(Megjegyzés: Szilágyi Enikőtől annyit idézünk, amennyi a beszélgetés fonalának követéséhez szükséges..)

Műsorvezető (Mv): Jól érzem-e, hogy valami nagyon-nagyon különös és nagyon-nagyon bensőséges kapcsolat fűz benneteket a muzsikához, légyen az akár könnyű, akár komoly zene. Enikő?

Szilágyi Enikő (SzE): Azt hiszem, hogy boldognak mondhatom magam, mert először is az operával ismerkedtem meg és három éves voltam, amikor először egy előadást láttam, mégpedig a Traviátát, ahol az édesapám énekelte az Alfredo szerepét. [...] Innen ered a bensőséges kapcsolatom a zenével. [...] A színpadnak az a varázsa, amit egy gyerek, hogy él meg: csodálatos fények vannak, amelyek elkápráztatják, gyönyörű jelmezek, amelyeknek az érintése szintén egy varázslat, azok az illatok, azok a színpadi szagok, ragasztónak a szagára emlékszem, a parókáknak a varázsára, az átlényegülés, az átváltozás szépségére.

Mv: Ez erősebb volt, mint a hang varázsa, a muzsikáé?

SzE: A muzsika is nagyon erős, természetesen. Nagyon erős érzelmi hatásokat váltott ki belőlem. [...] Apámnak az otthoni gyakorlása, az állandó zongorázás, a beéneklés és apám tanított is. Tanítványok jártak hozzánk, állandóan ebben a hangulatban voltam, nem lehetett kivédeni.

Mv: Ehhez képest némi meglepődéssel hallottam, hogy Vedres Csabáéknál otthon, jóllehet zongoraművész, zeneszerző az édesapa és hegedűművész az édesanya, hát inkább csend van, mintsem muzsikaszó és ez megint csak a zenével való, egészen különleges "mágnes" viszonnyal magyarázható?

Vedres Csaba: (VCs): Hát, mindenfajta zene a végletekig felzaklat, legyen az techno, vagy akár a legelvontabb komolyzene.

Mv: Ez mit jelent, ezt hogy kell érteni?

VCs: Elsősorban azonnal elemeire szedem, ízeire bontom, tehát most, amikor ilyen nagyon szép csend volt a stúdióban illetve nagyon-nagyon szép melankolikus zene szólt, azonnal figyeltem a basszusmenetet, a hangszerelést, hogy van megkeverve, mi van elől...

Mv: Akkor jól láttam ezt az elmélyültséget.

VCs: ...ez az egyik fajta kapcsolat, a másik, hogy nagyon nem kedvelem a háttérzene hallgatást, mert a zene számomra maximális odafigyelést kíván, bármilyen zene. Úgyhogy, többször elmondtam már, hogy ha én kimegyek egy strandra a Balatonon és mellettem van egy srác, aki mondjuk egy rádióadást hallgat, akkor én végigdolgozom a napomat. Ezt nagyon komolyan mondom.

Mv: És nem is látszik ráadásul, csak jól el lehet fáradni tőle.

VCs: Igen, igen.

Mv: És ez a mágnes-hatás, ami Enikő esetében egészen kicsi korban érvényesült, ez Vedres Csaba esetében mikor jelentkezett?

VCs: Többször is jelentkezett, de talán 10–15 olyan zenemű van, amelyik teljesen magával ragad, olyan szinten, hogy egyfajta repülés-élményt élek meg. Az egyik: Bartók Zongorversenyének 3. tételében van néhány ilyen ütem. Egy másik példa Beethoven Karfantáziája és Opus 18. No. 4-es vonósnégyese. Ezek teljesen kivisznek a világból, ilyenkor már figyelni sem tudok.

SzE: [Arról beszél, hogy nála csak az érzelmi hatások jelentkeznek, szakmai szempontból nem boncolgatja a zenét.]

Mv: Vedres Csaba pedig visszabontja hangokra, hangzókra, hangszerekre?

VCs: Valahol szakmai ártalom is, de valahol, meg nagyon nagy segítség. Nem kritikailag figyelem a zenéket, például az előbbi strand példából kiindulva: akkor megfigyelem, hogy egy techno menetben, hogy néz ki a lábcsin, mit csinál a basszusgitár, a szintetizátor, mikor jön be a szőnyeg, satöbbi és után egy óriási nagy segítség, amikor három hónap múlva egy színházi zenében valaki azt kéri, hogy itt most legyen három perc techno. Abban a pillanatban a teljes készlet a fejemben van, mert emlékszem rá, mert elraktároztam, mert tudatosan rögzítettem. Szóval ez nem is kritikai, inkább ilyen analitikus-elemző.

Mv: [...] Azt jól feltételezem, hogy mind a ketten nagyon-nagyon erősen érzelmileg meghatározott emberek vagytok, úgy egyáltalában az élet minden területén, a zenétől akár elvonatkoztatva, akár csak, mintegy az élet területét figyelembe véve? Tehát, hogy az érzelem az nagyon fontos mind a kettőtök életében?

SzE: Nekem nagyon fontos. Talán azt is mondhatnám, hogy sajnos. Nagyon kiszolgáltatott ezáltal az ember. Én egy tényleg nagyon érzelmi ember vagyok és ezáltal nagyon kiszolgáltatott.

VCs: Ugyanezt tudom elmondani, az energiáim fele arra megy el, hogy hogyan tudom visszafogni az érzelmeimet.

M: De azért gyönyörű dolog megfogalmazni a Himnuszt a szerelemhez.

[Bejátszás.] [...]

Mv: Az is egy érdekes kapcsolat lehet, amikor a zeneszerző kerül rivaldafénybe. A zeneszerző és a zenész, hiszen Vedres Csaba az After Crying – a sírás után, a kiáltás után, többféleképpen fordították, mert ez egy érdekes című együttes – tagja voltál, hosszú éveken keresztül. És tulajdonképpen, amikor az együttes áttörte a hallgatás falát és a siker megérintette, akkor érezted annak a szükségét, hogy saját, önálló szólókarriert kezdjél. Így jutottál el a színpadig is, de Te igazából, hogyha színpadi zenéket komponálsz, egészen másfajta viszonyban vagy a színházzal, nem?

VCs: Nagyon-nagyon, mert számomra sokszor inkább kínos kötelesség a darabjaimnak az előadása. Rettenetesen izgulós típus vagyok és ráadásul és még meg nem mérettetett darabokat viszek színpadra, tehát nincs az a biztonságom, hogy egy Bach, vagy egy Mozart mögé bújhatok. Úgyhogy kétszeresen is pőre és pucér vagyok a színpadon. Nagyon ritka, hogy fel tudok szabadulni a színpadon.

[...]

VCs: Az alkotás számomra egy szorongásmentes állapot. Ismerek olyan embereket, akik pont fordítva vannak és nagyon csodálom őket, tehát az előadóművészet az, amely számukra felszabadító erővel hat és minden csodálatom az övék. Tehát látom, ahogy megtáltosodnak a színpadon és elkezdenek élni és ugyanezek az emberek szoronganak, amikor leülnek a zongorához, hogy most darabot kell nekik írni. Vagy inkább egy olyan elvárásrendszer van bennük, hogy most ki mit szól ehhez: ez a kritikus, az zeneszerző, megfelelek vagy nem. Én viszont ezt az érzést nem ismerem, egy határtalan szabad érzés komponálni.

Mv: Akkor ez egyfajta hívó jel?

VCs: Igen.

[Bejátszás: Hívójel]

Mv: [...] Miért is döntöttél akkor úgy, hogy mégis inkább a szóló karrier? Vagy egyszerűen csak az önmegvalósítás vágya?

VCs: Egyik sem. Semmiképpen sem szerettem volna se magamat megvalósítani, se karriert építeni, hanem egyrészt már nagyon vitriolos volt a légkör az utolsó évben, mielőtt elmentem. Ebben mindnyájan hibásak voltunk én ugyanannyira, mint a többiek.

Mv: Túl sokáig voltatok nyomás alatt, vagy túl hirtelen jött a siker?

VCs: Inkább a nyomás.

Mv: Ugye, szokatlan zenét játszottatok? Csak azért mondom, hogy segítsünk egy kicsit a hallgatóknak, hogy az AC-ról nem igen vett tudomást a szakma.

VCs: Hát különös zene volt. Viszont egy idő után azt éreztem, hogy az az adott hangszeres felállás már nem mozdít be igazán. Szerettem volna sok mindent kipróbálni. A szólólemezeim között van olyan, amelyik orgona-hegedű, van olyan, amelyik csak szintetizátor, van amelyik ének-zongora, van amelyik zongora. Ezt nem lehet állandóan megkövetelni egy együttestől, hogy ezt folyamatosan kövesse átalakulásokkal, tagcserékkel és így tovább.

Mv: Gondolom, nem bántad meg a döntést.

VCs: Nem.

[Szilágyi Enikő mesél hosszasan életének nagy döntéseiről, majd bejátszás tőle. A bejátszás után boncolgatják legutóbbi szerepeit. Végül a rendezőkkel való küzdelmeiről vall.]

Mv: És hogy van ez a zeneszerző esetében, akinek csak saját magával kell megküzdenie, főleg, ha ő maga adja elő a művét.

VCs: A színházi zenék kapcsán?

Mv: Is-is, én most mind a kettőre gondolok. Tehát amikor Te leülsz és valamitől megszületik az a mű, ezt hívják komponálásnak. Mi, akik nem ismerjük ezt az alkotó folyamatot, ebbe a titokba kellene, hogy beavatódjunk egy picit. És persze aztán igen az alkalmazott zene és a színházi zene is egy érdekes történet.

VCs: Magához a komponáláshoz szükség van egyfajta kiürült lelkiállapotra. Tehát üresnek kell lenni belül, hogy tudjon valamit adni a Jóisten, hogy tudjon valamit üzenni, hogy valamit át akarjon rajtam keresztül vinni. És tulajdonképpen ez a figyelés a fő feladat. Most ami ennek a technikai részét illeti, egészen más, mint a kosztümös filmekben. Azt tudom mondani, hogy a komponálás közben az ember agya nem úgy van elszállva, hogy mindenféle őrjöngő gondolatok kergetőznek a fejében, hanem két sík van benne: most remélem, hogy ez nem lesz egy lila duma, de nem tudom másképpen elmondani. A valóság nagyon valósággá válik. Tehát a zongora nagyon zongora, a fal nagyon fal, az asztal nagyon asztal. Egy ilyen iszonyatosan intenzív, de színjózan lelkiállapot. Tehát köze nincs ezekhez a gomolygó ködökhöz. És a másik fele meg egy nagyon is racionális dolog: E-dúrban vagyok, erre megyek tovább, most jó egy skála, bekattan: Beethoven itt adott pillanatban ezt csinálta, azt csinálta, fordítsuk meg, tükör, rák. Tehát ez két dolognak az egyesülése. Soha szebb megfogalmazását az ihletnek nem hallottam, egy korai keresztény himnuszban fogalmazzák meg így: a lélek józan mámora. Ez egy tökéletes definícó, amihez nem tudnék mit hozzátenni.

Mv: Így született a Barnabás is?

VCs: Hát persze, akkor éppen egy ilyen vidám dolog volt.

[Bejátszás: Barnabás]

VCs: Tulajdonképpen csak annyival egészíteném ki, hogy amikor színházi zenét készít az ember, az egy picikét más típusú. Tehát ott a rendezőnek óriási szerepe van, hogyha el tud találni két kulcsfogalmat, abból akár egy másfél órás zene meg tud születni. Tehát annyira fontos. Amikor ő elmondja az instrukcióit, akkor megszületik egy érzet, egy mag és abban a pillanatban tudom, hogy ez a zene már el fog készülni és meg tudom csinálni.

Mv: Ettől szuverén a dolog, ugye? Mert épp' azon gondolkoztam, hogy ott nagyon-nagyon sokfajta külső elvárásnak kell megfelelni. Hogy ezt vajon, hogyan lehet összeegyeztetni az embernek a saját képzetével, ami a darabbal kapcsolatos, vagy a darab zenéjével?

VCs: Nagyon alkalmazkodó vagyok a színházakban. Tehát az az alapelvem, hogy én ott szolgálok, tehát engem azért kértek fel, hogy kiszolgáljam a darab egészét, úgyhogy volt olyan, hogy homlokegyenest ellenkező stílusú zenék születtek egy éven belül. Megpróbálom magam teljesen beleélni a rendező lelkiállapotába, meg hát természetesen a darab levegőjébe.

[SzE önálló estjéről beszél, utána újabb sanzonbejátszás tőle. Után a Marlene Dietrich-darabról mesél.]

Mv: Vedres Csaba ugyancsak a nagyon fegyelmezett fajtából való. De vajon az érzelmeit, a szenvedélyeit ebben a fajta alkotásban vagy a más szerzők műveinek előadásában tudja-e jobban kiélni, levezetni, mederben tartani?

VCs: Az alkotás az segít a legjobban. Van egy nagyon fontos Karinthy-mondás számomra, ő azt mondja: „Ha nem lettem volna író, rablógyilkos lettem volna.” Nagyon kemény szavak és jogos szavak.

Mv: És nagyon, nagyon-nagyon kötéltánc ez a lélektánc, amit a művész és a magánember, az alkotó ember és a hétköznapi ember jár nap, mint nap, percről percre. Itt is, most is akár. [...] És ha a Lélektáncot mondom, Vedres Csaba mire gondol?

VCs (vigyorog): Hát most csak a darabom jutott eszembe róla.

[Bejátszás: Lélektánc]

Mv: [...] Most már csak egy-egy búcsúmondatra van lehetőség.

VCs: Nagyon köszönöm, hogy itt lehettem és hogy beszélgethettünk.

SzE: Köszönöm szépen, hogy újra meghívtatok.

Mv: Én meg azt gondolom, hogy következzék folytatása.

[Befejezésként ismét egy sanzon.]

vissza