A zeneipar már régen felfedezte magának a becsülettel pénzt termelő együttesek minden rezdülésének kiadását, legyen szó alternatív albumverziókról, kiadatlan számokról, stúdióbeli, esetleg otthoni prüntyögésekről vagy akár eldugott helyeken megtartott, jól-rosszul sikerült koncertekről. Olyan ez, mint az extra DVD-kiadás vagy az i-pod frissítés: nem kötelező, de melegen ajánlott. A rajongás e zenei tárgyainak valós értékéről persze megoszlanak a vélemények. Kettőt is csavart hát a hazai Periferic Records, amikor piacra dobta legújabb kiadványait. Az After Crying zenekar itthon (sajnos) se nem híres, se nem népszerű, ám az eredetileg épp húsz évvel ezelőtt megjelent Opus 1 és 1989 értékéhez kétség sem fér.

Különös időben, egy épp bomló, hanyatló korban gondolta úgy három fiatalember (Egervári Gábor, Pejtsik Péter és Vedres Csaba), hogy elege van mind az igénytelen slágerekből, mind az érthetetlen kortárs zenéből. Találkozásuk talán sorsszerű volt, a saját zene keresésének égető szüksége hozta őket össze. A 47-es villamoson, késő éjjel megszületett zenekarnév, a vég nélküli próbák és jókedvű sörözések, a sistergő, ám hasznos viták, az egyetlen embernek tartott szeretetteli koncert – ezek már mind az underground-legendárium részei, jelezve, hogy a trió tagjai számára ez nem is zenekar, hanem életforma volt, rajongó közönséggel, mely hol duzzadt, hol apadt. Az After Crying legelső, kísérletezős korszakának legteljesebb összefoglalása az Opus 1, amely nem más, mint egyetlen áradó zenefolyam zongorára, csellóra és fuvolára komponálva. Illetve dehogyis komponálva: a közösen kicsiszolt zenei témák és szabad improvizációk törékeny egyensúlyából igazi varázslat kerekedik. Ugyanez és mégis más az 1989 című album, amelyen hasonló frissességű zenét találunk, ám ezúttal már kimunkált szerzeményekbe rendezve, amelyeket hallgatva már felfedezhetjük néhány későbbi nagyszabású mű előképét is. A lemezen sok minden ott gomolyog, s az elcsukló siratóénekből, szaggató bluesból és önfeledt, napfényes kamaramuzsikából összegyúrt katartikus lezárás igazi himnusz, méltó a csapat nevéhez.

Az After Crying – noha nem akart mást, mint zenélni – nem menekülhetett el az aktualitástól. Húsz év múltán visszahallgatva első munkáikat döbbenetes élményben van részünk: mert bennük a történelmünk, veszteségeink krónikája, illúzióvesztéseink rémülete... A két lemez így válik pótolhatatlan kordokumentummá – zenei és gondolati értelemben egyaránt. Miközben szól a mának is.

Paksa Balázs