Szelíd forradalmár
Vedres Csaba kategorizálhatatlan zenei világa

Új Ember, 2007. február 25., Paksa Balázs írása

„Hát van jó és rossz zene!” – válaszolja egy ismerősöm arra a kérdésemre, hogyan sorolná be mindazt a zenét, ami manapság éri. Egyre többen gondolkodunk így, elvetve a komolyzene-könnyűzene kategorizáció létjogosultságát. A szempont szép, ám menthetetlenül egyéni, s talán bele sem gondolunk, hogy az idejétmúlt fogalompár nemcsak használhatatlan, de káros is lehet. Lényegbevágó kérdésekről szól hát Vedres Csaba zeneszerző és kántor nemrég megjelent könyve, a Mi az, hogy könnyűzene?

A szerző immár húsz éve birkózik a kérdéssel: lehet-e művészi igényű, átélhető kortárs zenét alkotni, s ha igen, az eljuttatható-e az emberekhez? Útkeresése először az After Crying együttes darabjaiban ölt testet, majd a Townscream zenekar és azóta egyre gazdagodó szólópályája tanúskodik a szerző törekvéseinek állhatatosságáról. Az idő azonban most érett meg arra, hogy írásban is kifejtse gondolatait – lehetőleg indulatoktól mentesen, ám véleményét felvállalva. A nem többnek, mint vitaindítónak szánt könyvben Vedres Csaba hatalmas méretű szakirodalmat használ, sok szempontot mérlegel, emellett gyakran idézi a zenetörténet nagyjait megállapításai alátámasztására. Az alapproblémát Molnár Antallal fogalmazza meg: a komolyzene-könnyűzene felosztás idejétmúlt, mégis ez alapján működik teljes zenei életünk, mely így rengeteg friss kezdeményezést fojt meg, ígéretes alkotói pályákat tör ketté. Visszatekintőjében a szerző felrajzolja azt a zenetörténeti ívet, mely ide vezetett, ezután állami dokumentumokat elemez, majd lehetséges megoldásként Szabolcsi Bence zenei köznyelv-elméletét újítja fel. Végkövetkeztetése, hogy a kortárs zene megújulási lehetősége a rock (mint ma is élő köznyelv) zenei jellemzőinek beépítésében rejlik. Vedres Csaba maga is hangsúlyozza, hogy javaslata nem kizárólagos igényű, ám egy párhuzam mindenképpen erősíti érveit: annak idején Bartók és Kodály ugyanígy járt el a frissen felfedezett, s éppen foszladozó magyar népzene világával.

Vedres Csaba ugyanakkor következetes emberként jó példával is elől jár, s zenéjében is megmutatja elképzeléseit. A 2004-ben alapított Kairosz vonósnégyessel együttjátszva a rock művészi szintre emeléséért küzd szelíd forradalmárként, s így az együttes első lemeze akár a könyv zenei továbbgondolásának is felfogható. A tavaly decemberben megjelent Áldott idő című album darabjai egészen merész ötvözetei a rockzene vad energiájának és a komolyzenei gondolkodásmód igényességének, emellett lélek-muzsikájukkal valódi élményt adnak a hallgatónak. A Vedres-szerzemények közül mindenképpen kiemelkedik a Ragyogás bensőséges simogatásával, illetve a négytételes Zongoraötös szenzációs kidolgozottságával. Mindezek mellett két figyelemreméltó rock-feldolgozás is helyett kapott az albumon, jelezve: megfelelő köntösben a rock igenis művészetté érhet.

Ha érvényes még szubjektív felosztásunk, akkor Vedres Csaba művészete mindenképpen „jó zene”, s nem csak ennyi: angyali érintésű muzsikájával szelíden töri szét előítéleteinket kortárs komolyzenéről, rockról, érvényes és érvénytelen zenéről.

(Vedres Csaba: Mi az, hogy könnyűzene?, Kairosz, Budapest, 2006, 2600 Ft)
(Vedres Csaba és a Kairosz kvartett: Áldott idő, Periferic Records, 2006, 3300 Ft)

vissza