"Valamikor a muzsika egyszerű volt, szerény és tiszteletreméltó, ma cicomás lett és zűrzavaros, méltóságát és értékét veszített, gyalázatos iparrá süllyedt." – Boethius VI. századbeli bosszankodása mintha ma is visszhangozna egyházzenei körökben. A filozófus sommás kijelentése a gregorián virágkorában hangzott el, s ma, amikor "kívül" a zeneipar zajtúladagolását, „belül” pedig éneklő egyház helyett sok esetben néma hívők fölött repkedő pap-kántor felelgetést tapasztalunk, húsba vágó a kérdés: találunk-e érvényes zenét hitünk megszólaltatására? Egyházi honlapok fórumaira benézve szintén vegyes álláspontokkal találkozunk, párbeszéd azonban nincs, csupán alkalmanként egy-egy csörte. Azok pedig, akik a 96. zsoltár "Énekeljetek az Úrnak új éneket!" felhívását komolyan véve eddig járatlan utakon igyekeznek elindulni, több szék közt a pad alá esnek.

Rock-hozsanna

Így járt Szilas Imre is, akiről még a keresztény beatmozgalom ismerői is mindössze annyit tudnak, hogy 1967-68-ban bemutatott két beatmiséje jelzi a máig vitatott helyzetű műfaj kezdetét. Szilas azonban kényszerű disszidálás után Los Angelesben egyházzenei doktorátust és orgonaművészi oklevelet szerzett, s a kaliforniai Westminster Pasadena Church kántor-kórusvezetőjeként komoly- és könnyűzenét is játszik a templomban, hiszen mindkettőt nagyon szereti – amit nagyon kevesen értenek. De ott, ahogy mondja, nem csinálnak ebből akkora ügyet. A kérdésre, hogy van-e helye a könnyűzenének az egyházban, egyértelmű igennel felel. "Van helye. Ami nem azt jelenti, hogy el kéne vetni az ezeréves gregoriánt, de ezzel a zenével ugyanúgy lehet dicsőíteni az Istent. Nem kell agyonfilozofálni: mindenkinek más az ízlése. (...) Egyébként is, a komolyzene ma zsákutcában van: mit alkottak a zeneszerzők Bartók óta? Csak útkeresés folyik, és az egyházzenében sincs ez másképp."

Ilyen útkeresésnek tekinthető az 1997-ben, a beatmisék 30 éves évfordulójára írt Abonyi miséje is, mely kitűnően illusztrálja Szilas útját az egyszerű rock n’ rolltól a klasszikusok felé. Latin nyelvű, szövegében liturgikus, ám terjedelme miatt inkább hangversenyre való miséje azonban nem frakkos pódiumművészet, hanem ambiciózus kísérlet a gregorián, a középkori polifonikus hagyomány és az igényes progresszív rock szintetizálására. Így esik meg, hogy a Kyrie három sora három grandiózus fúgát inspirál rockhangszerekkel kísérve, s hogy a hitünk igazságait összefoglaló Credo szintén fúgák sorozatára épül – szving-ritmizálásban. Szilas Imre még ezer apró, egyházzenei hagyományainkra utaló ötletet rejt el művében, mely izgalmas próbálkozás régi és új összebékítésére.

(Nép)éneklő egyház

Hasonló ötvözet kicsiszolásán munkálkodik Olgyay Gábor is, aki nagycsaládjának és baráti körének tagjaiból alakított különböző együttesekkel mutatja be különleges zenéjét. A Győrben zeneszerzést is tanult, jelenleg Csemőn élő Olgyay Gábor gitárjátékát hallgatva feltűnik a klasszikus iskolázottság, ám néhány ütemmel odébb már dévaj latin zene, aztán pedig egzotikus hangszerekkel előadott világzene lep meg minket. Egyházzenei műveit felsorakoztató lemezein is ez a színesség bűvöl el: a 2002-es Missa Noe például páratlan ütemmutatójú tételeivel, sajátos régizenei hangvétellel borítja bennünk a "kiegyensúlyozott templomi zene" sztereotípiáját, a 2003-ban kiadott Izzik a menny – főként gregorián és világzenei hatásokat mutató – misetételei pedig kortárs oratóriummá szerveződnek. A 2009-ben megjelent Aki bennem hisz című album "Reneszánsz" névvel illetett dalgyűjteménye tíz népének innovatív feldolgozását rejti, s bár jelen van a kor zenei érintettsége, az élményszerű átültetéseket fülelve mégis inkább a szó eredeti jelentése motoszkál bennünk: az Olgyay Hangok zenekara valósággal újjászülte e kincseket. A címadó szolid rekviemet hallgatva pedig ízig-vérig modern liturgikus zenével találjuk szembe magunkat. "Stílusát tekintve nem a hagyományos templomi beatzenekar vagyunk, próbálunk ugyanis minél több régi egyházi éneket átmenteni a mai fiatalság számára. Így a zenénk egyfajta ötvözet, régi és új között. Nem könnyűzenét játszunk, hanem a templom lelkiségének és – reményünk szerint – az egyház és a hívek zenei ízlésének megfelelő, igényesen hangszerelt liturgikus zenét." Olgyay Gábor zenéjének szokatlan változatossága – posztmodern fricskaként – kacsinthatna korunk zenéjének bábeli zűrzavara felé, ám nem erről van szó: a sokféle stílus összeolvasztása átgondolt, precíz, és – ami a legfontosabb – új minőséget szül. Kortárs kamarazenei előadásban így fénylenek fel újra elkoptatott vagy éppen elfeledett népénekeink.

Szelíd vigasztalás

Noha az egyházzene a barokk óta már nincs a zenei közfigyelem középpontjában, mégis vannak, akik kitartóan próbálkoznak időtálló kortárs egyházzene megalkotásával. Ha Szilas Imre a színvonalas rock-muzsikát, Olgyay Gábor pedig régi korok zenéjét használja építőanyagként, Vedres Csaba a kortárs komolyzene harmonikus vonulatából nyer ihletet. Az After Cryinggal és a Townscreammel egykor a progresszív rockban is elmerülő szerzőtől ez szokatlan, ám ennek Vedres "klasszicizálódása" mellett más oka is van: a megszeretett kántori szolgálat Szentendrén. Az egyházi év ciklikussága fontos tapasztalatként szolgált számára: kizárólag letisztult, áttetsző és érthető muzsikát szabad megszólaltatni Isten házában. Bár orgona mellett használ gitárkíséretet is, az 1999-es Missa Sinodii is elsősorban ezt közvetíti egyszerű tételeivel, köztük egy varázslatosan légies Hiszekeggyel. A 2004-ben már bemutatott, de azóta is formálódó Requiemet is hasonló szándék hatja át: nem erőszakolni, hanem szelíden bevonni. Mindezt a gregorián és az ortodox kórushagyomány metsző tisztaságával, Arvo Pärt kortárs áhítatával egybesimítva. A 2000-es Lélektánc zene és csend látszólagos paradoxonát próbálja feloldani. Jórészt barokk mesterek művei, valamint Vedres néhány saját szerzeménye az elmélyülés olyan ívét rajzolják meg, amely valódi lélek-utazássá teszi a lemezt. Az orgonadarabokban azonban több népének is ott bújkál – Vedres ezt nagyon fontosnak tartja, hiszen élő közösség számára akar komponálni. Így válik ismerőssé és örömmel üdvözöltté az Intradában megszólaló Jöjj, Szentlélek Úristen, az összeállítást koronázó grandiózus Orgonatoccata középrészében pedig az Uram Jézus, légy velünk. Vedres legutóbbi albumán, a 2009-es Csendzenéken is hang és némaság határvidékein jár, ám az Ómagyar Mária-siralom vagy a Szeretet-himnusz megzenésítése mellett az összeállítást keretező Szent Márton imája és Consolatio szól igazán nagyot. Előbbi intim kamaradarabként Isten-bizalmunkat énekli meg rezzenéstelen éteriségével, utóbbi nagyszabású orgonakíséretes kórusműként a zsoltáros vadul szenvedélyes, megnyugvást kereső lelkiállapotát festi.

Csúcs és forrás

"Ha mostanában lenne egyházzeneszerzői állás, mint régen, én boldogan elfogadnám. Hangszer vagyok az Úristen kezében, s az a kötelességem, hogy föl legyek húrozva: nem én játszom, Ő játszik." – jegyzi meg Vedres Csaba egy interjúban. Életműve – Szilaséval és Olgyayéval együtt – fontos tanulságokkal szolgál. Hitünk zenei meghangszerelésében egymást kell erősítenie a megélt hagyománynak és az ihletett újításnak, ugyanakkor átimádkozott Isten-közelség nélkül mindez semmit sem ér. Hogy mindhárman rendszeresen szolgálnak művészetükkel liturgián – mindezek fényében nem lehet véletlen.

Paksa Balázs