A sírás korszaka után
Új Magyarország, 1991. október 3.

Október negyedikén, pénteken este a Petőfi Csarnokban egy nagy reménységű, s bizonyos szempontból úttörő jelentőségű zenekar tart koncertet. Az After Crying a hagyományos zenei kategóriák alapján meglehetősen besorolhatatlan, s sajátos, különböző stílusokat ötvöző muzsikájuk új szint jelent a hazai zenei életben.

A zenekar 1986 novemberében alakult, eredetileg zongora-cselló-fuvola felállásban, majd 1989-től csatlakozott hozzájuk Maroevich Zsolt hegedűs, s az egyre nagyobb érdeklődésre való tekintettel két·éve saját klubjuk működik a Fővárosi Művelődési Házban. Eddigi egyetlen lemezük Overground music címmel tavaly jelent meg a Hungaropop kiadó gondozásában. A zenekar idén tavasszal a Chesterton Kulturális Társaság égisze alatt – Katakomba Kiadó néven – kis példányszámban kazettán megjelentette korábbi munkáit is. Mint elmondták, erre azért van szükség, hogy az After Cryingot ne lehessen megfojtani. Ma a világ olyan, hogy ha érvényesülni akar az ember, mindenhol kompromisszumot kell kötnie. Szerintük azonban ez nem fontos: ők nem meggazdagodni akarnak, hanem csak azt szeretnék, ha zenéjük eljutna azokhoz, akiknek szánták.

– Pénteki koncertetek első részében az együttes legújabb, még készülő műsorából játszotok ízelítőt, majd rövid szünet után a legendás angol progresszív-rock zenekar, a King Crimson Islands címú lemezét mutatjátok be. Miért éppen egy húszéves albumra esett a váIasztásotok?

– Mert egyáltalán nem érezni ezt rajta – válaszolja Vedres Csaba, a zenekar meghatározó személyisége. Túlélt minden zenei irányzatot, s ma pontosan ugyanazért szeretik vagy nem szeretik; mint annak idején. Ez ma is élő anyag, s ezt szeretnénk közvetíteni. A King Crimson első nyolc lemezén úgy éreztem, hogy ez olyan zene, ahol bármikor bármi megtörténhet. Már éppen elkönyvelné az ember őket hard-rock bandának, amikor jön egy avantgárd zajkollekció, majd egy klasszikus zenei betét és így tovább. Sokszínű, és mindez nagyszerűen megszerkesztve. Egyfajta tisztelgés is előttük ez a koncert.

– Az After Crying zenéjét hallgatva az volt a benyomásom, hogy ez valahol félúton van a komoly zene, a dzsessz és a rock között.

– Rengeteget szenvedtünk ezekkel a határvonalakkal. Ketten közülünk konzervatóriumot, a többiek zeneakadémiát végeztek, így, hála istennek, nincsenek műfaji korlátaink. Mi úgy gondoljuk, hogy egyes emberek – a zenén keresztül – legyen az komoly-, dzsessz-, rock- vagy akár punkzene – próbálják meg elmondani véleményüket, benyomásukat a környező világról. Eleinte mi is próbáltunk kategóriákban gondolkodni, de aztán rájöttünk, hogy ez a zene magját nem érinti. Lehet rá azt mondani, hogy unalmas vagy agresszív, esetleg túl van bonyolítva – ezek emberi fogalmak –, de nem akarunk valamilyen ideológia védőpajzsa mögé bújni. A mai kortárs zenében sokan azt mondják, hogy most már mindent lehet írni. Ez azonban nem igaz: C-dúrban például nem írhatsz, mert arra azt mondják, hogy korszerűtlen, s ennél nagyobb vád nincs a zene világában. Sokan meg azzal védekeznek, hogy a zenéjüket a nagyközönség nem érti, nem is értheti, mert az kortárs. Ezt mi nem akarjuk. Ugyanakkor az én munkáimban – így az After Crying zenéjében is, hiszen én írom a szerzemények kilencven százalékát – nagyon fontos szerepe van a kereszténységnek és az élő Istennel való kapcsolatnak. Sajnos a hit felől is sokan próbálják torzítani ezt a zenét: „Miért nem arról énekelünk, mért nem szelídebbek a számok?” – kérdezik. Én azonban úgy érzem, hogy Isten nagyon szereti az embereket, az élet minden megnyilvánulását, és ezt a nagyon nagy örömet szeretnénk másoknak is átadni. Nem kell ezért feltétIenül templomba menni; hanem az ember bármilyen helyre; bármilyen koncertre elmehet, bármilyen emberrel beszélhet, ezt a dolgot megtalálja. Ilyenformán a komponálás is megfordul egy kicsit, mert én egyre kevésbé akarok valamilyen zenét írni, inkább megpróbálok a zene ősi forrásából táplálkozni. Ettől meg is változott a zenénk. Kitárulkozóbb és szabadabb lett.

– S miért pont az After Crying nevet választottátok ehhez a zenéhez?

– Adorno a II. világháborút követően azt mondta, hogy Auschwitz után nincs többé harmonikus zene. Ő volt az egész úgynevezett új bécsi iskolának – a Schönberg–Berg–Webern-triónak, amely már korábban is az atonális zenei irányt képviselte a fő ideológusa, s a későbbi kortárs zenében nagyon sok minden erre a kijelentésre épült. Elidegenedés, rossz közérzet, lepusztulás, csalódás van – hirdették. Ez szerintünk a sírás (crying) korszaka. Mi pedig úgy véltük, hogy igenis van hallgatható, értelmes, dallamos és szép zene is a világon, ami nem akciókból áll. Cage 4'33"-ig tartó csendje nagyon izgalmas, mert valóban nem maradnak csendben az emberek, valami, megmozdul bennük, de ez nem zene, nem az az állapot, amikor az ember végtelenül szabadnak érzi magát. Egyre kevésbé akarunk megdöbbenteni vagy valami rossz érzést hagyni magunk után. Mi a „sírás után” (after crying) vagyunk. Egyelőre semmi jelét nem látom annak a borzalmas pusztulásnak, amelyről állandóan beszélnek. Inkább emberi gyengeséget, visszahúzódást, eleve szakadékba ugrást látok, ahonnan fel lehet üvölteni, hogy nekünk milyen rossz. Ugyanakkor egy sereg létező életjelenséget tagadnak. Auschwitz valóban iszonyú trauma lehetett, de a virágok azóta is kinyílnak minden tavasszal. És nekem ez a legfontosabb.

Jávorszky Béla Szilárd

vissza