Open: Komolyzenésznek tartod magad, vagy könnyűzenésznek?

VCs: Szerintem ez egy hamis kérdésfeltevés. A zene ilyen szempontból egyszerűen nem osztható fel. A P. Mobiltól a Honfoglalás könnyű vagy komoly? A Kis éji zene könnyű vagy komoly? Ha úgy nézzük, hogy mindegy, hogy a komolyzene mivel foglalkozik, csak a feldolgozásmódja annyira igényes – hát, az is megtámadható lenne sok esetben. Az olyan felosztás, amely ítéletet hordoz magában, tarthatatlan. Én egy olyan felosztásban tudnék hinni, amely a zenét funkciók szerint osztja fel, mert ez teljesen kezelhető. Nem lehet azt mondani, hogy mit választasz, a „csúnya almát”, vagy a „szép körtét”. Nevén kell nevezni funkciói szerint: van tánczene, amire táncolnak, van sirató, van szerelmes-zene, van munkadal, van háttérzene, van egyházi zene; tehát funkcióik szerint és azon belül lehet értékelni, hogy az adott zene értékes vagy nem.

– Mit jelent számodra a progresszivitás?

– Ahogyan a rockra értik, egy jól behatárolható korstílus, elindul kb. 1967-ben és valahol az ELP Works albumainál befejeződik, tehát 1978 körül. Ez kb. erről a tíz évről szól, a rocknak szerintem ez a csúcspontja, de nagyon csodálkozom, amikor megmutatnak nekem különböző mai progresszív zenekarok felvételeit, hogy hallgasd meg, milyen jó, és akkor visszahallok egy húsz éves soundot, csak nagyon jól megkeverve, hát ide nem szeretnék tartozni. Ilyen szempontból ezt a progresszívet nagyon regresszívnek érzem. Szerintem ez a zenei stílus annak idején kifutotta magát.

– Szerinted lehet még a könnyűzenében újat alkotni, vagy megcsináltak már mindent?

– Szerintem a rock már ezekben a prog zenekarokban kifutotta a csúcsformáját, megcsinálták ebben a stílusban ezeket a nagyon monumentális, agyban is gazdag, érzelmekben is tetőző darabokat és volt annak az időszaknak valami heroizmusa, valami romantikája, ami ebben a mai világban, már rap után, már rave után nem hiteles. Úgy értem, ugyanolyan jó érzés felrakni egy korai King Crimsont, mint régen, és az a zene teljesen jó, de ha ma csinálok ilyen zenét, az a zene már nem hiteles. Még sokkal töredezettebb és montázsszerűbb lett körülöttünk a világ. Nem lehet ma elhinni egy nagy ívű dallamot 2/4-es dobkísérettel és vonósokkal, mint ami akkor működött.

– Melyik kiadóval állsz most kapcsolatban?

– Nagyon nagy szerencsém van, most az X-Produkció karolt fel, ez nagyon megtisztelő.

– A jövőben szólólemezeket tervezel, vagy szándékodban áll zenésztársakat keríteni, és együttest alakítani?

– Nagyon hiányzik a közös zenélés, de ma, hacsak az ember nem készül megasztárnak, ami az én esetemben ki van zárva, akkor szinte lehetetlen együttesben dolgozni. Talán, ha még egyetemista vagy, de ha már családod, van nagyon nehéz.

– Csak a zenélésből élsz?

– Szerencsére már igen.

– Kik hatottak rád és mit hallgatsz most?

– A King Crimson, az ELP, Gentle Giant meg Zappa. Aztán még Binder Károly, a régi Kolinda, Laurie Anderson, és volt egy jazz-korszakom is, Miles Davis. Mostanában meg, hát... rockot nagyon ritkán hallgatok. Ha valami érdekel, az a techno. Nem szeretem úgy hallgatni, de iszonyú izgalmas, mert ez a montázsszerűség benne van, ha az embernek van türelme kivárni, amíg a húsz perc tüc-tüc-tüc után megjön az a három break, akkor, hű de izgalmasat csinált, aztán megint nagy türelemre van szükség. Mostanában inkább komolyzenét hallgatok, s azok közül is, a kortárs szerzők érdekelnek jobban, most éppen Anton Webern.

– Mennyire tartod fontosnak a zene mellett a szöveget?

– Nagyon fontosnak tartom. Nagy szerencsém van a szövegírókkal, a Görgényi Tamás meg az Egervári Gábor is nagyon magas szinten űzi ezt a szakmát, és most már elég jól megismertük egymást.

– Mit gondolsz a mai magyar zenei életről? Hogy akik értékes zenét játszanak, küszködnek, nehezen tudnak megélni a dologból?

– Dolgoztam egy rendezővel a nyáron, és ő mondta azt a számomra meghatározó mondatot, hogy manapság csak egyetlen egy tisztességes létezésmód van: a gerillaharc. Vadkapitalizmus van és egyelőre még hatalmas pénzeket lehet kihozni a hirtelen faragott sztárocskákból. Legalább tíz évnek el kell telni, amíg a magunkfajtának a menedzsmentje is ki fog alakulni. Azt látom, hogy egészen maffiaszerű rendszerek vannak, mind a komolyzenében, mind a könnyűzenében, ahol teljesesen le van osztva, hogy kiről kell írni sokat, ki az, akinél megéri a befektetés a médiában. Jelen pillanatban én is azt látom, hogy van egy sereg rejtett zenekar és ember, akik teszik a dolgukat. A mélyben nagyon értékes zenék vannak, ami a piedesztálon van, arról jobb nem beszélni.

– Szerinted a gazdasági körülmények fognak megváltozni, vagy az emberek ízlése is finomodni fog?

– Ez nyugaton úgy néz ki, hogy egy ilyen típusú előadónak, mint én vagyok, a lemeze kb. négyszer annyiba kerül, mint a másik, a tucatáru. És megvan hozzá a háttér, hogy meg tudják venni, kifizetni a méregdrága koncertjegyet, így képes egy előadó úgy megélni, hogy hetven vagy nyolcvan ember jár a koncertjére. Nálunk ennek még nincsenek meg a feltételei, de már alakulnak. Másrészt azért vagyok borzasztó dühös, mert a kortárs komolyzenének van egy iszonyú nagy felelőssége, egyszerűen leszoktatta az embereket a gondolkodásról, azzal, hogy ennyire emberellenes. A maga idejében azért egy Beethoven-kvartettet nem lehetett olyan könnyű megérteni, vagy egy Tolsztoj-könyvet első olvasás után. Annyira emberellenes ez a zene, hogy az emberek már nem foglalkoznak vele. Ha valaki bekapcsolja a rádiót, és abban a pillanatban nem érti, vagy nem fogja meg, az már nem jó. Vagy „bocs, én nem értek hozzá, tudom, hogy bunkó vagyok” – ezek a sztereotip szövegek. De a zenének van egy olyan rétege, amikor lehet, hogy elsőre mindjárt nem mászik a füledbe, de azért egy kicsit dolgoztatná az agyadat. Dühítő, hogy az emberek 95%-a mindent, ami abban a pillanatban nem fogható, ehető, fogyasztható, besorolja az érthetetlen zenék kategóriájába. De talán már erjed valami, mert egyre többet lehet olvasni kortárs komolyzenei szerzőktől, hogy érzik, hogy túllőttek a célon, hogy válságban a modern zene, meg, hogy ezt így nem lehet.

– A lemezeid kapnak valamilyen külföldi terjesztést?

– Nagyon hálás vagyok ezért Böszörményi Gergelynek, mert ő kiépített egy hálózatot Argentínától Japánig, és ebbe az én lemezeimet is bevonta, így külföldön több lemezem fogy, mint Magyarországon.

– Mik a terveid a jövőre nézve?

– Nagyon sok tervem van. Egyrészt a zongoradarabokat szeretném még tovább koncentrálni. Gyakran mondják azt a zenémre, hogy eklektikus, de én nem így közelítek hozzá. Nekem az az alapélmény, amit az utcán vagy a TV-ben látok, hogy egy sereg gyökértelen információ vesz körül minket és kb. mindegyikből tíz másodpercet hallunk. Egy tudósítás valahonnan, vagy még koncentráltabb a híradó, ahol a legkülönbözőbb területekről hoznak be riportokat, mindegyiket más zenével. Még koncentráltabb a reklám, ahol a benzinkút alatt klasszikus zenét hallasz, hirtelen technót a Pepsi reklámban, utána operát valamilyen új CD megjelenése kapcsán és mindez lemegy három percben. Az a szándékom, hogy ebből, ami most katyvasznak tűnik, lehet egy olyan zenei építkezést csinálni, amelyik nem törődik azzal, hogy ez most komolyzene, ez könnyű, ez gregorián, az opera, hanem egyszerűen hagyja hatni magára az összes stílust. De ezt nem darabonként akarom megírni, hanem egyetlen zenei mondatban. Nyolc ütemben legyen benne, hogy induljon egy techno gesztussal, röpüljön fel egy klasszikussal, tetőzzön egy rock'n'roll-lal és essen le egy operával, mindezt úgy, hogy egységesnek hasson. A Zongorazenében már vannak erre törekvések, de most még töményebben akarom, egyperces zongoradarabokat, amiben benne van ez a stíluskavalkád, amiben élünk.

Ezzel a negyedik lemezzel lezártam egy korszakot, ezt a hat évet. Ebben rengeteg romantika van. Az új korszakot szeretném kicsit felvállaltabban komolyzeneire venni, sokkal kevésbé progresszív rockra, inkább még összefogottabbra, még koncentráltabbra. Tulajdonképpen egy stílusváltás fog elindulni. Most lesz egy koncertem a Vigadóban, utána valamennyire új hanggal fogok jelentkezni.

vissza