visszaKönnyű-e a könnyűzene?
Új Ember, 2003. február 23., Varga Tímea írása
A készületlen diák is sejti, ha így teszik fel a kérdést, a helyes válasz bizonyára: nem, vagy nem feltétlenül. No de miért? Hogyhogy? Kíváncsian vártuk a választ január 28-án a zsúfolásig megtelt R. S. 9 pinceszínházban Vedres Csaba zeneszerzőtől, akinek, mint mesélte, gondot okoz, amikor minden egyes darabjáról meg kell írnia a Szerzői Jogvédő Hivatalnak, hogy azok könnyű- vagy komolyzenei alkotások-e. Az Új Emberben is meghirdetett előadás első felében az úgynevezett könnyűzene fogalmát járhattuk vele körül. Egy rendkívül változatos összeállítást hallhattunk – különböző korok tánczenéi, szórakoztató zenék Latabár Kálmántól, Vámosi Jánostól, operett és rockopera, dzsessz, beat, rock és techno, sanzon, country stb. –, melynek kapcsán felmerült a kérdés, hogy lehetséges-e ezeket egy kalap alá venni? Miután saját bőrünkön, fülünkön és érzékeinken is tapasztalhattuk ezeknek a zenéknek az összehasonlíthatatlanságát, Vedres Csaba elmondta, hogy a zenei lexikonokban nem is szerepel "könnyűzene" címszó. Azért, mert tudománytalan, nem mond semmit, csupán a negatív értékítéletet hordozza, amint arra Losonczi Ágnes szociológus is rámutat. A gyakorlatban viszont annál inkább jelen van. A teljes magyar intézményrendszer, média, kuratóriumok, oktatás, kulturális támogatások rendszere e fogalom szerint tájékozódik a zene világában.
Az értelmező szótárak szerint a könnyűzene legfontosabb jellemzője, hogy célja a szórakoztatás. És mit jelent szórakozni, szórakoztatni? A szótő a "szór". Aki szórakozik, önmagát szórja szét. Azonban hallhattunk olyan könnyűzenei alkotásokat, melyeket odafigyelve, összeszedetten lehet csak hallgatni. Így például a Gentle Giant-tól egy izgalmas, madrigálszerű darabot, mely megszólalhatna egy kortárs zenei dalesten is, ha nem bélyegezné meg a szószörnyeteg: könnyűzene.
Az előadás második felében Vedres Csaba a komolyzene fogalmára irányította figyelmünket. Molnár Antal zeneesztéta szerint a komolyzene az "öröklétet érezteti emberi eszközökkel". Nem kis derültséget okozott a komolyzenei összeállítás, amelyben – bár egytől egyig remekművek –, biztos, hogy nem volt cél az öröklét érzékeltetése. Hiszen Haydn, amikor asztali kvartetteket írt, szórakoztató zenét kellett írnia (amit ma székrecscsenés nélküli áhítattal hallgatunk a koncertteremben), Rossini és Verdi bombaslágereket kellett, hogy írjanak operáikba, Mozartnak pedig – levelei tanúsága szerint is – kifejezett célja volt, hogy könnyű, szórakoztató zenét írjon.
Az előadás további részében hallhattunk háttérzenének alkalmas, könnyű komolyzenét (például Für Elise, Törökinduló) és ugyanerre tökéletesen alkalmatlan könnyűzenét (például Frank Zappa, Emerson).
Végül hallgattunk néhány határesetet (például Rossini: Sevillai borbély nyitány a King´s Singers előadásában, PDQ Bach: Classical Rap), melyek jól érzékeltették, mennyire átjárható a könnyű- és komolyzene határa.
Ezen az egyszerre gondolatébresztő és szórakoztató estén megsejthettük, hogy a művészi és művészietlen, az üzleti és nem üzleti célból keletkezett, az alacsony és magas szakmai nívójú, a primitív és bonyolult, az alantas és fölemelő között a határ nem az úgynevezett könnyű- és komolyzene között húzódik, hanem az egyes műfajokon belül. Ezért a megszokott "könnyűzene" és "komolyzene" fogalompár nem alkalmas az értékes és az értéktelen megkülönböztetésére. A könnyűzene fogalma helyett beszélhetünk külön tánczenéről, szórakoztató zenéről, popzenéről, dzsesszről, beatről, rockról, technóról, világzenéről, bluesról, countryról stb. Komolyzene helyett pedig szerencsésebb a terjedőben lévő klasszikus zene kifejezés.
Az előadást kötetlen beszélgetés követte. A hallgatóságot magával ragadták Vedres Csaba szokatlan gondolatai, rengeteg kérdés hangzott el, és a beszélgetésbe belemerülve jó ideig senkinek sem volt kedve hazamenni.