Kevés dolgot találunk egymással ellentétesebbnek, mint zene és csönd kettőségét. Mégis, szinte kitapintható a szándék a zenetörténet nagyjainál, hogy megmutassák: hang és némaság tulajdonképpen összetartoznak. Megszólalást váró, feszültségteli csöndet, avagy elnémulás utáni, telített hallgatást csiholni nagyon keveseknek sikerült. Vedres Csaba legújabb lemezén ezzel próbálkozik.

Ha feltesszük a 2009 decemberében megjelent Csendzenék című korongot, első hallásra talán nem is ragad meg belőle semmi. Halk, simogató dallamok, áttetsző szerkesztés, könnyű, vasárnap délutáni muzsika; semmi hatásvadászat. Ha azonban jobban odafigyelünk, a jórészt korábbi Vedres-albumokról válogatott zene elkezd összeállni, s lassan kinyílik. A Vedres Csaba művészetével ismerkedők számára remek bevezető, ám az életmű ismerőinek szintén finom meglepetéseket tartogat ez a lemez. Ott van mindjárt a kezdő Szent Márton imája, melynek ihletett hegedűszólója (a szerző felesége, Gyermán Júlia hegedűművész tolmácsolásában), majd szinte rezzenéstelenül megszólaló 23. zsoltára olyan tisztaságot sugároz, mely csak a legéteribb Isten-dicsérő zenék sajátja. Megnyugtató zongoradarabok, szintetizátoros, mégis szívet melengető részek váltják egymást, ám ha meghalljuk József Attila Kész a leltár című versének kórusfeldolgozását, az Ómagyar Mária-siralmat, a Szeretet-himnusz egy részletének megzenésítését vagy a régi szólókoncertek nagy slágerét, a Noktürn zongorás változatát, rájövünk, milyen oktalan a magasművészet köreiben dívó "kifinomult bonyolultság" eszménye. Ezeket a szelíd darabokat valaki biztos kézzel formázta. Valaki, akinek hatalma van emberlétünkbe szeretettel közbeszólni.

Kifejtést kíván a lemez alcíme: Ephata II. Nyolc éve egy borús hangulatú album jelent meg, melynek néhol dühöngő, máshol lemondó szintetizátorkísérletei az evangéliumi történet fordulópontjának kapujában vergődő embert festették meg. E korongot hallgatva bizton állíthatjuk: a felszabadító mondat – ephata, azaz nyílj meg – elhangzott, a csoda megtörtént. E fordulópont élménye mozgatta a szerzőt is, aki azt írja, itt összeválogatott darabjai azt a csöndet szólaltatják meg, amelynek "érintése a keserűséget tiszta bánattá oldja, az agresszivitást hajtóerővé és lendületté, a haragot megbocsátássá, amely túlmutat ezen a világon. Az alaktalan káoszt kifejezési formává, a rendezetlen gondolatokat renddé, a sebzettséget és sértettséget érzelmi töltéssé, s mindezeket együtt: zenévé."

A kivételes élményt jelentő albumot igazi koronaként a majd kilencpercnyi Consolatio – azaz vigasztalás – zárja. Utolsó hangjainak elnémultával kezdődik azonban igazán ez a lemez: a csend születésével.

Paksa Balázs