Napsütötte délutánok
A Kairosz bemutatta legújabb lemezét, az Áldott időt
Magyar Nemzet, 2006. december 19. (Varga Klára írása)

 

Hallgatható kortárs komolyzene. Ez az elképzelése Vedres Csabának, az After Crying egykori tagjának és mostani együttesének, a Kairosznak arról, mi az, amit játszaniuk kell. A Kairosz szó azt jelenti: áldott, tünékeny pillanat, s a zene is az, amit játszanak, ritka felragyogás a mai magyar zenei élet egén.

A Kairosz Áldott idő című lemeze és a bemutató a Szent István Zeneművészeti Szakközépiskola pompás akusztikájú koncerttermében halk, de pontos válasz a sok-sok panaszos kérdésre, hogy miért nem hagyja végre szeretni magát korunk zenéje. Vedres Csaba szerint azért, mert nem hajlandó a zene mai köznyelvén megszólalni. Például a kitagadott, lesajnált, irigyelt, félre-vagy alig ismert, rockzene feketebárány-nyelvén. Vedres Csaba (zongora) és a Kairosz vonóskvartettje (Gyermán Júlia – hegedű, Molnár Zsófia – hegedű, Cs. Nagy Tamás – brácsa, Sípos Gábor Gergő – cselló) szembemegy az előítéletekkel, a lerombolhatatlannak tűnő "szabályokkal" és olyan műveket emel be Vedres feldolgozásában a klasszikus és kortárs zenei koncerttermek birodalmába, mint például a Mérgező város című száma vagy Peter Hammill (Van der Graaf Generator) Szirén-dala. A Kairosz kezén persze némileg más arcát mutatja az Amerikában élő örmények vad, zúzós zenéje. Vedresék megkeresztelik, lecsapják a stiláris sallangokat, de a lényeg marad: az a pont, amikor elválik a hazugság az igazságtól, ahol a legszelídebb lélek sem nem tűri tovább a civilizációból áradó ártalmakat.

Az örökké depressziós Hammill is szépen kikeresztelkedik Vedresék interpretációjában, a lemezen nem is annyira, mint élőben. Az álom öntudatlanságából föleszmél a lélek. Lassan emlékezni kezd egy verőfényes nyári délutánra, amikor boldog volt: Tudatosul benne, hogy régen történt, talán nem is ebben az életben. Az eredeti dal fájdalmas sikollyal végződik, a Kairosz lemeze is hasonlóan zárja a zeneművet, a koncerten azonban inkább az válik bizonyossá, hogy akiről szól a kompozíció, az egyszer majd bizonyosan visszatérhet oda, ahová vágyik, sőt, talán mire elhallgat a zene, már újra ott is van.

A napsütötte délután, a tökéletes harmónia tűnő, de újra meg újra átélhető, örök pillanata a Vedres-szerzeményekben (Ragyogás, Áldott idő) is visszatérő alaptéma. Sőt Chick Corea gyermekdalaihoz Vedres Csaba által fűzött zenei kommentárokban is felbukkan. (Ez utóbbiakat majd egy következő lemezen rögzítik.)

Az az érzés is végigkíséri a hallgatót a koncerten és a lemezen egyaránt, hogy valahol már hallotta ezt a zenét, érezte ezt az érzést, látta a képeket, amiket a zene felidéz. A végtelen személyesség, közvetlenség, amely a szerzői, előadói attitűdöt jellemzi, nem mond ellent annak, hogy olykor mintha hihetetlenül sok ember állna színpadon. Arcok villannak fel az évszázadok mélyéről, mintha Vedresék mögött ott sorakozna az egész klasszikus zenetörténet. A leggyakrabban kivehető alak persze Bartóké. Az ő zenéje s a klasszikus, ráérős néger dzsessz hatja át a négy tételből álló leghosszabb Vedres-szerzeményt, a Zongoraötöst. Az előadásmód közvetlenségéveI, sallangmentességéveI megfér olykor a virtuozitás, amely sosem öncélú: hol az örömről beszél, hol a világ kaotikusságát, túlzott mozgalmasságát ábrázolja.

(Áldott idő. Vedres Csaba és a Kairosz Kvartett. Periferic Records.)
 

vissza