visszaKomolyzene kontra könnyűzene
Új Ember, 2002. december 15., Varga Tímea írása
Már az általános iskolában belénk verték, hogy a komolyzene értékes, a könnyűzene értéktelen. Erre a skatulyába szorított bölcsességre többféleképpen reagálunk.
Vannak köztünk olyanok, akik őszinte szenvedéllyel hallgatnak komolyzenét, de vannak, akik csupán társadalmi elvárásoknak akarnak megfelelni, és ásítozva végigunatkozzák. Vannak olyanok, akik megpróbálkoznak vele, de úgy érzik, hogy az számukra érthetetlen, és szégyenkezve bár, de inkább a könnyűzenénél kötnek ki. Végül olyanok is akadnak, akik meg se próbálkoznak vele, mert már az általános iskola elriasztotta őket. És miközben társadalmi elvárásoknak igyekszünk megfelelni vagy rájuk fittyet hányni, ha jól meggondoljuk, nem is olyan könnyű eldönteni, mitől komoly a komolyzene, és mitől könnyű a könnyűzene. Számtalan olyan zenemű született már, melyet sehogyan sem tudunk beleerőltetni egyik kategóriába sem. E témában Magyarországon egyetlen mértékadó mű született, a kiváló zeneesztéta, Molnár Antal tollából – 1934-ben. Sok előítéletet, közhiedelmet vizsgált meg és oszlatott el. Ilyenek a könnyűzene egyszerűsége, könnyed tartalma, szövegének igénytelensége, műfaja, nagyszámú közönsége és üzleti motivációja. E munka megszületése után hetven évvel már igencsak időszerű, hogy valaki újra foglalkozzék a kérdéssel, hiszen azóta a könnyűzene is sokat változott, számtalan új irányzattal bővült.
Vedres Csaba zeneszerző és előadó arra vállalkozik, hogy tisztázza ezeket a fogalmakat – melyek szerinte nem túl szerencsések – és megtanítsa zenekedvelő hallgatóságát tájékozódni a zenei értékek világában önállóan, előítéletek nélkül. Azért is tartja ezt fontosnak, mert úgy véli: „Az úgynevezett könnyűzene igényes irányzataiból olyan modern kortárs zene fejlődhetne ki, amit jó lenne hallgatni, (...) aminek érdemes volna újra és újra nekifeszülni, mert nem érezné az ember a zárt falakat, hogy ezt soha nem értheti meg.” Tegyük hozzá, hogy hiába születnek értékek bármely művészeti ágban, ha azok megfogalmazása oly távol áll a befogadótól, hogy az üzenet nem jut el hozzá, azaz hiányzik a művészi hatás, akkor a művészeti alkotásnak – öncélúsága révén – megkérdőjeleződik az értéke és létjogosultsága is. „Képzeljük el azt az egyszerű esetet, hogy most ír valaki egy hegedűversenyt, bemegyünk, és az a hegedűverseny tetszik, arra a hegedűversenyre jár a lábunk, és utána vidáman hazamegyünk. Hát ez elképzelhetetlen” – mondta Vedres Csaba. Előadásában, mely egy januártól tervezett, öt részből álló sorozat bevezetője volt, sok izgalmas kérdést vetett fel e témában, melyekre a választ egyelőre még nem adta meg, inkább csak sejteni engedte. Többek közt Mozart Törökindulóját hallhattuk számtalan feldolgozásban, mely megteremtette az önfeledt, vidám hangulatot, de egyúttal elgondolkodtattak, hogy egy általunk a komolyzene kategóriájába szorított zene különböző feldolgozásokban elveszti-e lényegét, komolyságát, és ha igen, akkor mikor. Hol a határ? És miért ott a határ? Az előadás-sorozatban a felvetett kérdések kapcsán szó lesz a zene két funkciójának (felemelés és szórakoztatás) egymáshoz való viszonyáról a görögöktől napjainkig, szó lesz arról, hogy voltak boldogabb korok, mikor könnyű- és komolyzene, mint fogalmak nem fordítottak egymásnak hátat (Palestrina egyaránt írt madrigált és motettát, Beethoven kontratáncot és szimfóniát, Haydn menüettet és oratóriumot). Szó lesz továbbá a rockzene kialakulásának társadalmi okairól, a könnyű- és komolyzene mesterséges elhatárolásának politikai eredetéről, végül a legigényesebb kortárs zenei törekvésekről.
Az előadás-sorozatra januártól kerül sor – havonta egy alkalommal – az R.S.9 Stúdiószínházban (Rumbach Sebestyén u. 9.), a Rózsakiállítás címen futó egyéb előadások között.