Az ORI-n kívül nem volt élet – Vedres Csaba, az After Crying alapítója, segédkántor és zeneszerző a könnyűről és a komolyról
 Nagyítás, 2010. II. évf. 7. szám.

Ha megkérdeznénk az utca emberét vagy egy hangverseny-látogatót: mi az, hogy könnyű- vagy komolyzene, valószínűleg a hangszerek összetétele, esetleg a koncerthelyszín alapján döntene, de a kérdés ennél bonyolultabb. Vedres Csaba ennek egy egész könyvet szentelt, mi most arra teszünk kísérletet, hogy az alapokat megértsük.


– El kell dönteni, hogy valami könnyű- vagy komolyzene?

– Semmiképpen sem az a cél, hogy bevezessünk egy újabb nyelvi terrort. Ha a komolyzene-könnyűzene fogalompár valakit az ízlésében eligazít, akkor abba senkinek sincs joga beleszólni. Engem az érdekel, amikor intézményekről: kuratóriumokról, minisztériumokról, az oktatási rendszerről vagy pályázatokról van szó. Mert ott, azt gondolom, mindenképpen világosabb fogalmakat kellene használni. A könnyűzene fogalomkörébe soroljuk – helytelenül – a rockot, a dzsesszt, és hellyel-közzel helyesen a pop- és szórakoztató zenét. Úgy gondolom, ezeket a fogalmakat mindenképpen külön kellene választani, mert teljesen másról szólnak. A könnyűzene fogalma a XIX. század első harmadában kezdett kialakulni a szórakoztató zene szinonimájaként. A század második felére már megjelenik az értelmező szótárakban is. Addig nincs is baj ezzel a könnyű-komoly meghatározással, amíg az igényes dzsessz meg nem jelenik.

– Akkor mit is jelent az, hogy könnyûzene?

– A legfontosabb, amivel kezdeni szeretném, hogy semmiképpen sem az a cél, hogy bevezessünk egy újabb nyelvi terrort. Ha a komolyzene-könnyûzene fogalompár valakit az ízlésében eligazít – akkor abba senkinek sincs joga beleszólni. Engem az érdekel, amikor intézményekrõl: kuratóriumokról, minisztériumokról, az oktatási rendszerrõl, vagy pályázatokról van szó. Mert ott azt gondolom, mindenképpen világosabb fogalmakat kellene használni. A könnyűzene fogalomkörébe soroljuk – helytelenül – a rock- és dzsessz-zenét, és hellyel-közzel helyesen a pop- és szórakoztató zenét. Úgy gondolom, hogy ezeket a fogalmakat mindenképpen külön kellene választani, mert teljesen másról szólnak. A könnyûzene fogalma a XIX. század elsõ harmadában kezdett kialakulni a szórakoztató zene szinonimájaként. A század második felére már megjelenik az értelmezõ szótárakban is. Addig nincs is baj ezzel a könnyű-komoly meghatározással, amíg az igényes dzsessz meg nem jelenik.

– Hova tartozott a felosztásban a népzene?

– Bartókék a népzenét parasztzenének hívták: ez külön kategória. Könnyűzene a XIX. században például a tánczene, a szalonzene. És egy sereg olyan dalocska, amelyeket a városba tömegesen bemenekülő emberek terjesztettek, akik a kulturális gyökereiket elveszítették, és az egyetlen szórakozásuk ez volt. Ezt Peter Wicke A szórakoztató zene Mozarttól Madonnáig című könyvében le is írja. Ekkor alakulnak ki olyan műfajok, mint a kuplé. A keringő pedig az egész XIX. század meghatározó tánca, műfaja. Legmagasabb szintű művelője a Strauss család, ők csináltak ipart először a zenéből, ekkoriban indul be a zenei tömegtermelés. Az már egy másik kérdés, hogy zseniálisak voltak, gyönyörű zenéket hagytak ránk.

– Miért épp velük indult a zenei nagyipar?

– Ekkoriban alakul ki egy új nyomdászati eljárás, így könnyebb lett a kottanyomtatás. Ebben az időben egy polgári otthonban is illik már zongorát tartani: ez korábban a nemesség kiváltsága volt. És kialakul a zenei „tucatáru-termelés”, amit könnyűzenének neveznek el. Sorban létrejönnek az újabb műfajok, a XIX. század közepén beindul az „operettipar” is. Bár az első operettet Rousseau írta Falusi jósnő címmel, mégis a már említett korban jön el az áttörés. Amíg az igényes dzsessz meg nem jelenik, addig a könnyűzene fogalma nem problematikus. Mert még a legzseniálisabb szerzők sem akarták megváltani a világot, nem gondolták ezt univerzális önkifejezési formának – mint például ma sokan a rockot –, nem indítottak el filozófiai mozgalmakat, nem indítottak el életmódváltozást. Csak annyit mondtak, hogy kapcsolódj ki, szórakozz. De az igényes dzsesszel megjelenik egy egészen más hozzáállás.

– Mitől igényes a dzsessz?

– Jó kérdés. Mostanában vitatkozom erről egy nagyon intelligens olvasómmal az interneten, ezért nem vagyok ebben megingathatatlan, de én a második világháború utáni időszaktól számítanám. Amikor már beindul a bop, a bebop, aztán a cool, a free dzsessz, a dzsessz-rock. Azoktól a zenészektől kezdve – mint például Miles Davis, Gerry Mulligan –, akik azt mondták, mi már művészi zenét szeretnénk játszani. Hozzánk, Magyarországra a dzsessz könnyűzeneként került be, olyan zenekarok, előadók révén, akik mindig szórakozóhelyeken léptek fel táncszerű számokkal, ezért a dzsesszen rajtamaradt a könnyűzene kategória. Ez önmagában nem lenne gond, de Miles Davis elmélyült albumai már nem nevezhetők szórakoztató zenének. Ám mert dob van benne és off-beates a ritmusvilága, ráfogták, hogy „könnyűzene”. A könnyűzene fogalma innentől kezdve válik problematikussá.

– Érdekes lenne a dzsessz fogalmát is újra tisztázni, hiszen több, néhány éve még a free dzsesszhez sorolt művész ma már nem szereti, ha dzsesszzenésznek tituláljuk.

– Gonda János szerint a dzsessz lényege a művészi improvizáció, ez a műfaj leglényegesebb tulajdonsága. Úgy látom, igaz ez Garbarekre, igaz Dresch Mihályra is. Ez nyitott műfaj, akár a rockzene, képes fuzionálni bármivel. A legszélsőségesebb példa a Hilliard Ensemble Jan Garbarekkel, aki, ha kell, középkori egyházi zenére is képes ráhangolódni. Az pedig már régen bebizonyosodott, hogy bármelyik népzenével létrejöhet a fúzió. Nálunk azonban a dzsesszt még az ötvenes évek végén is a könnyűzene kategóriájába sorolják, és csak a hatvanas évek elején-közepén ismerik el államilag, hogy önálló műfaj.

– Ez az elismerés hogyan történt? Mondjuk Aczél György aláírta, hogy a dzsessz külön kategória és punktum?

– Én nem láttam ezt igazoló dokumentumot, de több könyv egybehangzó állítása, hogy létezik ilyen. Azért hihető, mert akkoriban jelenik meg Pernye Andrásnak a dzsesszről szóló könyve, akkor indít a Qualiton lemezkiadó dzsesszsorozatot, ekkor engedélyeznek koncerteket. Sokáig az volt róla a hivatalos vélemény, hogy a dzsessz az amerikai imperializmus beszűrődése. Ám egyszer csak az ÉS-ben megjelent egy szovjet szerző cikke arról, hogy a dzsessz az elnyomott amerikai feketék jajkiáltása. És láss csodát, kiderült, hogy önálló műfaj, s elindulhatott a lemezsorozat. Úgy gondolták, ezzel a dzsesszkérdéssel a könnyűzene kérdését sikerült lerendezni, most végre nyugalom van. Mire azonban nyugodtan hátradőlhettek volna, 63-ban elindult a beatmozgalom, amit a rockkal együtt az úgynevezett rendszerváltásig nem tudtak sehova tenni, ezért besorolták a könnyű műfajok közé. így a „tűrt” kategóriába került. Az MSZMP KB összes kulturális vonatkozású határozatát átolvastam: több ezer oldalt, hogy megtaláljam a három „t”-t, bár nekem azt mondták a Pécsi Megyei Könyvtárban, hogy ez legenda, kár is kutakodni utána. De megtaláltam: ott van az 1966. júniusi-júliusi határozatok között. Ezek a határozatok a dzsesszre, a beatre a könnyű műfaj terminológiát használják, és ha valakit abban az időben a könnyű műfajhoz tartozónak ítéltek, annak komoly következményei voltak. A hetvenes évek elején jelent meg a Kulturális Igazgatás Kézikönyve, ebben egészen brutális definíció van. Nem pontosan idézve, a komolyzene: az oratórium, a szimfónia, a szonáta, a néptánc (sic!) stb. Ezek után jön a könnyűzene meghatározása: minden más, ami nem fér bele ebbe a meghatározásba. Azokat az embereket, akik könnyűzenét játszottak, nagyon komoly intézkedések sújtották, megkülönböztettek például a vámhivatalnál könnyű- és komolyzenei hangszereket. Előbbieken sokkal magasabb volt a vám. Megkülönböztették, mennyit kell befizetni az Országos Rendező Irodának (ORI), maximálták a gázsikat, akkor is, ha nagyobb helyszínen, például a Kisstadionban játszottak. Tehát hiába vonzott nagy tömegeket egy zenekar, akkor sem kaphatott a meghatározott keretnél több pénzt, ezért nem vehetett jobb hangszereket, és így tovább. Ezt kulturális rendelet írta elő. Abból a kézikönyvből kiderül, mennyire egy kézben volt minden, és mennyire szigorú felügyelet alatt tartották a könnyűzenét.

– Elsõsorban kiket sújtott ez?

– Nem a haknibrigádokat, mert ők egy nap háromszor-négyszer is koncerteztek. Sokkal inkább azokat az együtteseket – a legnagyobb vesztes a Syrius volt –, amelyek soha nem játszottak könnyűzenét, illetve miután megtörték őket, elkezdtek poposabb számokat is játszani.

– Hogy lehetett megtörni a zenészeket?

– Kiküldték a zenekart olyan szórakozóhelyekre, ahol a közönség kifütyülte őket, teljes joggal, mert ők táncolni mentek oda, és nem igényes, magas színvonalú rockmuzsikára. A komolyzenei helyek pedig nem fogadták be őket.

– És az ORI nélkül saját szervezésben nem lehetett volna koncertezni?

– A rendezőirodán kívül nem volt élet. Minden koncertet, még a legkisebbet is be kellett jelenteni, és a belépőjegyek árának bizonyos százalékát előre be kellett fizetni szervezési díjként. Ha egy ötszáz fős helyszínen „komolyzenét” játszottak, akkor tíz jegy árát kellett befizetni, ha „könnyűzenét”, akkor ötvenét.

Nem gondolom, hogy tragédia, ha az állam beavatkozik bizonyos dolgokba, mert sohasem létezett magasművészet támogatás nélkül. Nem is lenne szerencsés a piac farkastörvényei elé vetni, de itt nem ez volt a cél, hanem az, hogy féken tartsák a „könnyűzenészeket”. Ilyen az Illés budapesti betiltása, ami után ők lettek a vidék legjobb zenekara, de ide sorolhatjuk a Beatrice hányattatásait is. Ez nagyon megnehezítette a zenekarok életét, hiszen ahhoz, hogy például hangszert tudjanak vásárolni, valamilyen simlis úton kellett pluszbevételhez jutni. Az a könnyűzenész, aki úgy érezte, nem bírja tovább, választhatott: vagy disszidál, vagy külföldi koncertjeit a gyászos emlékű Interkoncert segítségével intézi. Ez az intézmény volt az, amelyik megfojtotta a Syrius zenekart. Ok hazajöttek Ausztráliából egy kész lemezanyaggal, kint a legnagyobb sztárokkal léptek fel egy színpadon. Utána az Egyesült Államokból kaptak felkérést egy turnéra. De ezt sem közvetlenül tudták meg, hanem valaki szólt, hogy miért nem válaszoltok, hiszen ez egy magyar zenekarnak hatalmas kiugrási lehetőség. Erre a zenekar vezetője bement az Interkoncertbe, és megkérdezte, vajon az ottani funkcionáriusok nem tudtak erről? De tudtak – ez volt a válasz. Hát akkor mi legyen? Beszéljük meg egy presszóban! Lementek, és akkor az Interkoncert illetékese mondta, egy lakás ára, hogy kimehessenek. Nem volt ennyi pénzük, nem tudták kifizetni, így nem mehettek ki. Gyakorlatilag ebbe belehalt a zenekar. Még számos ilyen történetet mondhatnék. A Kexet titkosszolgálati eszközökkel verték szét, ezt dokumentálta Sebők János a könyvében Rock a vasfüggöny mögött címmel. Hogy milyen jelentések érkeztek, milyen „barátok” érkeztek a zenekar közelébe, akik egymás ellen uszították a vezető embereket. Ez inkább politikai kérdés volt, mert a Kexről érezték, hogy ellenzéki csapat. Az én generációmat ez már kicsit másképp érintette. Volt Magyarországon egy neoprogresszív hullám, az akkori értelmiségnek mindennapi betevője volt a King Crimson, az Emerson, Lake and Palmer, a Yes, a Pink Floyd. Itthon hiába játszott sok előadó és együttes kortárs művészi zenét, ha dobfelszerelés volt benne, akkor az csak könnyűzene lehetett. Aki táncolni vágyott, az nem ezt szerette volna, az úgynevezett komolyzenei közönség elé pedig nem engedték oda ezeket a zenekarokat. így született egy sereg elkallódott tehetség, egy sereg megkeseredett ember, egy sereg fel nem vett igényes zenei produkció. Ezt látva elhatároztam, hogy végére járok annak a kérdésnek, ami tizennégy éves korom óta izgatott: mi az, hogy könnyűzene? Van-e ennek egzakt leírása? Van-e értelme ennek a fogalmi megkülönböztetésnek?

– Úgy tudom, az önök közönsége sem fogadta el igazán, amikor a Kairosszal kísérleteztek.

– A közönség is termékszemléletűvé vált valamilyen szempontból, a menedzsmentek is egyre inkább azok. Tehát felépítünk egy hangzást, és ameddig meg nem unják az emberek, addig sorra adjuk ki a lemezeket. Valószínű, hogy ha azt a műsort rendszeresen játszottuk volna egy klubban, és tőlem mint ex-after cryingostól nem progresszív zenét vártak volna el, egy idő után ennek is meglett volna a közönsége. De az én közönségem engem úgy ismert meg, mint progresszív rockot játszó zongoristát, és alapvetően ezt várta el tőlem. Haragnak helye nincs, a közönség véleménye szent, én elfogadom, hogy ezt ők így látták, ezzel nincs mit vitatkozni. De egyszer még lemezre fogjuk venni azt a kísérleti anyagot, mert az viszont az én szent jogom. Visszatérve: nagyon sajnálom generációm elkallódott tehetségeit, és sajnálom azt is, hogy az úgynevezett komolyzene – sokkal jobban szeretem, ha klasszikus zenének nevezik, mint tőlünk Nyugatra – láthatóan képtelen megújulni. Minden tiszteletem az avantgárd kísérleteké, de a közönség évtizedek óta jelzi, hogy ebben nem óhajt részt venni. Én azt látom nagy zenetudósaink írásai alapján – gondolok itt Szabolcsi Bencére, Molnár Antalra, Pernye Andrásra –, hogy ők sem arra a következtetésre jutottak, mint Adorno. Tudniillik, hogy mindenképpen kell lennie egy élcsapatnak, legfeljebb a közönség nem érti. Ok a zene megújulását máshonnan közelítik meg. Szabolcsi Bence például a zenei köznyelv felől. Azt írja: minden kornak van zenei köznyelve, és ez különböző fázisokon esik át. Először mindenki beszéli, s kezdetben ez a zenei nyelv meglehetősen „koszos”. Azután átkerül a kismesterekhez, akik elkezdik kialakítani a határozott formákat, de ebben még nincs zenei nagyság. Jön a harmadik fázis, a zenei virágkor, amikor az emberek még beszélik a nagyok nyelvét, és a negyedik, amikor egy bizonyos zenei nyelv belterjessé válik. Egyre inkább kifinomul, egyre inkább csak az értőknek szól. A zene így elveszíti társadalmi funkcióit, és akkor a nép azt mondja: ti nem sírtok velünk, amikor gyászolunk, nem örültök velünk, amikor örülünk, nem éreztek velünk együtt, amikor szerelmesek vagyunk, nem segítetek, amikor dolgozunk: akkor inkább megegyezünk egy új zenei nyelvben. És újrakezdődik az egész folyamat. A rockzenében ezt a zenei köznyelvet látom. A zenei köznyelv nem az, amit zenetudósok kitalálnak, sajnos még csak nem is az, ami jó lenne, hanem az, ami adott. Sokan elborzadnak a populáris zene megnyilvánulásain. Ezen nem is csodálkozom, hiszen jelentős része kizárólag üzleti célú, rossz példákat sugárzó, dekadens, destruktív produkció. De azt gondolom, ezen a nyelven is lehet közhelyek és káromkodás nélkül beszélni. És akkor esély van arra, hogy megszületik egy olyan kortárs művészi zene, amit az emberek értenek. Nem mintha az emberek hegedű- vagy csellófóbiában szenvednének, csak egyszerűen mai gesztusokra vágynak. Ahogy Beethoven a maga korában nem egy mindenki által került figura volt, hanem hihetetlenül izgalmas, felkavaró zeneszerző, akinek minden koncertje eseményszámba ment. Ha kellett, négy órán keresztül hallgatták, és nem mint komolyzenét, hanem mint „a zenét”.

– Milyen kulturális programot várna el egy új kormánytól?

– Először is azt, hogy a szakterületem, a könnyűzene fogalmával kapcsolatban történjenek változások. Ahogy a könyvemben is megírtam, a PANKKK programot alapvetően jó, de átgondolatlan kezdeményezésnek tartom. Részben szembementek azzal a közhellyel, hogy a könnyűzene úgyis eltartja önmagát, és észrevették egy sereg olyan zenekart – elsősorban vidéken –, akik támogatás nélkül elkallódtak volna: ez jó. De nagyon nem tetszett, hogy a könnyűzene rosszul értelmezett fogalmát tovább éltetik a programnak nevet adó rövidítésben. Tehát a PANKKK programot érdemes volna továbbgondolni. Aztán az ének-zene oktatásban is szemléletváltásra lenne szükség, mindenképpen növelni kellene az óraszámokat. És ne felejtsük el: a magyar beat- és rockzene több mint negyvenéves múltra tekint vissza, ezért érdemes volna egy ezzel foglalkozó intézményt létrehozni.

– A könnyedebb szórakozásra – szerintem – mindenkinek van igénye. Nem lehet, hogy a magas-, illetve a tömegkultúra mesterséges szembeállítása hozza magával az ilyen kínos-vicces helyzeteket, mint délszláv lakodalmas a Zeneakadémián és az azt intellektuálisan megértő értelmiségi?

– Sajnos már nem lehet visszaállítani azokat a fogalmakat, hogy egyházi vagy világi zene, mert tömegtársadalomban élünk, ahol már egészen más az egyház szerepe, mint az úgynevezett felvilágosodás előtt. Én azért szerettem ezt a fogalompárt, mert tiszta volt. Nem arról szólt, hogy egyházi, tehát mindenképpen jó és komoly, vagy világi, tehát mindenképpen rossz és könnyű. Éppen ezért a korabeli értelmiségnek semmilyen lelkifurdalása nem volt, ha világi zenét hallgatott. Az értelmiségi miért ne táncolhatna, miért ne énekelhetne egyszerű dalokat, miért ne örülhetne egy egyébként üres, de virtuóz muzsikus játékának, miért ne szórakozhatna vígoperán, miért volna ez bűn. És ezt az egészet a komoly és a könnyű kettőssége helyezi valami másfajta kontextusba. Nyugaton populáris zenében, illetve klasszikus zenében gondolkodnak. A klasszikus zene kifejezés alatt nem a stílust, hanem azt értik, hogy örökbecsű, maradandó stb. Ez azért jó, mert a komolyzene nem mindig komoly. Mikor egy gyerek elkezd zenét tanulni, rengeteg olyan zenével találkozik, amelyet eredetileg szórakozáshoz vagy tánchoz komponáltak: menüetteket, rondókat, sarabande-okat. Ezek ma komolyzenének számítanak, mert zongorán van elpöntyögve az a kis dallamocska vagy hegedűn. Pedig még véletlenül sem „komolyak”. Azért jobb kifejezés a klasszikus zene, mert ha több száz évig fönnmaradt, akkor tényleg az. A populáris kifejezés pedig azért jó, mert szintén nem prejudikál. Hiszen nem mondhatjuk azt, hogy „könnyű” – csak azért, mert dob és basszusgitár van benne – egy olyan darabra, amely harminc percen keresztül az apokalipszissel foglalkozik, (mint például az Aphrodite’s Child 666 című albuma). De mondhatjuk, hogy populáris, hiszen a zenei köznyelvet használja, elsősorban a nagyvárosok zenei nyelvét. Ez működő fogalompár, és ebbe nyugodtan beletartozhat a dzsessz, a rock. Ha megnézünk külföldi szótárakat, ott sosem a könnyűzene különböző ágaiként aposztrofálják őket, hanem mindegyiket önálló műfajként. Tehát nem olvashatunk olyat, hogy „a könnyűzene kicsit harapósabb változata a rock, torzított gitárokkal”, hanem szakmai meghatározásokat. A te dolgod, hogy eldöntsd, hogy ez neked könnyű vagy komoly. Nálunk azonban a kuratóriumok, az oktatás és a kulturális vezetés mind a mai napig „komoly”-ban és „könnyű”-ben gondolkodnak.


Badacsony T. Örs

vissza