A könnyűzene nehézségei
Népszabadság, 2006. szeptember 22. (Serfőző Melinda írása)


Amellett, hogy a "könnyűzene" kifejezés szinte semmilyen szempontból nem alkalmas a nem klasszikus zenei műfajok megnevezésére, még csak pontos definíciója sincs. Pedig ma már támogatási rendszer épül erre a szinte definiálatlan fogalomra. Többek között erről ír Vedres Csaba zeneszerző, zongoraművész a nemrég megjelent Mi az, hogy könnyűzene? című könyvében.

– A könnyűzene elnevezést Magyarországon a szórakoztató zene szinonimájaként használják, és arra utalnak vele, hogy tulajdonképpen az összes nem klasszikus zene értéktelen. Pedig legfeljebb egyes művekről jelenthető ki, hogy nem elég színvonalasak, műfajokról nem – mondja a szerző.

Véleményét látszik alátámasztani például az a tény, hogy az NKA tavaszi pályázati adatlapjához mellékelt tájékoztatóban a könnyűzene definíciója a következő: "hallgatásában nagyobb zenei műveltséget vagy elmélyedést nem igénylő, szórakoztató zene".

Európa nagy részén a fogalmakat kicsit okosabban használják: populáris (vagyis népszerű) zenéről beszélnek, amelyen belül létezik szórakoztató zene, pop, rock, dzsessz, beat és így tovább. Így a közönség jobban jár, mert nem fordulhat elő, hogy könnyűzene címszó alatt mondjuk egy formabontó, kísérletező dzsesszformáció koncertjét kapja. Jobban járnak a zenészek is, mert a könnyűzene billogával nagyon nehéz komoly tartalmat közvetíteni.

– Pedig a fogalom használhatatlanságát magyar zenetudósok már évtizedekkel ezelőtt kimondták – mondja Vedres Csaba. – Molnár Antal egy 1935-ös munkájában sorra cáfolja azokat a közhelyeket, amelyek alapján értéktelennek, könnyűnek minősítettek egyes műfajokat (szöveg, dallamvilág, előadó stb.). Vitányi Iván pedig 1965-ben kimondta, hogy a "könnyű műfaj" használhatatlan fogalom. Gonda János harminc éve megírta, hogy a dzsessz nem könnyűzene. Igaz, azóta nem nagyon született újabb írás, pedig ideje lenne végre megvitatni a témát.

Annál is inkább, mert ha marad a mostani helyzet (amikor például a populáris zenét támogatni hivatott program nevében is ott a könnyűzene kifejezés), akkor újabb évtizedekre konzerválódhat a jelenlegi szemlélet. Sokat segíthetne, ha a média (természetesen a fogalmak tisztázása után) következetesen használná a műfaji megnevezéseket, a szórakoztató zenét szórakoztató zenének nevezve, a rockot rocknak. Vedres Csaba szerint (és ebben egyre többen értenek vele egyet) szükség lenne arra, hogy a meglévő ének-zene oktatás mellett legalább egy féléven át a populáris zenét is tanítsák már az általános iskolákban. Egyrészt azért, mert a gyerekek nem ismerik a zeneipar manipulációs technikáit, működési mechanizmusát, a pénz, a termékké válás szerepét, így mindent elhisznek – azt is, hogy ha elkezdenek a garázsban zenélni, belőlük is lehet világsztár. Másrészt alig ismerik a populáris műfajok értékeit, nehezen tudják megítélni, mi értéktelen.

Amerikában például már olyan középiskola, egyetem is létezik, ahol a rockzenére lehet szakosodni – az eredmény, hogy egyre több, zeneileg magasan képzett populáris zenész alkot. Persze a klasszikus zenészekkel azonos rangot egyelőre a külföldi művészeknek sem sikerült kivívniuk (az Emerson, Lake and Palmerből ismerős Keith Emerson zongoraversenye például a szerző "könnyűzenész múltja" miatt máig nem lett repertoárdarab), de egyre többen fordulnak az igényes populáris művek felé. Angliában például már olyan kiadó is létezik, amelyik populáris zenét játszó előadók, például a Pink Floyd műveit klasszikus zenei átiratban, neves klasszikus zenészek előadásában jelenteti meg.