A feldobott labda
Café Momus – komolyzenei magazin, 2006. szeptember 5.

    VEDRES CSABA: Mi az, hogy könnyűzene?
    224 oldal, 2600 Ft, Kairosz Kiadó 2006

Mi az, hogy könnyűzene?

Halál egyszerű kérdés. És még sincs rá válasz. Illetve van, nem is egy – hiszen ez is olyan terület, mint a politika, a foci és a tévé: mindenki ért hozzá. Sőt, nemcsak hogy ért, hanem egyenesen jobban ért. Viszont az is igaz, hogy mindenki beleesik ugyanabba a hibába: tiszta definíciók helyett a minőség oldaláról közelíti meg a kérdést – persze erről nem a véleményezők tehetnek, a műfaji elnevezések már minősítő jelleggel olvadtak bele a közgondolkodásunkba és a közbeszédbe. Komolyzene = értékes, könnyűzene = értéktelen. Az előbbi támogatásra érdemes és oktatandó, ezzel szemben az utóbbi támogatásra nem szorul, és oktatása káros a tanulók számára.

Ilyen egyszerű lenne? Persze, hogy nem.

Vedres Csaba egyedülálló – bár egyáltalán nem előzmények nélküli – vállalkozásba fogott, ráadásul úgy, hogy elsősorban nem értékítéletet mond, hanem a műfajok definícióit járja körül és minősíti, rámutatva azok hiányosságaira, ellentmondásaira és elavultságára. Mindehhez segítségül hívja a lexikonok szócikkeit, a szakkönyvek meghatározásait, Molnár Antal, Szabolcsi Bence, Pernye András, Dahlhaus, Ernst Roth, Adorno, és számos szakíró tanulmányait. Idézi emellett a nemrég született, oly sok port felkavaró PANKKK-ban (Program a Nemzeti Kortárs Könnyűzenei Kultúráért) foglaltakat, sőt, az MSZMP kultúrpolitikai határozatait és dokumentumait is. Részletesen taglalja a fogalmak keletkezésének és megszilárdulásának körülményeit (az ókortól kezdve!), a zenei köznyelv változását, a művészetvallás kialakulását, a kultúrpolitika és a zene kapcsolatát, a "két tábor" egyre nagyobb mértékű eltávolodását, a komolyzenei válsághelyzet okait és a kiút lehetőségeit, az "úgy érzem" mindent felülíró erejét, valamint a könnyű műfajba sorolt főbb stílusok ismérveit.

A könyv alaptézise: a könnyűzene és komolyzene fogalmak nem képesek lefedni a mai magyar zenei valóságot, mert pontatlanok, és eleve értékítéletet hordoznak magukban; a valódi különbség értékes és értéktelen között, a szórakoztatózenei tucattermék és az egyedi művészi alkotás között van. Ez a határ pedig nem az egyes műfajok között, hanem a műfajokon belül van.

Nem célja a könyvnek tehát, hogy elolvasása és az eddigi besorolások felülírása után komolyzeneivé minősüljenek bizonyos, eddig nem oda tartozó művek. Az viszont célja, hogy bebizonyítsa: egy alkotást még nem tekinthetünk automatikusan csak szórakoztatásra jó, igénytelen darabnak pusztán amiatt, mert a klasszikustól eltérő (nem mellékesen: sokkal aktuálisabb, korkövetőbb) zenei nyelv elemeiből épül fel. Attól még lehet a maga nemében értékes, igényes, és ami a lényeg: támogatandó.

Mert hát miért is fontos, hogy tudjuk pontosan, mi az, hogy könnyűzene? A szerzőt idézve: ez a kérdés nem zeneesztéták vagy szociológusok szakmai belügye, hiszen a komolyzene-könnyűzene felosztás alapján forintmilliárdok sorsa dől el. A felosztás legnagyobb vesztesei azok az alkotók, akik a könnyűzenébe sorolt műfajok zenei nyelvén szeretnék művészi szinten kifejezni magukat. Támogatáshoz nem juthatnak, mert a szakma szerint "könnyűek", eltartani viszont nem tudják magukat, mert valójában nagyon is komolyak. S amíg a fellángoló vitákban szinte mindenki az "is-is" helyett "vagy-vagy"-ban gondolkodik, sok esély nincs a változásra.

Persze azért esztétikai, szociológiai, morális ügy is, hiszen mi haszna a zeneoktatásunknak, ha (ismét Vedres gondolatait idézve) az ott szajkózott "örök emberi értékek" köszönő viszonyban sincsenek a napi zenei gyakorlattal? A gyerekek pedig teljesen védtelenek a manipulációs trükkökkel szemben – az unalmas énekórákon megírják ugyan a kötelező dogát Haydn Üstdob-szimfóniájából, de amikor hazamennek, belövik a Viva TV-t, és válogatás nélkül fogadnak be mindent, amit kapnak, szelektálni legfeljebb ők is az "úgy érzem", vagy a "menő – nem menő" elve alapján tudnak. A biológiaórán a petúnia és a házinyúl mellett megtanítják nekik, hogy miről ismerni fel a viperát és a gyilkos galócát, és miért kell óvakodni tőlük. Ahhoz viszont semmilyen támpontot nem kapnak, hogy az ipari méretekben rájuk zúdított zenében megkülönböztethessék a hasznost az ártalmastól.

De hogyan is kaphatnának bármilyen támpontot, ha a tanár ugyan gond nélkül megmondja, hogy mitől más Machaut mint Palestrina, de fogalma sincs, mi a különbség a rock és a rock and roll, vagy a dixieland és a cool jazz között? Nem foglalkozik az "alantas, olcsó" zenével. Helytelen. És még helytelenebb, ha a zsigerből fakadó ellenszenvét intellektuális érvekkel próbálja álcázni, így "bizonyítva be" a neki nem tetsző zenéről, hogy értéktelen.

És természetesen ez nem csak a tanárokra igaz – a muzsikus és a zeneszerző sem tájékozódik e téren, az előadók repertoárja pedig még mindig jórészt évszázadokkal (jó esetben: évtizedekkel) ezelőtt íródott művekből áll. S a közönség egyre jobban érzi, hogy nem az ő nyelvén beszélnek hozzá. A Vedres-könyvben nagyon sokszor idézett Kodály egy megállapítása szerint: "hiába szólal meg a rádióban akár a legjobb zene is, ha a készüléket otthon kikapcsolják. És ez nagyon gyakran így történik, valahányszor a műsorban az olvasható, hogy valamilyen 'opus' vagy 'C-dúr' darab következik. Az átlag hallgatónak igaza is van, amikor készülékét elcsavarja. Nem várhatjuk el tőle, hogy olyan nyelvet hallgasson meg, amelynek egyetlen szavát sem érti."

"Arisztokratikus elzárkózás az egyik oldalon, jakobinus dühöngés a másikon, bizonytalankodás középen. Tényleg csak ezek a megoldások léteznek? Ha jobban odafigyelnénk egymás szempontjaira, kiderülne, hogy nem"

Provokatív, elgondolkodtató, nagyon jó könyv. Logikus gondolatmenetek, precíz fogalmazás, találó mondatok, a "szerintem"-re támaszkodó bölcselkedések helyett alapos kutatómunkára épülő értekezések. Szinte mondatonként van alkalmunk bólogatva hümmögni, vagy éppen fejcsóválva mordulni – attól függően, hogy a könnyű- és a komolyzene közötti viszonyról alkotott véleményünkben az "is-is", netán a "vagy-vagy" dominál.

Szűcs József

vissza