A rock and roll egy állat?
Könyv a zenei köznyelvről és az új zenei terminológiákról

Magyar Nemzet, 2006. június 23., 14. oldal (Varga Klára írása)


Jó kétszáz éve alakult ki Európa zenei életében a könnyűzene, illetve a komolyzene fogalma, váltva az egyházi, illetve világi zene terminológiát. Kétszáz év alatt sok víz lefolyt a Dunán, a Rajnán de még a Mississippin és a Temzén is. Megszületett a blues, a jazz, a rock, hogy csak néhány műfajt említsünk.

Vedres Csaba – 1994-ig az After Crying együttes billentyűse, ma a Kairosz együttesben zenél – a könyvhétre megjelent Mi az, hogy könnyűzene? című kötetében megkísérli az avult kifejezések korszerűbbre váltását, sőt ennél sokkal többet is. Mint Molnár Antal kiváló, 1935-ben megjelent könyvére hivatkozva írja, a leghelyesebb az alapján rendet tenni a sok évtizedes kavarodásban, hogy a létrejövő művel mi az alkotó és mi a befogadó szándéka. A puszta szórakoztatás, vagy épp ellenkezőleg: az „összeszedés”? Mert az kétségtelen, hogy a szórakoztatás szó a szétszórni igéből ered, s azt is fejezi ki, hogy aki szórakozik, az éppen szétszórja magát. Ha e szempontokból vizsgáljuk a múlt században született új műfajokat, aligha mondhatjuk róluk, hogy mind a könnyed bú- és önfelejtés sekélyes igényével piacra termelt szerzeményekből állna. Vedres Csaba javaslata szerint beszéljünk inkább szórakoztató, populáris, klasszikus, kortárs avantgárd zenéről, és így tovább. Új terminológiákra azért is van szükség, mert ha az újabb keletű műfajok nem tudnak kiszabadulni a megbélyegző „könnyűzene” kategóriából, legtehetségesebb alkotóik, előadóik nem tudnak eljutni közönségükhöz, támogatás híján nem tudják befutni művészi pályájukat. Vedres ezzel kapcsolatban emlékeztet a Syrius és a Kex együttes tragédiájára, s más olyan magyar zenészek esetére, akik lehetőségek hiányában az elmúlt évtizedekben fel kellett, hogy adják ambícióikat.

Míg a tömegszórakoztató ipar nem lát a maga számára anyagi perspektívát ezekben a korunk zenei köznyelvét (is) beszélő, kiemelkedő művészi teljesítményekben, a hivatalos, „komoly zenei” világ nem fogadja be őket, mert mint „könnyűzenét” értéktelennek, idegennek, barbárnak véli anélkül, hogy igazán ismerné, s ugyanakkor védelmezi is saját hegemóniáját, megcsontosodott ízlésvilágát velük szemben. Pedig Vedres szerint nem kel új, eleven életre a koncerttermek világa, amíg az ifjabb zenei testvérek meg nem kapják az őket megillető helyet a hangverseny-repertoárokban.

(Vedres Csaba: Mi az, hogy könnyűzene?, Kairosz Kiadó, 2006).

vissza