[Bejátszás: Mesék, levelek: 1. Mese]

Szabó Éva: Beszélgetésünk elejére hadd idézzek egy képet: jó néhány évvel ezelőtt egy 4–5 éves kisgyerek izgatottan kérdezte meg tőlem, amikor az asztalon lévő virág egyik szirma az abroszra hullott, hogy „hallottad, amikor leesett?”. Eltévesztette a szót, mondhatják, én meg gyanakszom, hogy nem, mert a gyerekeknek van ilyen képességük, hogy hallják, amit látnak és látják, amit hallanak. Amint a muzsikusoknak is van. Mindenesetre ez a kép számomra a zene születésének a pillanata volt, konkrétan is, meg egy kicsit jelképesen is. Magának hol és ki hozta el a zenét, amikor gyerek volt?

Vedres Csaba: Szüleim zenetanárok voltak mind a ketten és hát gyakran jártunk a Zeneakadémiára, az Erkel Színházba, különböző koncertekre. Otthon is énekeltek, édesapám zongorázott. Úgyhogy ebben – eleve ebben – a légkörben nevelkedtem.

– Hol volt gyerek?

– Pilisszentkereszten. Nagyon kedves, nagyon szép emlék mind a mai napig.

– Egy olyan hely, ahol a világ hangjait nem nehéz megtalálni. Gyerekkorában figyelt erre? Észrevette?

– Azt mondják szüleim, hogy nagyon visszahúzódó gyerek voltam ilyen szempontból, tehát sokszor elücsörögtem, aztán csak szemlélődtem, nagyon jól el voltam magamban.

– Amikor el kellett már indulni a zene felé oly módon is, hogy ez lesz majd a szakmája, mestersége, a hivatása, akkor egyszerre maga ugye két irányba is indul: egyrészt bölcsésznek megy az Eötvös Lóránd Tudományegyetemre magyar-történelem szakon és párhuzamosan a Zeneakadémiára. Miért kellett magának ez az alternatíva? Vagy kiegészítette a kettő egymást, úgy gondolta?

– Nem tudtam még dönteni. A Madách Gimnáziumban érettségiztem. Hát mind a két irány vonzott: az irodalom is, meg a zene is. És hát azt gondoltam, hogy mind a kettőt megpróbálom elvégezni párhuzamosan. Végül aztán Konzervatóriumot végeztem el, és az ELTE Tanárképzőt, azt pedig abbahagytam harmadikban.

– Azt hiszem, hogy a döntés sem véletlen nem volt, sem rossz nem volt. A Zeneakadémián ki volt a tanára?

– Sajnos nem voltam a Zeneakadémián, csak a „konzi”-ban – Konzervatóriumban –, ott Kocsár Miklós volt a tanárom, nagyon sokat tanultam tőle.

[Bejátszás: Mesék, levelek: 1. Levél]

Szabó Éva: Ugye azt mondják, hogy egy muzsikusember, vagy egyáltalán egy művészember nyilván genetikusan is muzsikus, de azután van egy szakmai része a dolognak, amit meg kell és meg lehet tanulni. Mit lehetett egy jó mestertől megtanulni, mondjuk egy zeneszerzőnek, ami megtanulható?

Vedres Csaba: A zeneszerzés lényege az nem megtanítható. Ebben biztos vagyok. De nagyon sok jó szakmai fogást tanultunk meg. A Tanár úr úgy kezdte, hogy tulajdonképpen lementünk a zenének az atomjaiig. Tehát a legelső osztályban – emlékszem – először még csak ritmusokat lehetett hozni TÁ-kat, meg TI-TI-ket. Később egyszólamú kis dallamocskákat, periódusokat. És ezeket folyamatosan elemezgettük: hogy mi miért történik benne. Hát akkor ez elég unalmasnak tűnt: az ember már túl volt egy sereg darabon, azt gondolta, hogy ide nekem az oroszlánt is, később nagyon hálás voltam ezért, mert nagyon-nagyon sokat segít olyan alkalmakkor mikor az ember elakad valahol. Ez a fajta elemzés nagyon sokat segít abban, hogy tovább tudjak menni a zeneszerzésben.

– Most az ember nemcsak szakmai útravalót kaphat a Zeneakadémiától vagy a Konzervatóriumtól, hanem ugye, van körülötte egy légkör. Ez a légkör van magából az intézményből, azokból az emberekből, akik az évfolyam társai és mindenek fölött azokból a mesterekből akiktől emberileg is sok mindent lehet kapni, például egy szemléletet, egy irányulást, egy valamifajta magatartást a hivatáshoz. Kapott ilyet?

– Hát, eléggé különc voltam: a főiskolán, ott azért nem illeszkedtem be, mert rohantam a konziba, a konziba azért nem, mert rohantam a főiskolára. Emellett zenekaraim voltak folyamatosan. Úgyhogy ezeknek az intézményeknek a levegőjébe nem nagyon szagoltam bele.

– Egyébként, ha már szóba került, könnyen illeszkedő ember, vagy nagyon saját törvényű és ezzel együtt keresi a helyét a kisebb-nagyobb világban?

– Hát inkább az utóbbi (nevet).

– És voltak ebből kellemetlenségei, akár a főiskolán, akár később amikor már a pályára került?

– Igen. Gyerekkoromban, amikor Pestre kerültünk – tehát felköltöztünk Budapestre –, akkor az általános iskolába mikor bementem, a tanévnyitón elkezdtek körbetáncolni a későbbi osztálytársaim: „új fiú, új fiú, új fiú”. És hát ez olyan sokkot okozott, hogy mind a mai napig, hogy ha ismeretlen társaságba kerülök, akkor leblokkolok. Ezt általában nagyképűségnek szokták félreértelmezni, tehát, hogy nem szól senkihez, mert olyan nagyképű, nadehát általában inkább félelem, és hónapok múltán szoktam csak oldódni.

– Féltette magát megmutatni ott bent? Mert akár a gyerekeknek, akkor amikor diák volt, akár később már felnőttként, mert az embernek van egy saját belső világa, azért arra nagyon szokott vigyázni, és ha érzékeny meg kicsit zárkózott alkatilag, akkor óvja a többiektől, hogy ne sérüljön.

– Van itt egy nagyon furcsa paradoxon. Hát azt a dolgot, ami bennem sokszor emberileg belül lejátszódik, hát egy-két nagyon-nagyon közeli emberen kívül, azt hiszem, hogy senki nem képes elviselni, legalábbis szélsőséges helyzetekben. Ha ugyanezt zongorán adom elő, akkor még fizetnek is (nevet).

– Hát, egyébként kitűnő lehetőség egy zongoraművésznek, amikor egy koncerten találkozik a közönségével, az emberekkel, hogy azt a különben védett világot mégis csak megmutassa másoknak anélkül, hogy kockázata lenne, már eltekintve attól a kockázattól, amit minden alkalommal vállal egy koncertező művész, amikor a közönség elé viszi magát.

[Bejátszás: Mesék, levelek: Sodrásban]

Szabó Éva: Megkapja a diplomáját. Ez egy starthelyzet tulajdonképpen. Emlékszem. a magam egyetemi évei végén úgy éreztem, hogy most vagyok a világ tetején, amikor a diplomámat zsebre tettem és kiderült, hogy tulajdonképpen akkor kezdődik minden: van az embernek valamiféle útravalója és el kell kezdeni járni egy maga választotta úton. Csak hát ez az út, ez olyan, hogy időnként betett lábak is vannak, vagy éppen néha kimegy az ember alól egy út, néha nem egyenletes ez az út, hanem bukdácsol az ember rajta. Magának milyen volt a startja?

Vedres Csaba: Minden lényeges döntésem csendből indult ki. Mindegyik. Ez az egyik leghosszabb csend volt. A Bükk-hegységbe szoktam följárni, van egy titkos helyem és ott vadkempingeztem egy olyan két héten keresztül, egyedül. Ezek csodálatos hajnalok voltak és rettegéssel teli éjszakák (nevet), és rengeteget töprengtem közben, és mire visszajöttem onnan – mikor abból a két hétből visszajöttem –, akkor már tudtam, hogy a zeneszerzés a hivatásom, hogy arrafelé kell elindulnom.

– Ez nagyon tetszik nekem, hogy minden döntése csendben született meg. Nem tudom, hogy az emberek, hogy vannak ezzel, de gondolom, hogy egy művészembernek nagyon-nagy szüksége van arra, hogy hallja a csendet és képes is hallani, mert ugye, nagyon unalmas és semmitmondó tud lenni a csend, néha fullasztó az ember számára, de egy alkotó embernél ezek a születés pillanatai, vagy ha úgy tetszik a döntések pillanatai. Nagyon tetszik nekem ez a titkos hely is. Én egyszer beszélgettem egy gyerekműsoromban egy gyerekkel, akinek egy titkos gilisztája volt a Városmajorban, mert azt csak a giliszta tudta meg ő,...

– Ez óriási!

– ...hogy ott szoktak találkozni.

– A csendről annyi jut eszembe: hát végtelenül gazdag világ. Itt sok félreértés van, ha megengedi egy-kettőt elmondanék belőlük. Az egyik az, hogy a zenészember imád zenét hallgatni. Ez egy – legalábbis esetemben – egy súlyos félreértés (nevet). Tehát a zene a szakmám, dolgoztat. Tehát, ha a strandon vagyok és mellettem valaki mondjuk egy teljesen átlagos (akár techno-) zenét hallgat, az azt jelenti, hogy én a strandon dolgozom. Tehát egyedül a csend az, ami valóban tud pihentetni. A másik ami nagyon érdekes, hogy sokan azt gondolják, hogy a csend a hangok hiánya. Pedig nem az. Egy teljes univerzum. Egy fantasztikus univerzum, amelybe a belépés nem könnyű. Tehát pontosan az első öt perc, az első tíz perc, első negyedóra rettenetesen nehéz, mert tele vagyunk akkor még zajjal. És utána kezd el kinyílni. Utána nyugalmat ad. És utána – hitem szerint – meg is szólal.

[Bejátszás: Hívójel]

Szabó Éva: Ugye, most már világos, hogy egy zeneszerzővel és egy zongoraművésszel beszélgetek egyszerre. Maradjunk még a zeneszerzőnél. Használjuk ezt a szót, hogy „dolgozom”. Ugye a világnak, a külső világnak is vannak hangjai, de legalább ennyire fontos, hogy a belső világunknak legyenek hangjai. Nos, fejében dolgozik egy zeneszerző, a fülével dolgozik egy zeneszerző, kontrollál, mert leül a zongora mellé, amikor ellenőrzi, hogy az a zenei mondat az ott a helyén van, vagy nincs a helyén? Nagyon nehéz, mert ugye szobrásznál ugye látom, hogy követ farag, fát farag, mintáz agyagot, egy festőnél látom, hogy a vászonra színeket visz és ecset van a kezében. A zenésznél nehezebb ezt konkretizálni, hogy hogyan dolgozik egy zeneszerző. Tudom, hogy ezt nehéz megfogalmazni, mert ez egy természetes folyamat a maga számára, de próbáljuk meg.Engem tényleg érdekel, hogy hogyan születik.

Vedres Csaba: Hát többféle útja-módja van ennek. Több kollégával való eszmecsere alapján is állíthatom, hogy a legeslegritkább az, amit ezekben a szentimentális filmekben lehet látni, hogy az utcán eszembe jut a TÉMA (nevet)...

– Hever és lehajolok, ugye, hogy halljam (nevet)?

– Szóval ez meglehetősen elég ritka. Először valamilyen érzet szokott jelentkezni, tehát például elég sok színházi zenének megcsináltam a kísérőzenéjét, és amikor a rendező elkezd beszélni, elkezdi mondani a darabot, akkor kialakul bennem egy érzet. Nem tudom másképp megfogalmazni. Egy semmivel össze nem cserélhető, de még egyetlen egy hang nincs benne. Csak érzem valahogy a világát, a kereteit. És ezt követik próbálkozások, vagy esetleg olyan is van, hogy azért tényleg, az embernek valamikor bekattan egy-egy rövidebb motívum, nekem hosszabb anyag nem szokott. És utána következik a fúrás-faragás (nevet). Az pedig kifejezetten szakmai dolog. Amikben aztán megint vannak néha lendületek. De borzasztóan kell hozzá a tapasztalat, hogy hogyan lehet áthidalni az ihletek hullámai közötti szüneteket.

– Azt mondanám – lehet, hogy nem igaz –, hogy egy színházi zene komponálása közben könnyebb dolga van a zeneszerzőnek, mert van egy anyag, amihez kapcsolhatja a maga zenei gondolatait, vagy ahogy maga mondta, az érzeteit. Amikor önálló zenedarabról van szó, akkor mi történik, mert akkor a kiinduló pont is, meg a végpont is csak saját maga lehet. Nincs amihez tapadjon ilyen értelemben.

– Háromféle dolog jut most így hirtelen eszembe, ami ezt be szokta indítani: egy emberi gesztus, olyan, ami mélyen érint, egy találkozás, vagy egy nagylelkű cselekedet, vagy valami hirtelen elkapott nagyon szép dolog. Mondok egy ilyen példát: egyszer egy ilyen átvirrasztott éjszaka után, úgy került a dolgom, hogy az első 19-es villamossal mentem haza. Még olyan félhomály volt a város felett és szembejött a Rudas-fürdőnél az ellenkező irányból a másik első 19-es villamos. A két villamos az üdvözölte egymást csilingeléssel az én vezetőm leszállt egy csokor hóvirággal, odament a másik villamosnak a vezetőjéhez, aki egy nő volt, odaadta neki a csokor hóvirágot, csengettek, mentek tovább. Ez annyira szép volt, hogy hát rengeteg dolgot inspirált bennem. Tehát ez az egyik.

– Ez tényleg nagyon szép.

– A másik dolog, amit talán nevezhetnék így, hogy isteni inspiráció, amikor ővele kapcsolatban megragad valami, az ő számtalan gyönyörű tulajdonsága közül valamire erősebben ráérzek, vagy megérint. A harmadik pedig – érdekes, ezzel ellentétes –, amikor feldühít valami, tehát hallgatok egy rossz zongoradarabot vagy egy rossz vonósnégyest és akkor „a kutyafáját, hát nem igaz, hogy erre a hangszerre nem lehet tisztességes darabot írni” és akkor nekiállok, nekiveselkedem.

[Bejátszás: Körmenet korállal]

Szabó Éva: Itt említette az Istent, vagy ha úgy tetszik a kozmikus létezését egy embernek, aki zenét csinál, és az jutott eszembe – anélkül, hogy misztifikálni szeretném ezt a dolgot, amiről beszélgetünk –, hogy zenében élni, zenét csinálni; ez egy kicsit valamifajta transzcendens létezés is, nem? Szóval a kozmosz részévé növeli az embert. Én úgy gondolom, hogy megérinti valami az embert azokból a nagy összefüggésekből. Én zenehallgatás közben érzem ezt nagyon sokszor, hogy a magam kicsinysége mekkora dimenziókat tud kapni, ha egy zene engem szíven érint.

Vedres Csaba: Egyszer valakinek nagyon tetszett egy témám. És állandóan kérdezgette, de hogy csináltad, de hogy csináltad, de hogy csináltad. És, csak azt tudtam neki válaszolni, hogy: értsd meg, néma hangszer vagyok. Egyetlen felelősségem az, hogy tisztességesen fel legyek húrozva, ez az én dolgom. És várom azt, hogy egy ujj végig húzzon rajtam, s akkor megszólalok. Tehát én nem uralom a témáimat és nem uralom a zenét. Ez rajtam kívül jön.

– Nagyon szép képei vannak (nevetnek). Na, akkor legyünk kicsit konkrétabbak...!

– Jó...

- ...Mielőtt teljesen elmennénk innen a mikrofon mellől. Két együttese is volt. Illetve egy van, úgy tudom.

- Nem, már nincs...

- Egyik sincs?

- Már nincs.

- Ugye, egyik volt az After Crying, a másik pedig a Townscream? Miért nincs? Illetve miért lett és miért nincs?

- Hát az After Cryingból immár most már hat éve kiléptem. Ott elsősorban személyi okok voltak az előidézői a kilépésemnek. És valahol egy kicsit szűknek is éreztem, hogy mindig ugyanarra a hangszercsoportra írjak zenét. A Townscream pedig hát a Pécsre költözésemmel ért véget.

- De annak idején, amikor ez a két együttes létrejött, akkor valamiért fontosnak tartotta, nem? Hogy a többiekkel együtt csináljon zenét, nem?

- Igen! És hiányzik is azért néha az, hogy közösségben zenéljek. Szóval, azért annak egy csodálatos varázsa van.

[Bejátszás: Számadás a talentumról]

Szabó Éva: Ilyenkor látok egy koncerten akár a zongora mellett - főleg, ugye szólistákat említenék most - egy művészt, akkor úgy érzem, hogy abban a pillanatban, amikor elkezd muzsikálni, akkor megszűnik körülötte a valóságos világ, és velem együtt, aki ott közönség vagyok, átmegyünk abba az imént emlegetett másik dimenzióba. Maga hogy találkozik a közönségével? Ugye, már említettük, hogy egy zárkózott ember, hogy védi saját magát, hogy itt mégis csak meg kell mutatnia magát, de a közönség meg maga között ott van a zene és ez védelem is egyszerre, meg lehetőség is arra, hogy látva lássák és hallva hallják.

Vedres Csaba: Hát koncert után gyakran be szoktak azért jönni az öltözőmbe és hát igyekszem udvarias is lenni, meg hát rettenetesen érdekel, amit mondanak, ami magát a koncertet illeti, hát inkább vagyok zeneszerző, mint előadó, és nagyon nehezen nyugszom meg a szinpadon. Tehát sokáig csak a zaklatottság van, meg az idegesség, és aztán ezt néha sikerül kijátszani magamból egy improvizációval vagy egy számomra kedves dallal és akkor ott már megfordul a dolog.

- Maga nagyon kiegyensúlyozott embernek látszik, amire nemcsak az a magyarázat, hogy egy zenével foglalkozó ember alighanem könnyebben tudja - ha nem maga körül, hát magában - megtalálni azt a harmonikus érzést, ami ahhoz szükséges, hogy az ember örülni tudjon a hétköznapjainak, a létezésének. Gondolom, azzal is összefügg, hogy jó családi háttere van. Egyrészt ugye a felesége szakmabéli, ha úgy tetszik, másrészt pedig három gyerekük van. Meséljen nekem róluk!

- Hát, csodálatos feleségem van! És tényleg nagyon-nagyon jó családi hátterem van. És értem ezt a szélesebb, nagyobb családra is. Nem mindig könnyű, ugye, három gyerekkel - picik a gyerekek még: 4 éves, 3 éves, 2 hónapos -, úgyhogy... (nevet)

- Ez gyönyörű...

- ...van zaj...

- ...egy csecsemő van a háznál...

- Fantasztikus, különben! Szóval, van zaj otthon rendesen. Juli, amit csak tud, megpróbálja biztosítani az embernek a hátterét. Most éppen én vagyok soron, hogy én is megpróbáljam neki biztosítani, hogy magas színvonalon tudjon maradni.

- A felesége hegedűművész. Mennyire van neki lehetősége a három gyerek mellett, hogy koncertező művész legyen, vagy most egyelőre inkább a gyerekekkel koncertezik (nevet)?

- Hát inkább a gyerekekkel. De amióta az orgona-hegedű CD megszületett, azóta hát szerencsére játszhattunk már egy párszor közösen. És ez nagyon-nagy élmény. Nagyon szeretek vele játszani.

[Bejátszás: Lélektánc]

Szabó Éva: Itt a beszélgetés közben, ugye, a maga zenéjét hallgatják. Én mégis szeretném megkérdezni itt lassan a beszélgetés végéhez közeledve, hogy - azzal együtt, hogy a zene egyetemes művészet valahol, és nem lehet az előzményeket nem tudomásul venni, nem lehet kitalálni a zenét, csak folytatni lehet - minden korszaknak azért és minden művésznek kell hogy legyen valami saját útja a zenében. Ha úgy tetszik, akkor a korral összecsengő, a kort valamilyen módon kimondani képes zenét és természetesen a saját szándékaival is összecsengő zenét akar csinálni. Ha kortárs zenéről hall az ember mostanában, akkor a közönség részéről gyakran hallja azt, hogy megközelíthetetlen a zene, mert egy olyan zenei nyelvet beszél, amit a közönség érzelmileg nem tud követni, már pedig gondolom, hogy a zenéhez a legrövidebb út mégiscsak érzelmi természetű. Tehát kirekesztődnek tulajdonképpen valamiből: vagy azért, mert a művész téved, amikor zeneileg úgy fogalmaz, ahogy fogalmaz, vagy azért, mert még nem tanultak meg hallani egy zenei nyelvet, ami más mint a régi, de ugyanúgy van emberi tartalma, mint ahogy a korábbiaknak, csak más a formanyelv. A maga zenei szándékait hogy lehet megfogalmazni?

Vedres Csaba: Most olvastam egy egészen fantasztikus könyvet Muszorgszkijról. Illetve a levelei jelentek meg. És újra meg újra leszögezi, hogy a zene az emberért van, zene az emberért van. Nem igazán tudok hinni abban, hogy én most lemegyek egy faluba és ógörög nyelven tartok egy előadást, és hogy utána este panaszkodjak a naplómban, hogy senkit nem érdekelt, vagy kimentek. Ebben nem hiszek... Én a rockzene felől jöttem, de zavar a rocknak a piszkossága és zavar az üzletisége. Viszont fantasztikusan élénk, virulens, igazi élő nyelv ez. És az a célom, hogy ezt felemelni, ez egy olyan... ez túl költői... Megtanulni ezen a nyelven beszélni, nem káromkodni, nem szitkozódni...

– Iszonyú fontos, azt hiszem!

– ...igen! Tulajdonképpen a rocknak megvannak a szavai. Ha rockban most zenére fordítva azt mondom asztal, a közönség is azt érti asztal, a szék szék, és és, és így tovább. És ebből a nyelvből és természetesen a klasszikus hagyományokkal ötvözve, azt gondolom, hogy lehet egy érthető kortárs zenét alkotni. Az is nagyon fájdalmas, hogy nálunk itt egy óriási fogalomzavar van. Tehát nyugaton nem ismerik ezt a kifejezést, hogy komolyzene, nincs ilyen, hogy „serious music”. Azt, amit nálunk kortárs zenének neveznek, azt is sokkal célszerűbben kétfelé osztják, tehát, amit mi nevezünk kortárs zenének, azt ők avantgarde-nak – ami ugye élenjárót jelent – de egyben kísérleti dolognak nevezik, míg mondjuk az After Cryingot azt „contemporary music”-nak, tehát kortárs zenének nevezik. Tehát nincsenek olyan műfaji fogalmak, amelyek eleve értékítéletet hoznak magukkal. Ezen 20 éve töprengek, és mindig felhúzom magam rajta (nevet), hogy most válassz, szerinted mi a jó, vagy mi a jobb: a jó szék vagy a rossz labda. Hát ilyen fogalmakkal, tehát hogyha nem nevezzük a nevén, hogy milyen zenéről van szó, hanem egyből elítéjük, hogy te komoly vagy és te meg könnyű vagy, ilyen fogalmakkal nem lehet dolgozni. Most ehhez képest a kuratóriumok, a Szerzői Jogvédő Hivatal, az iskolázottság, a nem tudom én minden, erre a teljesen tökéletesen téves és hamis fogalomrendszerre épül fel. Én ezt tarthatatlannak tartom.

– Most magának egy korábbi nyilatkozatában olvastam – nyilvánvalóan rádióban hangzott el, tehát el is hangzott. Én olvasott formában találkoztam vele –, hogy a maga zenéjében a klasszikus zenét akarja a rockkal egyesíteni, ha úgy teszik, mondhatjuk „ojtásnak” is, ugye. Azzal lehet a klasszikus zene folyamatosságát megteremteni és egyszersmind modern vagy kortárs zenévé tenni, hogy a zenetörténet tanúsága szerint, ugye, időnként a klasszikus zene azáltal tud megújulni, hogy valamifajta népzenei inspirációt kap.

– Igen! Ezt a mind a mai napig vallom. Tehát így látom, így tartom. Egy dologban szelídült nagyon sokat az álláspontom. Valamikor azt gondoltam, hogy ez kizárólagos útja a zene megújulásának. Nem, nem, szó sincs róla, hogy kizárólagos lenne. Az egyik lehetséges útja. Azt viszont mindenképpen gondolom.

[Bejátszás: Rockszonáta]

Szabó Éva: Gyakran hallja az ember – nemcsak a zenével kapcsolatban, hanem a képzőművészettel, netán még a költészettel kapcsolatban is – ezt a szót, hogy elidegenítés. Lehet-e a művészetnek szándéka, meg célja, hogy elidegenítsen?

Vedres Csaba: Ha olyan értelemben nézem, hogy egy sűrített képet adjon vissza, vagy egy tükröt, egy őszinte tükröt, amely elidegenít a saját magunk illúzióitól, ilyen értelemben igen. Olyan értelemben, hogy emberidegen zene... Hát ebben nem nagyon hiszek.

– Nehezen tudom én is elképzelni. Ha egy képpel kezdtük a beszélgetést, akkor fejezzük is be egy képpel. Engem kísért egy kép, már jó ideje, amióta a XX. század végén élek és a XXI. század előtt vagyok, hogy úgy érezheti magát az emberiség és benne maga is meg én is, mint egy gyerek, aki küszöbön ül. Mögötte van az otthona, az emlékekkel, a biztonsággal, a megszokott rituális szokásokkal, de innen valamiképpen elmenni készül: a kíváncsisága egy nagyobb világ felé viszi: ez a XXI. század, ami eléggé sokesélyes század tulajdonképpen az ember számára. És úgy elgondolkodom, hogy vajon ez a küszöbön ülő gyerek-emberiség hall-e zenét és miféle zenét hall.

– A jövőben?

– Igen. Most, amit át tud vinni magával a jövőbe, vagy ha úgy tetszik, amit előreküld, hogy a jövő lakható legyen a számára, vajh?

– Az az érdekes, hogy a fejlődés szó a művészetekben nem nagyon használható. Ahogy mi még annak idején az iskolában tanultuk, hogy a középkori művész azért nem festett perspektívát, mert nem tudott festeni, hát valami világraszóló nagy butaság volt (nevet). És azt gondolom, hogy a következő időkben is meglesznek a csendnek az emberei, mert valahogy mindig minden korszakban megvoltak. Megvoltak a harmincéves háborúban, megvoltak a II. világháború alatt, megvannak most is, és hogy ők zenét fognak csinálni, akármi is lesz.

[Bejátszás: Orgonatoccata]

vissza