Levetni a progresszív jelzőt
Parnasszusocska, 1999 eleje (?)

Néhány műcím: Rockszonáta, Mire megvirrad, Levelek (dalciklus), Missa Post Lamentationem, Tales of a Dark Room, Morgenstern-dalok... talán ebből is kiderül, hogy nem egysíkú zenéről van szó. Vedres Csaba, aki az After Crying zenekart vezette hét évig, jelenleg önálló zongorakoncerteket ad, valamint a három éve alakult Townscream együttes főembere. Felkérésre ír színházi zenét, filmzenét stb., valamint kántor a szentendrei Péter-Pál templomban.

– Beszéljünk röviden a zenei életpályádról.

– A Madáchban érettségiztem, onnan a konzi zeneszerzés szakára és az ELTE tanárképző magyar-töri szakára mentem tovább. Az utóbbit egy idő után abbahagytam, a konzit befejeztem. Kamaszkorom óta vannak zenekaraim, zongorázni már egész kis koromban elkezdtem. Kezdetben slágerzenéket játszottam, persze volt lázadó időszakom is, amikor alternatív vagy keményebb stílusokat próbáltam ki. Tizenhét évesen találkoztam a King Crimsonnal és Emerson zenéjével, és ez döntően más löketet adott. Utána az After Crying zenekart vezettem hét éven keresztül. Mióta elhagytam a Cryingot, öt éve szólóban dolgozom és lassan három éve megalakult a Townscream zenekar.

– Beszéljünk a szövegekről. Hogyan válogatod ki őket? Fő szövegíród Egerváry Gábor...

– Szerencsés helyzetben vagyok, mert a darabokra szokták írni a szövegeket. De borzasztó háklis vagyok. Van, aminek a harmadik, negyedik változatát fogadom el. Kevesen tudják, de ami az After Crying Noktürn című számában hallható, az a hatodik szövegváltozat. A végén már őrült feszültség volt közöttünk, de a végső változat tényleg mestermunka Görgényi Tamástól.

– És a megzenésített versek?

– A középiskolában volt egy csodálatos irodalomtanárom, nála rengeteg memoritert kellett megtanulni. Ezek a versek élnek és hatnak bennem. József Attila a leginspirálóbb, Morgenstern jó csatorna arra, hogy a parodizáló hajlamomat kiéljem.

– Hogyan születnek a műveid? Tudatos szándékkal ülsz le zenét írni, vagy improvizációból alakulnak ki a dalok?

– Ha színházi kötelező munka van, akkor van bennem egy biztonság, hogy leülök és meg kell csinálni; nincs olyan, hogy nem készül el. A többi improvizációból jön és általában mellényúlásból. Szintetizátoron is – valami rosszul megcsinált effektből. Tehát, ha valami a szokványos gondolkodástól eltérít, akkor indul be a dolog.

– Az is véletlen, hogy mise lesz belőle, vagy Rockszonáta?

– A mise pl. a Gloriában hallható blues-alapból született. Elképzeltem, hogy milyen érdekes lenne, ha ebből kinyílna egy gregorián. Gyorsan megírtam, a próba is nagyon jól sikerült. Ekkor gondolkodtam el, hogy ehhez képest milyen lehet a többi tétel... szóval ez így magával rántja az embert. Úgy, hogy „most leülök misét írni, és az ilyen meg olyan lesz” – nekem így nem megy, próbáltam.

– Beszéljünk a Townscream zenekarról.

– Az After Cryingból való kilépésem után gyakran találkoztam szinte személyes sértődöttséggel kívülállók részéről. Úgy érezték, személyesen bántottam meg őket ezzel a lépésemmel. Ezzel a hendikeppel indul a Townscream zenekar. Másrészt azzal, hogy ha a fejünk tetejére állunk, akkor is az After Cryinggal hasonlítják össze. De van itt egy fontos dolog: nekünk nem a jelenleg létező After Cryinggal kell megküzdenünk, mint ahogy nekik sem a Townscreammel, hanem a 90–91-es legendás After Cryinggal, mindenki azt sírja vissza. Sokan jönnek oda koncert után: miért nem azt játsszuk, miért nem állunk össze újból? Én azt érzem, ha most visszamennék, elismerném azt, hogy amit én azóta, öt év alatt csináltam, a szólókoncertek, a Townscream... jó, jó, „szódával elmegy”, de az igazi az volt, amit '91-ben csináltam. Én ezt nem így gondolom. Nem gondolom, hogy a Rockszonáta, a Mire megvirrad rosszabb lenne, mint az akkori darabok. Kétségtelen, hogy az, ott és akkor ütött. A Townscream emiatt nagyon szorongós zenekar volt. A múltkori koncerten, hosszú évek után először éreztem azt, hogy tökéletesen hiszek abban, amit csinálok. Egy új fázis jött most el. Hangsúlyozom: lehet ezt a zenét nagyon nem szeretni, mert karakteres zene, lehet, hogy nem ilyet várnak tőlem, de ami a legfontosabb: megújult a Townscream és nagyon szeretné magáról levetni a „progresszív” jelzőt. Ez nem azt jelenti, hogy nem maradt igényes, csak... minden tisztelet a nagy elődöknek, de egy másfajta életérzésben szeretnénk gondolkodni. Sok értelmes emberrel találkoztam, aki meghallgatta a zenénket, azt mondta, hogy ez fantasztikus – és soha az életben nem jött el többé és nem hazudott. Magas szintű dolognak tartja, de nem érinti. Ekkor az előadónak el kell gondolkodnia: nem a saját koromnak a nyelvén beszélek; valami differencia van. Többek között ez késztetett arra, hogy ilyen értelmes embereknek a zenéit meghallgassam, hogy számukra mi értékes a legújabb repetitív zenékben, új hangzásokban és nagyon sok olyan dolgot felfedeztem, ami miatt ezt megértettem. A Townscream ettől még nem lett technozenekar, hanem egy ilyen hatásokat ötvöző zenéket próbálunk most csinálni.

– Mennyi időd marad gyakorolni, zenét szerezni, mióta a szentendrei Péter-Pál templom kántora lettél?

– Jelenlegi szakmámban az a legnehezebb, hogy kiszámíthatatlan. Általában egy-két nappal előre tudom csak, hogy mi lesz. Hiába tervezem el, nem tudok még egy nyugodtabb évközi időszakban sem olyan rendszert kialakítani, hogy délelőttönként gyakorolok. A két kicsi gyerekünk miatt meg délutánonként nem gyakorolhatok. Így nehézkessé válik a dolog.

– Most, hogy kevesebb az időd, nem lankad a kedved?

– Ez belső parancs. Van egy kedvenc idézetem Karinthytól: „Ha nem lettem volna író, rablógyilkos lettem volna.” Ez egy irtózatosan kemény idézet – tényleg így van.

Ezenkívül persze még sok mindenről szó esett, ami nem fér egy ilyen terjedelmű interjú keretei közé. Még két kötelezettségemnek teszek eleget: a riport létrejöttében sokat segített Levente barátom, akinek ezt ezúton is köszönöm. A másik fontos dolog: Csaba minden hónap második péntekjén szólóban játszik a Virányosi Közösségi Házban és havonta egyszer szombaton a Townscream zenekarral a Lágymányosi Közösségi Házban.

tpeti

vissza