Most pedig következzék az a dal, melyet Önök már hallhattak nálunk, és amelyre nagyon kíváncsiak voltak a hallgatók, olyannyira, hogy meg is kérdezték, hogy nem tudhatnak-e meg többet a zeneszerzőről. Kezdjük a dallal: Enni a kenyeret.

[Zene: Enni a kenyeret]

– Sok szeretettel köszöntöm Vedres Csabát, hiszen ő a zeneszerző. Ez az általam egyik legkedveltebb dalod, a Mire megvirrad - Stanislawski dalok CD-dről szól és rögtön mondtad, hogy nem is tiéd az érdem, persze, hanem a szövegíróé, és mondtam, hogy dicsérjed nyugodtan, de azért attól ketten vagytok legalább ezen a lemezen.

– Jó estét kívánok én is mindenkinek, és Téged is szeretettel köszöntelek, Csilla. Hát szerintem az Egervári Gábor egyik legszebb szövege.

– Az biztos, hogy sokakat megérint. Azért mondtam, hogy az Éjszaka hallgatói már találkozhattak vele, és meg is kedvelték, mert volt egy összeállításunk, amelyben bizony a Stanislawski dalokból többet sikeresen megszólaltathattam, illett a témához – a hajléktalanokhoz, a magukra hagyottakhoz –, és vártak a kérdések, hogy akkor ezt hogy lehet meghallgatni? Hol van ez a CD-n, ezt lelkiismeretesen megválaszoltam, megírtam. Aztán kapható-e, azt persze nem tudhatom, hiszen szerintem nem nagyon sok példányban jelent meg ez annak idején.

– Igen... nem tudom, el szabad mondani, hol lehet kapni?

– ...hát persze, azért vagyunk itt...

– A Stereo shopban egészen biztosan, a Móricz Zsigmond körtér és Kosztolányi Dezső tér között van ez a...

– (közbevág) ... remek! Kedves hallgatók, ha megszerették, megkívánták, ott még meg is kaphatják ezt a lemezt, és hát azért is örültem, hogy becsalogattalak ide, mert néhány héttel ezelőtt már próbálkoztam, de akkor mondtad, hogy éppen pásztorolod az összes gyereket, vagy a kettőt a négyből, hogy volt ez?

– Hú, már nem is emlékszem pontosan...

– Nem is emlékszel, mert hát Te főhivatású apa is vagy, meg főhivatású zeneszerző vagy, meg előadó vagy, és mindig hozzá szoktuk tenni, hogy ex-After Crying is vagy, mint alapító, de ha nem tévedek, akkor azért nem is olyan régen volt egy olyan alkalom, amikor együtt is fölléphettetek – talán a Petőfi Csarnokban? Hogy sikerült?

– Egy nagyon jó emlékű koncert volt, a Mini együttes lépett föl, az After Crying és én is. Önálló programot adtunk, tehát közösen nem zenéltünk a színpadon, de először fordult elő hosszú idő után, hogy egy színpadon léptünk fel.

– És akkor hogy volt – akkor újra bemutatkoztatok egymásnak, vagy mi történt? Előtte engem nagyon izgatott volna, hogy ott a kulisszák mögött azért csak váltottatok szót egymással?

– Hát... a jelenlegi Crying-tagok közül is többekkel baráti a kapcsolatom, kifejezetten baráti, a többiekkel pedig ilyen vidáman... vidáman, illetve korrektül üdvözöltük egymást.

– ...mert hát hiszen nem azért váltatok Ti el egymástól, merthogy bármiféle nézeteltérés támadt volna, csak egész egyszerűen másfelé kezdtél el fejlődni – zeneszerzőként is és előadóként is, mint amikor együtt voltatok, ha nem tévedek.

– Hát igen, ez mindenképpen az egyik fő motívum volt.

– Nem bántad meg?

– Nem. Nem... inkább a kiválásom utáni első egy-két évben gyötörtek kétségek, és amikor aztán kirajzolódott a saját utam, akkor utána egyre kevésbé, most pedig már nagyon-nagyon elégedett vagyok ezzel.

– ...jó helyen vagy...

– Igen.

– Elég kalandos utakat teszel azért Te meg, mert néhány évvel ezelőtt Szentendrén a Péter-Pál templom tövében beszélgethettünk, mert akkor te ott épp kántorkodtál, aztán elmentetek családostul Pécsre – azt hozzá kell tegyem, hogy feleséged is muzsikus, méghozzá nem akármilyen muzsikus Gyermán Júlia, hegedűn és énekesként is egészen megrendítő produkciókban vehetett részt. Te akkor ott mit csináltál? Ő színházi zenész volt, de azalatt Te hogy élted meg a magad zenei világát?

– Pécsett?

– Igen.

– Hát... érdekes módon úgy adódott az életünk, hogy a Pécsett töltött idő alatt is elsősorban Budapesten akadt munkám...

– ...ühüm...

– ...úgyhogy ott leginkább csendben voltam, illetve nagyon jó körülményeim voltak a komponáláshoz – most is azok vannak Szentendrén különben –, és ott dolgoztam, és hát a kész, vagy félig kész anyagot hoztam föl Budapestre, illetve a legnagyobb részt Budapesten koncerteztem.

– Mondd, mi lesz a Fonóval, mert az például Neked is kedvelt helyed volt, nagyon jó körülmények között nagyon jó koncerteket lehetett ott hallani, és hát én aggodalommal figyeltem a híreket, hogy talán-talán be kell zárni? Mit tudsz róla?

– Hát nagyon izgatottan olvasom a híreket az újságokban, mert rettenetesen aggódom értük én is, meg azért a helyért, ami még a szellem egyik utolsó...

– ... mentsvára...

– ... mentsvára, védőbástyája...

– Például ezeket a dalokat, amiket Egervárival írtatok, ott is mutattad be, ha nem tévedek, ott is volt egy olyan koncert, amikor ez talán lemezbemutató koncert is volt, és teli volt, oda az emberek azért mentek, mert szerették ezeket a delikát muzsikákat, és nem lehet azt mondani, hogy érdektelenségbe fúltak volna ott a koncertek.

– Nem, a Fonó egy rendkívül különleges és jó hangulatú hely, tehát nagyon bíztam benne, hogy megmarad...

– Én is bízom benne, a hallgatóink persze szintén szóba állhatnak Veled, hogyha kedvük tartja. Hoztál Te is zenéket, de elsőként hadd tegyem azt most fel, vagy jelképesen hadd tegyük fel a korongra, aminek persze története is van, és ami a történelmünkben gyökerezik, és amiben természetesen jelen van Julika is.

[Zene: Ómagyar Mária-siralom]

– Hát így szól az Ómagyar Mária-siralom, hogyha Vedres Csaba is hozzáteszi a magáét, s közben nagyon messzi tájakra repültünk, mert azt mondtad, hogy azok között a zenék között, amelyeket hoztál ide, az Éjszakába, van egy teljes analógia, és hogy azt mindenképp szeretnéd megmutatni, és eljutottunk persze az egyik legkedvesebb földrészemre, hogy egészen pontos legyek, nem olyan messzire van ez, csak itt Rilában, a Rilai hegységben, Bulgáriában, ahol egyébként a zenék természetesen teremnek, hiszen Orfeusz, a nagy lantos is ott, azon a tájon élt, és ennek az emlékét őrzik, nagyon büszkék rá. Gondolkodtunk együtt, hogy vajon mi az magyarázata annak, hogy annyira szeretjük ezt a népet, mitől annyira különlegesek. Nekem az jutott eszembe, hogy mindig nagy szegénység közepette éltek, és mindig nagy méltósággal élték meg a szegénységet, s a kolostorok földje pedig arról volt híres, hogy ott megvolt a rend, a mérce, és az alá nem nagyon lehetett menni, legalábbis én így érzem, és hát persze hihetetlen derűvel és hihetetlen szeretettel vannak egymás iránt és tudnak például ünnepelni, amit talán nekünk se volna baj újra megtanulni, valamikor mi is tudtuk, csak aztán minden más belekeveredett. Akkor mesélj arról, amit mutatsz most, arról a zenéről!

– Mielőtt az Ómagyar Mária-siralom megzenésítéséhez hozzáfogtam, előtte néhány hónappal adtam koncertet Szófiában, és ott elvittek az egyik legklasszabb lemezboltba, ahol mutattak egy ottani ortodox zenei válogatást, és azon belül is egy fiúkórusnak egy felvételét, szlávul Otsu, az a címe, ismeretlen szerző műve, Dicsőség az Atyának. Egyszerűen elképesztett az a fajta letisztultság, az a tisztaság, és a zenének az az angyalisága, amit hallottam belőle, nem tudtam vele betelni, tízszer, tizenötször meghallgattam egymás után ezt a zenét – én azt hiszem, hogyha esetleg bele tudunk hallgatni, akkor nagyon sok hasonlóságot föl lehet fedezni.

– Ez az ihlet forrása?

– ...igen...

– Akkor hallgassuk meg.

[Zene: Otsu]

– Hát igen... magasba emelkedik a lélek ennek hallatán, s azt mondtad még hozzáfűzni valód is volna.

– Nagyon érdekes alkalommal tudtam ezt a zenét egyszer fölhasználni. Tavaly Nyíregyházán Dosztojevszkij Ördögök című regényénél csináltak egy rendkívül izgalmas színpadi adaptációt, és ez egy nagyon pörgős feldolgozás volt, és Sztavrogin lelkiismereteként mindig ez a zene jelent meg...

– ...ó, ezt elhiszem...

– ... (mosoly) elég hátborzongató volt...

– Akkor azért vissza lehetett egy pillanatra fogni a lovakat, és az embernek úgy végigfuthatott a hátán a hideg. Én azt az előadást nem láttam, sajnos, de úgy gondolom, hogy fogják azt még játszani, tehát hogyha valaki most megkívánta, nem baj, ha tudhatja, hogy az előadás kapcsán Vedres Csabával is találkozhat, pontosabban ezzel a lírai kórussal.

[Itt a műsorban egy témához nem tartozó beszélgetés hangzott el egy betelefonáló hallgatóval.]

– Én meg ide most egy olyan zenét választok akkor, persze, hogy Vedres Csabától, ami mindannyiunk lelkét is fölvidítja, és valószínűleg ráismerünk a szövegre is, ez pedig nem lesz más, mint A szeretet himnusza, és Vancsók Gyuri kedvéért mondom, hogy ez a 20-as track lesz arról a lemezről, amit a keze ügyébe tettünk.

[Zene: Szerethimnusz]

– Tartozom a költő nevével, aki nem más, mint Bella István, őt már jól ismerhetik, remélem, hogy jól ismerhetik még az Éjszakában velünk tartók is, nem is olyan régen meg is köszöntöttük a magunk módján, mert a Versmondó Egyesülettől kapott díjat, aztán lengyelek is díjra érdemesítették, mert hiszen lefordította Mickiewicz Ősök című poémáját, amelyet egyébként én Kisvárdán nézhettem meg a beregszászi színház kiváló előadásában, és lám, ott is ott voltak a gyerekek... kicsi gyerekek, és ezt a nehéz, veretes szöveget úgy tudták mondani, hogy az embernek részint lelkifurdalása támadt, ahogy Dosztojevszkij hősének, részint pedig fölemelkedett a lelke. Úgy modtad, hogy most olvastad el, meg hogy Bella Istvánnal hála Istennek sikerült jól együttműködni, és történt mindez például a Ludi Savarienses okán, hiszen ez a zene is a... ez a 2001-esben hangzott el talán?

– ...a 2002-esben...

– ...és hát most is ideje van, mert Szombathelyen őrzik a történelmet, és újra és újra előállnak valami... más és más korokat jelenítenek meg, ugye? Hiszen az Ómagyar Mária-siralom is ott, azon a tájon hangzott el, de aztán Mátyást is meg lehetett idézni, meg Szent Márton püspököt meg lehetett idézni. Erre az évre mi a kerete ennek a játéknak?

– Ebben az évben Claudiusszal foglalkoznak, aki a város alapítója.

– Most is ott vagy velük, most is zenéddel is támogatod őket?

– Nem, idén nem én írom a zenét.

– Most nem Te voltál, az, akit kiválasztottak... és mit csinálsz most? Mert azt mondtad, most van időd arra, hogy komponálj.

– (mosoly) Hát nagyon sok minden dologra készülünk, egyrészt Székesfehérváron fogják majd bemutatni Shakespeare Szeget szeggel című színjátékát Galambos Péter rendezésében. [itt egy rövid rész hiányzik]

– Legalábbis az én fejemben Shakespeare és Latinovits, illetve a latinovitsi gondolatok... úgyhogy sokrétű zenével kell akkor megbirkózz...

– Minden színházi zene egy fantasztikus jó kihívás, tehát tényleg a szónak a legnemesebb, legklasszabb értelmében, tehát tudom-e azt a korszakot, tudom-e azt a típusú rendezőt, tudom-e azt a fajta gondolkodásmódot kiszolgálni, és maximálisan kiszolgálni.

– Dehát Te nem a vagy ám olyan könnyen beletörődő típus, tehát arra gondolok, hogyha valami nem tetszik Neked, akár a felfogás, akár a nyelvi közeg, amelyet neked kéne zenével megtöltened, akkor azért Te még karakánul ellen is állsz, úgy tudom, úgy hallottam.

– Igen, ilyenkor nemet szoktam mondani.

– Például...?

– Ha az első igen szigorú rostákon átmegy egy darab, akkor utána maximálisan alárendelem magam annak, amit kérnek tőlem.

– És az hogy néz ki? A Szeget szeggelben például dalok lesznek...

– Nem.

– ...vagy csak, ha tetszik, komponált zenei háttér? Lehetnének dalok – én hallottam olyan Shakespeare-előadást, ahol a szövegre komponáltak zenét.

– Nem, ez egy, ez egy nagyon izgalmasnak tűnő feldolgozás, de mivel még csak egyetlen egyszer beszélgettem Péterrel, és csak annyit tudok, hogy egy modern feldolgozásnak ígérkezik, tehát semmiképpen a hagyományos kosztümös, dolognak, és azért ez zeneileg megint egy...

– Ez egy őszi bemutató?

– Igen, igen, szeptemberi...

– Vissza fogunk rá térni, és ha lehet, bele is kóstolgatunk majd. Az RS színháznál ott, rosszul emlékszem, hogy Te minthogyha más szerepkörben is megjelentél volna itt nem is olyan nagyon régen, vagy nem ott voltak azok az előadások, amire végülis mi nem tudtunk elmenni, pedig jó lett volna? Ugye, hogy jól emlékszem? Nyugtass meg... Mit csináltál Te ott?

– "Mi az, hogy könnyűzene?" címmel tartottam egy ötrészes előadássorozatot, amelyben körüljártam a könnyűzenét, mint fogalmat, mint fogalomkört, idéztem egy sereg lexikont, hogy határozzák meg, mi ennek a hibája, valamilyen nagyon általánosan áttekintettem, hogy hogy néz ki ezt a hivatali életünkben, tehát milyen fontos szerepet tölt be maga ez a szó, hogy hány esetben dönthet emberi életekről, sorsokról, és ez tényleg nem túlzás...

– ...amikor pejorál például...?

– ...igen, igen. Tehát mondjuk ha a Syrius együttest annak idején nem könnyűzenei együttesnek, könyvelik el, akkor lehet, hogy másként alakult volna...

– ... és nem úgy kellene visszacsalogatni az eltávozott tagokat, és Ráduly itt volt két évvel ezelőtt, de akkor is csak amiatt, mert Maloschik Róbert nevű kedves kollégánk addig rágta a fülét, amíg hajlandó volt beszállni egy kicsit, de aztán nem nagyon tudjuk őket újra úgy összehozni... Nekem az jutott most erről eszembe Lerch István zeneszerző, énekes, komponista és nagyszerű jóbarát szokta azt mondani, amikor itt "lekönnyűzenézik" azt a zenét, amit ő is például játszik vagy előad, vagy szerzi, hogy "kérem szépen, tessék megpróbálni fölcipelni egy zongorát valakinek a hátán, és utána mondja meg, hogy na most ez könnyű volt ez a zene, vagy nehéz volt ez a zene?" Élvezték a hallgatóid ezeket a fejtegetéseket – hogy Te élvezted, azt biztosra veszem?

– Hát... elég érdekes megoldást választottam például a nyitó előadásnál. A Török indulót dolgoztam föl kilencféle változatban és hát mondjuk döbbenetes volt megfigyelni, hogy amikor a mozarti anyagot hangról hangra meghagytam, csupán néhány ritmust szinkópáltam benne, de különben hangról-hangra minden ugyanaz volt, már mindenki mondta persze, hogy hát ez dzsessz, hát ez dzsessz...

– (közbevág) ... dzsessz, mi volna más?...

– ...hát ilyeneken néztük, akkor megcsináltam, hogy a teljesen eredeti Mozart hanganyagot fölvittem egy elektromos orgonára. Abban a pillanatban mindenki presszó-zenének hallotta, pedig hangról-hangra az szólt. Nem annyira egyértelmű ez a dolog...

– Jut eszembe: Mozart annak idején kifejezetten könnyűzenészként kezdte, hogyha nem tévedek, a saját idejében, úgy értem...

– Nagyon jó viszonya volt a könnyűzenével, tehát még Adorno is azt mondja, hogy ő az utolsó olyan zeneszerző, akinél a könnyű- és a komolyzene egy nagyon egészséges egységben van meg.

– Nem tudom, hogy melyik zenészhez fűződik az a másik, és csöppet ironikus meghatározás, aki azt mondta a klasszikus zenét játszókra, hogy azok meg a szomorúzenészek tulajdonképpen, és egy kicsit sajnálni kell őket, mert ők meg nem tudnak elszakadni ettől a sémától – vagy kevesen.

– Hát... borzasztó hálás vagyok, hogy... hogy a feleségem egy igazi komolyzenész, mert azért őt napról-napra látva látom, hogy ők azért nem szomorúzenészek (mindketten nevetnek).

– Lehet, hogy csak az különbözteti meg – egyébként én is csak gonoszkodom, persze – a két kategóriát, hogy a klasszikus zenét játszóknak bizony naponta legalább 3–4 órát gyakorolniuk kell? Míg azért a populárisabb zenei irányzatok művelői azok inkább örömzenékben, jam-session-ökben tudják magukat kitombolni, de nem biztos, hogy naponta odaülnek a hangszerük mellé.

– Nem, hát... egy jazz-zongoristának ugyanennyit kell gyakorolni, ha nem többet, vagy... vagy mondjuk Keith Emersonnak is ugyanennyit kellett gyakorolnia, tehát egy bizonyos szinten fölül nem ez különbözteti meg. Tudod, ezt próbáltam meg öt teljes előadáson keresztül körüljárni...

– (közbevág) ...igen, ezt nem fogjuk tudni ebben az egy órában megmutatni...

– ... hogy egyrészt átnéztem az ókortól napjainkig ezt a problémakört, mert mindig megkülönböztették a zenének ezt a kétfajta funkcióját, amelyik magasba emel meg amelyik lefelé visz, és akkor ezeket mindig különböző elnevezésekkel illették. Ennyire zavarosan, mint a mi korunkban, még talán soha (mosoly)...

– Hoztál egy olyan CD-t, amely szerintem ide kívánkozik. Klasszikus és mégis egészen mai, modern – ez a Barbra Streisand nevezetű csodálatos énekesnő. Te mondtad is, hogy melyiket hallgassuk meg erről a CD-ről?

– Faure Pavane-ja.

– Egy Pavane... édes Istenem, ennél klasszikusabb formát talán nem is lehet kitalálni. Halljuk csak!


[Zene: Faure: Pavane, Barbra Streisand előadásában]


– Nagyon szépen köszönöm ezt a zenét. Én most találkoztam vele először, örülök, hogy találkozhattam vele, s azt mondtad, hogy ez lehet, hogy nálunk kuriózum, de a világ nyugodtabb vagy boldogabb vagy gazdagabb tájain ez ismert, és már-már slágerszámba megy egy-egy ilyen megszólaltatás.

– Igen, ezt abból sejtem, hogy több ilyen ráadás-darabokat tartalmazó illetve kifejezetten slágeresebb vagy nagyobb fogyasztásra szánt CD-összeállításon láttam Faure Pavane-ját...

– (közbevág) Nekem meg eszembe jutott, hogy Ti is bemutattátok Julikával. Ilyenkor megveregetem a vállam, illetve megköszönöm hajdanvolt zenetanáraimnak a belém fektetett munkát meg a bizalmat, mert a fülem azért fölismeri... meg el kezdtem látni – Velasqueznek van az a... de többek megfestették persze az infánsnőket, a kicsi lánygyerekeket, akiket kicsit merevebben mutat a festő is, mert... mert azok a ruhák nagyon sok rétegből álltak, és a kislánynak úgy kellett magát viselnie, mintha felnőtt hölgy lenne, tehát kellett tudni az udvari illemet, de a jó festők persze mindig egy picit meglágyították, valahol ott valamit elhelyeztek, egy olyan... egy szál virágot, vagy akár csak egy mozdulat, ami megtörte ezt a fenséget. Na, nekem ilyen volt most ez a zene... és hogy Barbra Streisand ezt is tudja, azt jó, hogy megosztottad velünk, és remélem, hogy akkor majd itthon nálunk is lehet ezekhez hozzájutni. Mielőtt bejöttem volna ide a Rádióba, az ember ugye megpróbálja felöltöztetni a szívét Kis herceg módjára, mert azért az mindig ünnep, amikor találkozhatunk a hallgatókkal, és én még azt is el szoktam tervezni, hogy mit veszek magamra, és el kezdtem kikészíteni a ruhadarabokat, persze hát az évszaknak is megfeleljen meg egy kicsit az ünnepnek is, és félúton tartottam a szekrény meg a szobám között, amikor figyelmes lettem – nálam elég gyakran van bekapcsolva a Mezzo című csatorna, ami úgye zenei csatorna, lánynevén Muzzik volt, de most már Mezzová felnőttesedett, ahol mindig nagyszerű produkciókkal lehet találkozni,archív felvételekkel is, Bernstein vezényelt, most megmondhattam a gyerekemnek, hogy volt egy nagyszerű sorozat, ahol Bernstein tanította meg a hangszereket az embereknek, meg a zenére való figyelést – bizakodom, hogy hátha ezt is le fogják porolni egyszer, és megnézhetjük –, majd az történt, hogy a zene, amit hallani lehetett onnét, az kezdett ahhoz alkalmazkodni, ami ruhadarabokat én kikészítettem, ti. Algériába vitt el bennünket a Mezzo, és algériai népi hangszereket is, meg a különböző dallamformákat is, meg aztán ahogy ez a sanzonba beépül, mint ahogy ők egyformán használják az arab és a francia nyelvet is – én járhattam ott –, a zenei irányzatok is keverednek, és azt nem tudom, hogy láttad-e, hogy ők úgy használják a hegedűt, hogy a térdükre teszik, és olyan vonókezelés van, mint hogyha cselló volna, csak nem olyan nagy a teste.

– Bartóknak egy fényképén láttam...

– Hát igen, hiszen ő például gyűjtött ott...

– ...gyűjtött ott, igen...

– ...és akkor jöttem rá, hogy nagyon jó a ruha, amit kiválasztottam hozzá, és akkor gyorsan odanyúltam ahhoz a kicsi ezüst karperechez, amelyet én tavaly kaphattam, egy algériai barátom küldte el, és ennek meg az volt a külön története, hogy szeptember 11-e volt, szeptember 11-e, amikor, ugye, az egész világ elszörnyedt azon, hogy emberek pusztulnak el, szeptember 11-e, amit – ha a híreknek és az értesüléseknek hinni lehetett – a merénylők, azok ugye, muzulmánok voltak, és én másnap kaptam meg ezt a karperecet, hozták el nekem Algírból, egy muzulmán barátom küldte el, és akkor úgy éreztem, hogy a világ újra helyreállt bennem, én soha nem fogom azt mondani, hogy a két kultúra összebékíthetetlen, hiszen nekem van egy kapocs. S most ez a bizonyos film is arról szólt, hogy a zene összekötötte ott... nagyon sokféle nép él, sokféle vallás fért meg korábban egymás mellett, tán van egy kicsi esély, hogy majd egyszer megint meg tud egymás mellett férni, de hogy a zene mindenképpen egy híd lehetett, és lehet, hiszen használjuk egymás motívumait, és hát valahol ebből születhetett meg aztán a world music-nak nevezett sajátosság, amit nem tudom, mikor kezdtek így nevezni, dehát egyszerűen csak arról szólhatott a történet, hogy a zenészek utaztak egymás országában, ahogy Te meghallottad a Rila énekét, és aztán megszületett belőle az Ómagyar Mária-siralom, ugyanúgy megtörténik ez kivel-kivel, és milyen jól együtt tudnak muzsikálni, aztán hol dzsessznek nevezzük ezt...

– (mosoly)

– ...hol világzenének, hol ilyen történet kerekedik ki belőle, mint amit az imént hallottunk Barbra Streisandtól – hogy egy Faure-t énekel el itt, a mában – szóval, hogy a zenénél jobb közlekedési eszköz nincs is talán.

– Hát... pontosan ebben a témában van egy egészen megrendítő kapocs, amit talán sokaknak kéne olvasniuk, bár világsikerű regényről van szó – Werfel: A Musza Dagh negyven napja –, amely ugye az örmény holokausztról szól, és az a döbbenetes, hogy van annak a regénynek egy nagyon-nagyon mély jelenete, ahol a legelmélyültebb keresztények és a legelmélyültebb muzulmánok találkoznak. Mind a kettőnek az a legfőbb gondja, hogy hogyan segítsen az örményeken, mert a holokauszt az politikai ügy, és abból a nagyon-nagyon mély jelenetből kiderül, hogy a mind a két vallásnak a centrumában a szeretet parancsa áll, és ez nagyon... tehát amennyi sebet lehet okozni szavakkal és hőbörgéssel, hát Werfel amit lehetett, megtette ezek ellenében...

– ...és hát kisimogathatjuk a lelkünkben a gyűrődéseket. Tudod mit? Akkor most hallgassuk meg a Te Halotti beszédedet, jó, ha megengeded.

[Zene: Időtánc – pestisesek]

– S hogyha tetszenek ezek a muzsikák, akkor örömhírrel is szolgálhatunk, merthogy ezt azért majd előbb-utóbb tényleg kézhez is lehet venni. Azt mondtad, hogy nemsokára megjelenik a CD a boltokban.

– Igen, pár héten belül fog megjelenni, Szombathely városa fogja kiadni a 2000-től 2002-ig, tehát a három év legjobb zenéiből készült válogatás CD-t.

– Szombathely városa nagyon sokat tesz a kultúráért, és ezt örömmel nyugtázhatom én is – bár ki vagyok én, hogy ezt nyugtázzam? –, de tényleg így van, és ez megnyugtató, hogy... hát lehet, hogy arról van szó persze, hogy Pannónia, és Pannóniában azért könnyebben termettek a dalok is, és voltak rá befogadók, de hogy még mecénások is akadnak (nevet), akik azért hozzájárulnak ahhoz, hogy a zenével mások is megismerkedhessenek, ez engem azért mégiscsak örömmel és bizakodással tölt el, és én komolyan úgy gondolom, hogy nem... Te mondtad az imént, hogy azért vagyunk sokan, akik szomjasak vagyunk a kultúrára, meg vagytok sokan, akik ennek érdekében le-letesztek az asztalra komoly dolgokat, csak nehezebben találkozunk, nehezebben találkoztok vajon?

– Én is rengeteget tipródom ezen, s rengeteget gondolkodom, s nem tudok valahogy... nem tudok a nyomára akadni, hogy vajon ez hogy nem jelentkezik egy... egy ilyen tömegként, de Te talán természete szerint nem tömegről van szó...

– (nevetés) Én is erre gondoltam. Én is erre gondoltam, hogy nem az a csápolós...

– ... igen...

– Bár szerintem egy jobb koncerten jópáran szívesen csápolunk is, ha úgy alakul, meg úgy adódik. Neked hol lesz legközelebb koncerted, vagy hol lehet meghallgatni mondjuk a zongorazenédet, amit szintén nagyon szeretek?

– Amiben egészen biztos vagyok, az az, hogy holnap Julival Kaposváron fogunk muzsikálni, és aztán legközelebb majd az Erzsébetvárosi Napok keretében a Rózsák téri templomban...

– ...ó, az egy nagyon gyönyörű hely...

– ...szintén a feleségemmel, Julival adunk majd koncertet, ez majd csak novemberben lesz.

– Hát addig meg készülődtök, meg gyereket neveltek...

– (nevetés) ...igen...

– ...meg Te akkor igyekszel a Szeget szeggel-t fölcsinosítgatni, nem is beszélve az RS Színházról...

– ...igen...

– ...van dolgod!

– És hát nagyon nagy álmom az, hogy Szent Márton, aki tavaly óta borzasztóan közel került a szívemhez, hogy Szentendrén majd Szent Márton napkor egy olyan ünnepi misének a zenei anyagát összehozni, megszervezni és elkészíteni, hogy abból egy... valóban egy nagyon nap ünnep legyen.

– Ez idei Márton-napra?

– Idei Márton-napra.

– Dehát azt már nem is olyan nagyon hosszú idő, hogyha ezt Te komolyan gondolod?!

– Komolyan gondolom. (mosoly)

– Én ehhez drukkolni fogok. Hoztál még valamit, és ki ne hagyjuk még az általad fölkínált lehetőségekből – mi az, amit még nem mutattunk meg a hallgatónak, amivel el is búcsúzhatunk, mert 1 órakor majd híreket kell mondani, Téged meg elengedlek, mert messzire mégy vissza.

– Szerintem akkor búcsúzzunk a nagyon nagy kedvencemmel, a Trio Töykeät-tel – ez egy finn trió, és a muzsikájuk mindig igazi szellemi felüdülést anélkül, hogy savanyú citromba harapott arccal kéne hallgatni...

– (nevetés) Legyen így, neked majd jó utat, és akkor hallgassuk a finneket!

[Zene: Trio Töykeät]

vissza