántornak, bár akkor még mindig úgy éreztem, hogy nekem inkább zenekarokat kellene csinálni... Utána leköltöztünk Pécsre, és három évig nem voltam kántor – azt hittem, hogy megőrülök, annyira hiányzott az a munka, mindenestől. És amikor visszakerültünk – ennek most már harmadik éve – azóta óriási, óriási boldogság a kántormunka... Szóval ez egy gyönyörű munka.

– És most hány dologgal foglalkozol egyszerre?

– Hattal. Nagyon fáradt vagyok tőle.

– De ugye pihensz is közben?

– Nem [nevet]. Julival, a feleségemmel orgona-hegedű koncerteket adunk, van a Kairosz, a szívem csücske, aztán van a kántorság, színházi zenéket írok, előadásokat tartok Budapesten, és most már az egyetemen is tanítani fogok.

– Gratulálok! És köszönöm ezt a félórát...

– Miért, már le is telt? Van még tíz perc. Ha megengeded, még a kommunikációról beszélnék...

– Persze...

– A kommunikációval kapcsolatban: elég érdekes az, ami az előadótermekben történik. Minden valamire való előadó valamilyen metakommunikatív alapon érzi, hogy mi történik a teremben. Van ugye erre egy kifejezés is, hogy „angyal repült át a szobán”, tehát érzi, hogy mikor van az a pillanat, amikor megfogta a saját közönségét. Ez egy nagyon-nagyon új típusú, vagy titokzatos dolog, nem is vágyom az elemzésére, de az is biztos, hogy van ennek egy emberi faktora is, ami hallatlanul izgalmas. Tehát, hogy én játszom, és ezalatt egyszerűen érzem azt, hogy ez most tetszik, vagy nem tetszik, van, hogy menet közben műsort változtatok, vagy kihagyok számokat, mert érzem, hogy nem bírnak el több lassút, van, hogy sorrendet cserélek emiatt...

– Ennyire lehet érezni?

– Igen. Ez egy fal-szerű érzés...

– Egy aura-szerűség...?

– Inkább egy nyomás. Egy nyomás, amin lehet érezni, hogy most éppen mi van az emberekben.

– De anélkül, hogy arcára néznél a közönségnek.

– Azt tilos. Azt tilos, mert... Illetve hát lehet, hogy vannak olyanok, akik előadónak születtek, vagy esetleg más műfajokban alkotnak, de zenei előadó, hogy ha valami komoly programot játszik, nagyon szerencsétlen, ha kinéz valakire, mert akkor abban a pillanatban a vizuális információ leteríti azt, amit a hatodik érzékeddel érzel. Például: jelen van 140 ember egy koncerten, kinézel, és azt látod, hogy az első sorban ásít valaki. Erre jön: húúú, hát ezek unják! Pedig semmi más nem történt, mint hogy az első sorban egy hullafáradt ember ül, aki nagyon-nagyon élvezi a koncertet, csak abban a pillanatban ásított. Ez életveszélyes. Az is életveszélyes, amikor az ember maga-magát csapja be: az első sorban csupa kedves ismerős ül, vigyorognak, nagyon tapsolnak, hátul semmi. Ezt másképpen kell érezni. Ez nagyon fura kommunikáció. A templomban szintén van metakommunikáció. A kántormunkának nem az a nehéz része, hogy a korálokat el kell játszani. A korálokat el tudja játszani egy ötödéves zongorista – nem zeneakadémista, hanem ötödik zongoraiskolás gyerek – nem ez a nehéz benne, hanem az a nehéz benne, hogy minden templomban nagyon-nagyon sokféle és sok helyről jött ember gyűlik össze. És akkor az történik, hogy a kántor általában fönt van, és lent van a kántor számára arctalan hívőknek a – tömegről nem beszélnék, mert a templomban nem tömeg van – csoportja. És egyszerűen rá kell érezni, bár misénként más, hogy mi a vezérfonal. Ki a hangadó, ki az, akinek a leghangosabb hangja van; ugyanazt az éneket egy csoportban, ahol mondjuk kétszáz fő adott, legalább tízféleképpen szeretnék énekelni. Az egyik egy távoli kis faluból jött, ahol megszokta, hogy húzzák, a másik a fővárosból, ahol megszokta, hogy sietnek. A harmadik megszokta, hogy ordít a misén, a negyedik csak suttog, s ezeket kell metakommunikatíve közös nevezőre hozni. És hát ez egy gyönyörűségesen szép feladat, de nagyon nehéz. És hihetetlen érzékenység kell hozzá. Mondjuk egy vasárnap van négy mise, és azért körülbelül már beálltak a tempók: elkezdem az Uram, irgalmazz-t, és hallom, hogy majdnem dupla tempóban éneklik a hívek. Nekem nem kell ragaszkodnom a tempóhoz, hallom, hogy mi a helyzet, és akkor egyszer csak alkalmazkodom hozzájuk. Mise után lemegyek a sekrestyébe, kérdem: mi van, mi történt? Ja, érkezett egy negyvenes csoport Erdélyből... Ennyi. De ezeket nem láthatom.

– Furcsa, mert így még soha nem gondolkodtam a kántorkodásról.

– Persze... ez egy nagyon lenézett szakma.

– Nem hiszem... talán inkább nem eléggé ismert. De ez így tényleg érdekes. És az is, hogy ennyire lehet „érezni” a közönséget. Ha már itt tartunk, volt esetleg olyan koncerted, ahol érezted, hogy „na, az ott nagyon jó volt”, tehát ahol ez rendkívül jól működött, vagy esetleg olyan, ahol nagyon rosszul, illetve nem működött?

– Általában, ha nem működik egy koncert, az leginkább szervezési hiba. Tehát egyszerűen egy olyan helyre szervezik a koncertet, hogy nincsenek tisztában azzal, ez milyen zene, és milyen embereknek való. Életem legkeservesebb koncertélménye a Közgázon volt – öreg közgázosoknak szerveztek egy bulit. Mindegyik részegeskedni jött oda, meg bulizni, meg táncolni, és erre odaszerveztek engem, egy ilyen egyórás, elvont, elmélyedt műsort csinálni, hát én... persze tudnék mást csinálni, de most nem vittem oda a kedvükért valami talpalávalót, és a közönség egy része kipécézett magának. Asztaloknál ültek, és egyre jobban elkanászodtak, be voltak rúgva, és végül már előrejöttek az első asztalhoz – az tőlem már másfél méterre volt – és miközben gyilkos nehéz darabot zongoráztam, folyamatosan kommentálták, amit csinálok. Embertelen nehéz volt. „Nézd meg, most hogy hajladozik! Nézd meg, most... húúú... Na, most ez a futam sikerült, na, most melléütött...". Hát... vért izzadtam. Az nagyon nehéz volt.

– Hát az már egy kicsit túlment ezen a falon.

– Igen-igen (nevet). Jó koncert az... az is volt sok. Attól függ, hogy a „kornak az ütőerén” éppen mennyire van rajta az ember. Például az 1991-es After Crying az nagyon a kornak az ütőerén volt. Ott az annyira telibe talált, ott és akkor az a hangzás… Ott belefért a hiba, belefért a tévedés is: volt olyan, hogy elfelejtettem a szöveget, és újra kellett kezdeni – azon is csak nevettek, dupla akkora tapsot kaptunk... de amikor lekerül az ember a kor pulzusáról – mert óhatatlanul így van – akkor hát... jobban vért kell izzadnia azért, hogy „valami történjen".

– Észrevettem rajtad, hogy nagyon könnyen tudsz kommunikálni emberekkel... Ehhez el kell telnie egy bizonyos időnek, vagy megbízol az emberismeretedben? Van valami, ami esetleg zárttá tud tenni?

– "Egy az egyben” nagyon könnyen tudok kommunikálni, és szívesen is beszélek mély dolgokról. A csoportkommunikáció, tehát amikor egy ismeretlen közegbe kerülök, és nem lehet semmi értelmes dologról beszélni, csak megy az udvariaskodás: ott teljesen lefagyok. Szegény feleségemnek ez azért sokszor okozott valóban szenvedést, tehát nem is csak kínos pillanatokat, mert a „fagyásnak” ebben az állapotában abszolút nem érdekel, hogy ki mit gondol rólam, vagy nekem milyen társadalmi kötelezettségem lenne, én onnan elmegyek, vagy nem szólok, vagy „megkukulok”. Például koncertek után szokott ez nagyon kínos lenni, amikor egyszer csak bejön tizenöt ember, akikkel – mind a tizenöttel – egyenként el tudnék beszélgetni négy órát, úgy, hogy ez egy hallatlan értékes este lenne, de mikor ott vannak tizenöten, akkor ráfagy a „kínvigyor” az arcomra, és abban a szituációban teljesen tehetetlen vagyok.

– Értem... Gondolom, azért akik körülötted vannak, ezt tudják, és akkor nem várják el tizenöten, hogy mindig velük foglalkozz. Mi az, aminek örülsz rajongóktól vagy inkább tisztelőktől – a „rajongó” szónak van már egy bizonyos negatív vonzata –, és mi az, amit inkább hanyagolnál?

– A rajongásnak minden formájától nagyon félek, nagyon rossz tapasztalataim vannak róla. Szerintem a rajongás az a gyűlöletnek az ellentétpárja. Nem a szeretetnek: a szeretetnek a közöny az ellentéte. Annyiszor láttam, hogy hogyan megy át a rajongás gyűlöletbe, csak azért, mert... nem is tudom: mert nem azt a számot játszottam, mert műsort mertem váltani, mert nem vettem föl kétszer egy telefont... És onnan egy eszeveszett gyűlölet az egész. Valójában meglehetősen gyökértelen érzés, ami a rajongónak valahonnan az Isten-vágyából (vagy apa-vágyából) ered, és azt próbálja rávetíteni egy élő személyre, aki erre nem alkalmas. Én ezt próbálom magamtól minél inkább taszítani, igyekszem belőle kibújni, de nagyon sokszor azért nem sikerül, mert ha valaki ezt elhatározta magában, hogy „ő most akkor rajongó lesz”, akkor egészen addig, amíg ki nem ábrándul és el nem kezd gyűlölködni, addig ő mélységesen ragaszkodik. Ez egy rettenetesen veszélyes állapot.

– Hol húzod meg a határt a rajongásban?

– A rajongó elveszíti a józan eszét meg az ítélőképességét. És rettenetesen furcsán kezd viselkedni; egyrészt előjogokat követel magának, másokat megpróbál a közelemből elmarni, rengeteget fontoskodik, és... rengeteget segít. Azért ezt is hozzá kell, hogy tegyem, mert én mindegyik rajongónak rengeteget köszönhetek. Na most nehogy azt hidd, hogy ott az öltözőben aztán mi van körülöttem, csak... van néhány ilyen ember. Én a józan ítélőképességet tartom a határvonalnak, ami egy egyszerű érzés. Tehát, hogy nem az ember tetszik, vagy hogy ha az ember tetszik, akkor tetszik, de nem rajongásom tárgya, hanem alapvetően a zenéjével vagyok elfoglalva. És hát Magyarországon – de gondolom, máshol sem – ennek iszonyúan nincsen viselkedéskultúrája, tíz emberből jó, hogy ha három vagy négy ember tudja azt – azok után, hogy már fölvilágosítottam, és elmondtam neki – hogy egy másfél órás koncert után az ember milyen állapotban van. A művészet azért nagyon nehéz, mert egy valódi művész „meztelenül” megy ki a színpadra. Ezt ugye száz emberből kilencvenkilenc nem teszi meg: folyamatosan megvannak az álcák. Mi a saját pőreségünket visszük ki a színpadra, a saját valódi idegállapotunkat, és azt közszemlére tesszük. Ez egy hihetetlenül érzékeny állapot, ugyanúgy, ahogy két ember egymáshoz ér, és ha hiányzik a bőr, tehát ha a húshoz nyúlnak hozzá, akkor az – akár jóindulattal, akár simogat, akár óv – mindenképpen fáj. És ezért például egy koncert után mindig szükség van legalább egy tíz percre, amikor az ember megolvad, tehát „rákerül a bőr”, összeszedi magát, és akkor „na szevasz, és hogy tetszett...?”. És ennek ellenére nincs koncert, hogy megúsznám; ahogy lejöttünk a színpadról, már ott van két-három ember és mondja, mondja, mondja a magáét, és hát... Az egy nagyon nehéz állapot. De vannak hallatlanul tapintatos emberek, akik tudják ezt a dolgot.

– Van még valami, amiről szeretnél beszélni?

– Igen: a zenészek közti kommunikációról. Az egy érdekes dolog. Annak is van tulajdonképpen egy misztikus része, hogy az ember mennyire érzi meg, milyen hangulatban van a másik. Sajnos – mert most a Kairosz lelkileg alkalmas lenne rá – már nem olyan időt élünk, hogy anyagilag megtehetnénk azt, hogy minden napot együtt töltsünk. Az After Cryinggal így volt. Az tényleg úgy nézett ki, hogy délelőtt találkoztunk, csak hogy beszélgessünk, délután próbáltunk, este ittunk és megbeszéltük, hogy mi volt délután, és másnap kezdtük elölről. Három-négy így együtt eltöltött év után már anélkül, hogy összenéztünk volna, tudtam, hogy a Pejtsik Péter milyen akkordra mozdul. És ezt ő is tudta. Egészen pontosan. Még azt is tudtam, hogy milyen témát fog előhozni. Tulajdonképpen, azt gondolom, hogy az „agykontroll” egy létező dolog, csak egy létező dolognak a jellegzetesen huszadik századi kapkodós fölhasználása.

– Tehát amit a „hasznosítsuk” jelszó alatt művelnek...

– Igen. Az, ami egy házasságban, vagy akár egy kapcsolatban tíz év alatt alakul ki (volt már olyan, hogy a feleségemmel ugyanazt álmodtam, ami döbbenetes), az azt jelenti, hogy ez megvalósul, csak éppen a maga természetes ideje alatt épül ki. Míg az agykontrollnál mindez egy természetellenes beavatkozásnak a következménye. Ez létezik a zenészek között is, és ez egy nagyon nagy dolog. Egy nagyon érdekes kommunikációs fajta.

– Gyermekeid követnek titeket a zenei pályán?

– Mindegyik nagyon tehetséges. Nagyon tisztán énekelnek, mindegyikük már kétéves korában nagyon tisztán intonált, és hát ugye tanultuk, hogy egy akkora kisgyerek még csak egy kistercet tud tisztán énekelni – fantasztikus élmény volt, hogy a fiam már nagyszeptimet visszaénekelt ötévesen. Tehát ez jó érzés. De egyelőre ahhoz még kicsik, hogy meg merjük határozni a végleges érdeklődési körüket.

– És az irány adott, vagy ezt már ők döntik el?

– Ők döntik el. Tehát ők választottak: a fiam a zongorát, legnagyobb lányom a hegedűt, a következő lányom a csellót – nagyon boldog vagyok; remélem a kicsi fuvolázni fog, és akkor már a kamerazenekar is meglesz [nevet]...

– Ha szeretnél a reklámról és hatásairól beszélni, akkor ezt szívesen meghallgatnám.

– Azt gondolom, hogy a reklám korunknak a legnagyobb rákfenéje. Ezért is akarok külön beszélni róla. Ámultan nézem, hogy milyen gyermekdeden fogadják az emberek. A reklámnak több rétege van, és pontosan ezért nagyon-nagyon ravasz dolog. Van egy fölső rétege, amin nagyon könnyen át lehet látni, de ez mesterien van megszerkesztve: van egy oltári nagy hazugság, mit tudom én: „*****: a legtöbb, ami adható” – nyilván nem egy kávé, ami, a legtöbb, ami adható, és mögötte mindaz a kommunikatív réteg, ami ott van: akár a csinos nők, a baromi jól szituált berendezés, a mosolygó nagymama, a szűrt fényben lévő misztikus család meg a többi. Az agy azt gondolja, nagyon-nagyon büszkén, hogy ő ezt a hatást kivédte – még a legprimitívebb ember is ezt gondolja – és ezután elernyeszti az agylebernyegeit, és „tök nyugodtan” hátradől – abban a tudatban, hogy „rá nem hatott a reklám” – és közben folyamatosan hat.

Annak ellenére, hogy most nincs jó állapotban ez az ország, ennek ellenére a világnak a jóléti listáján – mit tudom én, kétszáz ország közül benne van az első harmincban –, mégis mit kell látunk: csupa nagyon-nagyon elégedetlen embert. És egyenként kell meggyőzni az embereket, hogy hidd már el, hogy azok a nagyon elégedett, csodálatosan jól szituált emberek csak a reklámban vannak. Amikor egy országot sikerült ilyen illúziókkal rosszkedvbe kergetni, az alkotó energiákat elvenni, helyette föl kell tenni a vágyódást, az irigykedést, a dühöngést: hogy nekem miért nem megy úgy, az gyakorlatilag egy országot romlásba tud dönteni. Hogy látod ezt? Úgy gondolom, hogy ez nemcsak a reklámra terjed ki. Szerintem általánosságban véve kiterjed a kereskedelmi csatornákra is, és úgy veszem észre, hogy most már lassan a közszolgálatira is. Sikerült talán az utóbbi két évben... hát, hogy is mondjam: leszokni. Sosem voltam az, aki állandóan a TV előtt ült, de ha otthon van az ember, akkor általában „be van kapcsolva”, „hozzászokik”. De úgy telt el két év, hogy egyáltalán nem volt TV-m, és akkor hazamentem, mondom: Jézus-Mária... Annyira nem az a világ, amiben élni kéne – és élni kéne! – és az egész tényleg arra épül, hogy egy picit lenyomják az emberek tudatát, és akkor jönnek a sorozatok, a reklámok, hogy egyszerűen: neked ilyen problémákkal kell foglalkoznod! Holott teljesen nem ilyen problémáid vannak. És akkor itt már az is bejön a képbe, hogy a hit is úgy el van ferdítve ezekben a sorozatokban, ahogy én láttam, hogy az nagyon csúnya... Szerintem itt gyökerezik a baj. És ezt még csak tetézi a reklám... Magamon is észrevettem, hogy ha bemegyek egy boltba, és meglátom azt a csokit, aminek a reklámját mondjuk öt perccel ezelőtt láttam, és... Az a veszélyes, hogy a boltok berendezése is olyan (abszolúte tudatosan marketing szempontból), ha ide teszel valamit, akkor nem biztos, hogy annyian megveszik, mint ha oda teszed. És elég félelmetesnek tartom, ahogy az értékrendünket rendezik át.

Beszélgettem egy magyar fiúval, aki Amerikában nevelkedett föl. Ő mondta, hogy ott már az általános iskolában fölkészítik a gyerekeket. Megtanulják, hogy milyen típusú reklámok vannak; megtanulják, milyen védekezési módszerek vannak, mert hát ez kőkeményen az életünk része. Most értve egy nyolcadikos gyereket – én nagyon becsülöm a kémiát, mint tantárgyat, de – mondjuk harmincból egy olyan van, aki aztán majd abba az irányba fog menni, hogy az androszteron meg a tesztoszteron, és közben kimennek totálisan felvértezetlenül olyan mesteri technikák ellen, hogy hihetetlen. Én magam teljesen immunis vagyok a TV-re... Hál'Istennek itt egy nagyon jó videotéka van, és mi választjuk meg, hogy milyen filmet nézünk, nem vagyunk a TV-re ráutalva, de hihetetlen jókat szoktunk röhögni a feleségemmel... Múltkor nagyon fáradt volt, fél egykor nézett valami filmet. Én csak egy képet láttam rajta, de azonnal világos volt az alapszituáció, és csak annyit mondtam neki, „a gonosz apácanőt felszabadítja az az aranyos, liberális tanítónő, és ki fog derülni, hogy az egész iskola egy hazugságra épült, szia, jó éjszakát!”. Lementem lefeküdni, aztán kérdeztem, mi lett a film vége, mondta: igen, „a gonosz apácanő...” [nevet]. És ez csak egy kép volt. Tehát a sulykolás ennyire őrületesen kemény.

– Híradót próbáltál nézni?

– Nem, rosszul vagyok tőle. Megint Czakót idézem, mert ő nagyon nagy hatással volt rám. A Beavatás-sorozat... Ismered?

– Sajnos nem.

– Pedig nagyon jó! Hamvas Béla nyomán íródott. Ő mondja azt, hogy körülbelül egy olyan egy-másfél évtizede a virtuális valóság leváltotta a valódi valóságot, és az emberek most már inkább abban a valóságban élnek. Néhány éve, mikor olvastam ezt, akkor azt gondoltam, hogy ő nagyon feketén, egyoldalúan látja ezt a dolgot. Nem. A kommunikációnkban olyan zavar van, hogy – és ezt már milliószor tapasztaltam – pl. ha egy ember kimegy egy gyűlésre, ahol százan vannak, és megállapítja magában, hogy miért mentem ki, de nagyon kevesen voltak, aztán hazamegy, leül a TV elé, és a TV azt mondja, hogy kint voltak ötezren, akkor el fogja hinni, hogy ő látta rosszul. És ha kimegy egy gyűlésre, ahol teljes béke van, és semmilyen atrocitást nem lát, és utána hazamegy, megnézi a TV-n, hogy ez maga volt a borzalmas, gyilkos tömegtüntetés, akkor azt fogja gondolni, hogy biztos én láttam rosszul. Mert jobban hisz a TV-nek. És hát ez kezdve attól, hogy... tudod, a közhely, mikor Isaurának gyűjtenek, meg a többi... tehát ez gyakorlatilag leváltotta a valóságot, és hát ez persze óriási nagy veszteség. Mert mi egy ilyen kommunikáció? Lelkileg mit nyersz belőle? Semmit, a szívednek semmit sem nyújt, az agyadat zsibbasztja, kábítja... Egyre inkább látom, hogy van ez a TV-ellenes mozgalom, amely már Magyarországon is működik, látom, hogy értelmiségi körökben (egyetemistáknál is) egyre inkább „sikk” TV-t nem nézni – és hogy ezt kezdi fölváltani a valódi kommunikációnak a szeretete. Tehát hogy nem megyek TV-zni, hanem inkább lemegyek valahova, vagy elmegyek valahova, és akkor ott beszélgetek. Tudod, mit mond Weöres? Azt mondja, hogy a hírnév meghosszabbított halál. És ez annyira jó gondolat... Ebben megint nincs semmi misztikus. Először is: a Föld el fog múlni. Mindegy, hogy hogyan. Másodszor: ha valaki meghal, és nem hívő, akkor fog ott találkozni valamivel – Isten irgalmán múlik, hogy mivel – és biztos, hogy nem azzal fog foglalkozni, hogy hány galamb szarja le a szobrát, meg hány gyerek rajzol bajuszt az énekkönyvbe meg az irodalomkönyvbe a fényképére. Ha pedig hívő, akkor meg végképp nem ezzel fog foglalkozni, hanem örül, hogy odaát van. Na most ehhez képest mégis az megy, hogy „ha híresebb leszel, akkor több embernek tehetsz jót". És annak kapcsán, amit mondtál, az jutott eszembe, hogy mindig a jelennek érdemes koncertezni. Tehát ha ott volt az a két ember [2], és Astor Piazzolát játszott nagy szeretettel a saját közönségének, az örök. Az nem tud elmúlni, míg az összes más dolog elmúlik. És ez nagyon szimpatikus, ez a fajta kommunikáció – és akkor talán ez legyen a zárszó – tehát szerintem inkább ennek van perspektívája.

– Igen... Nagyon szép zárás volt, köszönöm szépen!

– „Ezekkel a gondolatokkal...”, ahogy a káplánok szokták mondani.

Jegyzetek:

[1] Utalás a XX. századi remekművek c. sorozatra (R.S. 9 Színház, 2004–2005) Frank Zappáról szóló előadására. vissza a szöveghez

[2] Forgács Péter és Szilágyi Sándor egy kapolcsi Hangszer és Zene esten

vissza