Zene – álarc nélkül
Szentendrei Tükör, 2006. február

„Great to see that Csaba has fans all over the world!” Vagyis magyarul: „Jó látni, hogy Csabát mindenhol szeretik a világon!” – olvasható a www.vedrescsaba.hu fórumában. Vedres Csaba, az After Crying volt zenésze Szentendrén él feleségével, Gyermán Júliával és négy gyermekével. Közös zenekarukról, a Kairoszról kérdeztem őket, s persze mindenről, ami ehhez tartozik.

– Mire vagytok büszkék?

Gy.J.: Arra, hogy valamelyest meg tudjuk élni azt a paradoxont, amit a világ ma nem fogad el, hogy a munka és a család összeegyeztethető. Ez főleg a nőkre vonatkozik. Diploma után sokan mondták: nagyon sajnálják, hogy így abba kell hagynom a karrieremet. Még ha a karrierem nem is annyira látványos, mint a világ szemében lehetne, mégis boldog vagyok. A két hivatásomat együtt élem meg, egyik segíti a másikat.

V.Cs.: Bármilyen kultúrellenes közegben élünk is – gondolok itt a mai magyar viszonyokra – lehet tisztességesen élni és alkotni.

– Egyik segíti a másikat... Vagyis a családban lévő hétköznapokat becsempészitek a zenétekbe?

Gy.J.: Persze. Két külön lelki töltekezés, megújulási lehetőség.

V.Cs.: Julinak megváltozott a hegedülése, mióta édesanya lett. Dúsabb lett a hegedűhangja, és elmélyült a játéka. Több sportolónőnek is azt mondták, soha nem lesz belőle sportolónő, ha gyereket vállal. Ennek ellenére ott van Nagy Tímea, Radulovics Bojána; ők visszatértek, s azt mondják, tudnak úgy küzdeni, de már soha nem lehet olyan fontos, mint annak előtte.

Gy.J.: Jó viszonyítási pont: ahhoz képest, hogy négy gyerekem van, mi az, hogy hegedülök?

– Hogy állnak gyerekeitek a zenével?

Gy.J.: Hogy ez jó vagy rossz: mindegyik nagyon muzikális. Peti, a legnagyobb már zenél: előbb zongorázott, majd fagottozni kezdett. Panni hegedül. Jó képességű és szorgalmas. Van esélye a pályára. A kicsik is szépen énekelnek. De nekünk ez természetes. Bár otthon fordítva van: a zenészek otthon nem hallgatnak zenét. Épp elég, amit zenélünk.

– De esti koncertekre a gyerekek nem mennek veletek. Ezt hogy oldjátok meg?

V.Cs.: Ez a legnehezebb. Főleg, ha templomban van koncert, ilyenkor minden kedves ismerősünk ott van... Komoly szervezést igényel. Szerencsére van 3–4 család, akikkel kölcsönösen segítjük egymást. Nyugodtan hozzák a gyerekeiket, nálunk is alhatnak, s mi is vihetjük hozzájuk.

Gy.J.: A két nagy néha már eljön koncertre.

– Hogyan ismerkedtetek meg?

Gy.J.: Egy zenemű kapcsán, első egyetemista koromban. Csabának az After Cryinggal volt egy szerzeménye, amihez kerestek zenekart. Felhívott egy barátnőm, hogy menjek el Csabáékhoz hegedülni. De én ekkor még hazajártam, Pécsre, amint lehetett, így hallani sem akartam ilyen hétvégi programokról. De volt náluk egy fiú, aki nekem nagyon tetszett, így a barátnőm gyorsan hozzátette, hogy ő is ott lesz. Tehát elmentem...

– Ma pedig együtt zenéltek a Kairoszban. Hogy született ez az ötlet?

V.Cs.: Nagyon régi vágyam volt, hogy vonósnégyessel dolgozzam, ez minden zeneszerző vágya. Ezt a legnehezebb írni, ez nagy kihívás. Juli régi barátnője lett a zenekar másik hegedűse. Hallottam őket korábban hegedülni, s az ő hegedűhangjuk passzol egymáshoz. Ez nem olyan természetes, ezeket meg kell találni. Mikor hárman körvonalazódtunk, akkor ismeretségeken keresztül egészültünk ki. Ez nagy ajándék az életünkben. Másfél éve zenélünk együtt, s még nem volt köztünk konfliktus. Ez nem azt jelenti, hogy nincsenek nézetkülönbségek. Vannak, csak ezt derűsen tudjuk megoldani. Mikor megalakultunk, nagyon fontos szempont volt, hogy keresztényekkel dolgozzunk. Nem azért, mert a világiak rosszak, hanem hogy legyen egy hely, ahol közös az értékrendünk. Egyszer összeültünk: akarunk-e híresek lenni? Tudjuk, hogy az mivel jár – folyamatos PR-munka, szétszedett élet. Majdnem mind családos emberek vagyunk, s kérdeztük: akarjuk mi ezt? Úgy láttuk, fontosabb mindannyiunknak a családunk. Van a társaságnak egy nagy felhajtó ereje.

Gy.J.: Megesett olyan is, hogy nem tudtunk fizetni nekik. Mert mi se kaptunk. Ilyenkor derül ki, hogy kinek mi és mennyire fontos. Most nem megy olyan jól, máskor meg sokkal jobban, s van pénz. Ez egy nagyon erős összetartást ad.

V.Cs.: Novemberben volt egy koncertünk a Városházán. Az előkészületek sokba kerültek, így pont nullára jöttünk ki. Megmondtuk: sehol semmi, pénz ablak. Megbeszéltük, van ilyen. De én még előtte beadtam egy pályázatot, mint kiderült, határidőn túl. Decemberben mégis jött az értesítés: visszamenőleg támogatnak minket. Pont annyival, amennyi kiment az ablakon...

– Aztán ott a saját siker: a Lélektánc.

V.Cs.: Olyanokhoz szeretnénk eljuttatni a zenét, akiknek nincs lehetőségük vagy kedvük, hogy eljöjjenek ilyen koncertekre. Hiszen a zene mindenhol szól, folyton, így az emberek azt hiszik, sok zenét hallanak. De ez nem igazi zenehallgatás – az ország 95%-a iszonyúan szomjazik a zenére. De elriaszt sokakat az, hogy belépő van, vagy hogy ki kell öltözni. Így találtuk meg a templomokat, ahol a liturgiához kapcsolódva játszunk.

Gy.J.: Hiánypótlékot próbálunk adni. Egyrészről van az elit kultúrának egy, a világtól való elidegenítettsége, ami a Zeneakadémia falai közt állja meg a helyét. Itt az emberek egy hagyományos repertoárt hallhatnak, többszáz éves múltat. De ez egy kicsit múzeumi. A másik véglet a világ teljes zenei dilettantizmusa.

V.Cs.: A Megasztárnak még a zsűrije is dilettáns.

Gy.J.: Jokulátorok, a régi korok vándor zenei élete foglalja el a ma zenei terepét. E között keressük az utat. Elszakadva attól komolyzene mai kötöttségeitől, nehézségeitől, amiben én magam is évekig voltam. Nagy élmény, amikor az ember kiáll a közönség elé, és nincs semmilyen védettsége. Hogy biztos lesz közönség, például. Mert saját zenét játszunk. Ha Mozartot játszanánk, az más, hiszen arra biztos megtelik a terem – de ugyanazokkal, mint tegnap.

– Tehát Ti a lelkiismeretetek szerint játszotok igényes, ám mégis hallgatható zenét?

V.Cs.: Erről van szó. Egy dologban még többről: egy falusi orgonán egy orgonaművész nem hajlandó játszani. Hihetetlen, milyen templomokban játszottunk. Solymáron például egy oktávos, volt eszpresszó orgonán. Majdnem elsírtam magam, mikor megláttam. Választhattam, hogy Gusztáv-hangszín vagy Frakk, a macskák réme-hangszín. Így próbáltunk komolyzenét játszani. De életünk egyik legszebb koncertje volt.

Gy.J.: Olyan reakciókat kapunk így, amit „rendezett körülmények” között biztos nem. Szélsőségeket élünk meg – az embereken látszik, ha tetszik, s az is, ha nem.

– Január végén, a kultúra napján jótékonysági koncertet adtatok a Városházán. Ti hogy látjátok, hogy sikerült?

Gy.J.: Hihetetlen kedves emberekkel találkoztunk: kiemelném Fekete Jánost és Weszelits Andrást. Mindent megtettek, hogy – most kivételesen – úgy mehettünk oda, mint művész úr és művésznő. Meg volt szervezve, és a hangulat is nagyon jó volt. Életünk egyik legdinamikusabb koncertje volt – a megkapott felvételeken ezt hallottuk. Nagyon ritkán jött ki így.

– Van valami, amiről nem kérdeztelek Titeket?

V.Cs.: Talán a városról. Miért fontos nekünk Szentendre?

Gy.J.: Ajándéknak éljük meg, hogy amit egyszer eldobtunk magunktól, azt a lehetőséget még egyszer megkapjuk. Itt éltünk egy évig. Túl sok dolgot akartunk itt egyszerre csinálni. Ezért elforgácsoltuk energiáinkat. Majd elköltöztünk Pécsre, ami szakmailag számomra nagyon sikeres volt. Itt láttunk rá arra a jóra, amit itt kaptunk. Már így jöttünk vissza, tudva értékelni azt az egy évet. Nagy szeretettel fogadtak itt. Soha egy „naugyemegmondtuk”-ot sem kaptunk. Csaba azt szokta mondani: mi egy különös puzzle vagyunk, ami csak ide illik.

Sergő András

vissza