Dosztojevszkij, Bach és a dzsessz – Az After Crying Szombathelyen
Vas Népe, 1993. április 2.

Sem az irodalomban, sem a zenében nem virágzik ma a vallomás műfaja, a modern művészet nyelvén megfogalmazott vallásos konfesszióknak pedig különösképpen rosszul áll a szénájuk.

Éppen ezért volt különösen szívmelengető, hogy a minap éppen Szombathelyen üdvözölhettünk négy szentimentális időutazót, négy Aljosa Karamazovot, akiknek mellesleg a kisujjukban van a zene. Úgy vannak ők, mint annak idején a középkori kórustagok: „birtokolják” a tudást, de azt csak a Teremtő dicséretére „pazarolják”.

Az After Crying együttes, ha ezt nem is „deklarálja” megnyilatkozásai során, minden ízében hívő zenekar. Az alázattal felhasznált zenei motívumokat – az úgynevezett progresszív rocktól a barokk egyházi zenén keresztül a dzsesszig, a repetitív zenéig – társítják az evangéliumok kortalan üzenetével, Clairveaux-i Szent Bernát, Aquinói Szent Tamás himnusztöredékeivel, s a nagy orosz klasszikusok idézeteivel. S hogy ebből mi kerekedik ki? Egy olyan mű, amelyről kritikusok szerint „csak szuperlatívuszokban érdemes beszélni”, zene, ahol átjárhatóak a műfajok, ahol Dosztojevszkij, Bach és a dzsessz, ahol Brian Eno és a Velvet Underground, vagy éppen a King Crimson és Rachmaninov jól megférnek egymással, szóval ZENE. Meditáció, amivel most megajándékozhattuk magunkat.

Az After Cryingot nem lehet címkézni, s nem lehet egyetlen zenei kategóriába sem besuvasztani. Ahogy Nagy Kristóf Attila írta róluk: „Talán posztmodern idézettechnikáról lenne szó? Vagy a vallásos indíttatás, a tiszta harmóniára törekvés, a metafizika iránti érdeklődés miatt akaszthatnánk erre a zenére a „New Age” címkét? Nem hinném. A „posztmodern” és a „New Age” meghatározást annyiszor annyian lejáratták, hogy számomra már semmit nem jelentenek ezek a szavak.

Marad a tanácstalanság, marad a korántsem tetszetős, viszont pontos meghatározás: After Crying = After Crying.”