Ördöngősök
Volt, 1992 október; Nagy Kristóf Attila+ írása
 

Különös jelenségnek lehetünk tanúi. A nyolcvanas években a zenei szakirodalom sorra temette el a fúziós irányzatokat. A jazzrock zsákutcának bizonyult, az igényes dzsesszisták saját műfajuk határain belül kísérleteztek tovább, vagy visszatértek a standardek világába. Az igénytelenebbek funkylemezeket készítettek, és innen már csak egy lépés a szórakoztatóipar.

„És mikor jutott volna a túlsó partra az gergezenusok tartományába, jövenek őeleibe két ördöngösök az koporsókból, felette igen kegyetlenek, úgyannyira, hogy senki azon az úton el nem mehetne. És íme kiáltanak vala, mondván: Miféle társalkodásunk vagyon nékünk teveled, Jézus, Istennek fia? Jöttél ide, hoqy minket gyötörnél idő előtt? És vala távol sok disznónak serege, mely ott eszik vala. Az ördögök pedig kérik vala őket, mondván: Engedd meg nekünk, hogy menjünk az disznók seregébe. És monda nekik: Menjetek el, azok pedig kimenvén menének az disznók seregébe, és ímé, az egész sereg disznó nagy magas hegyről nyakra-főre az tengerbe rohana és az vízbe hala.”

Az írás tanúsága szerint így űzte ki a gonoszt a gadarai megszállottakból Jézus Krisztus. (Szerencsére az állatvédők nem jártak éppen ott.) Ezt a bibliai történetet dolgozta fel az After Crying legújabb lemezének „A” oldalán.

Minek lehetne ezt a különös és minden bizonnyal egyedülálló zeneművet nevezni? Zenekari szvitnek? Akusztikus jazzrock-oratóriumnak? Progresszív rockkal kacérkodó kortárs komolyzenének? Az experimentalizmus és a klasszicizmus ötvözetének? Nem tudok kizárólagosan érvényes meghatározást találni. Szerencsére.

A klasszikus zenei elemeket felhasználó progresszív rock szintén visszaszorult. Az Emerson, Lake & Palmer és a King Crimson feloszlása után hatalmas vákuum keletkezett, egyedül a gitár filozófusa, Robert Fripp próbálkozott azzal, hogy az amerikai kortárs minimálzene eredményeit ötvözze a Távol-Kelet dallam- és ritmusvilágával, illetve a legmodernebb digitális technikával. Így lett magányos kísérletei révén Fripp a nyolcvanas évek tragikus hérosza azon kevesek előtt, akik szemmel követték munkásságát.

Az After Crying zenészei legalább annyira virtuóz módon bánnak választott hangszerükkel, mint Keith Emerson, David Cross vagy Robert Fripp, noha színpadi rutinjuk nyilvánvalóan jóval kisebb. Mindazonáltal egy dologban meghaladják a hetvenes években csúcsra jutott elődeiket, nevezetesen, hogy zeneelméletileg műveltebbek, a kisujjukban van valamennyi kor játékstílusa, az összhangzattan és a zeneszerzés tudománya.

Azért érdekes a zenéjüket hallgatni, mert az After Crying hangzását meghatározó két vezéregyéniség, Vedres Csaba és Pejtsik Péter a klasszikus zene felől érkeztek; mindketten elvégezték a Zeneművészeti Főiskolát. Ugyanakkor zeneszerzői gyakorlatukban pótolni akarták a klasszikus zene hiányosságait. A klasszikában ugyanis nincs meg az improvizáció lehetősége. A rögtönzésekre csak a jazzelemek beépítése nyújt teret. A klasszikus zene ritmusvilága is szegényebb a jazzéhez képest. Ezzel szemben bizonyos érzelmek, esztétikai minőségek nem tudnak megszólalni a jazz nyelvén; például sohasem hallottam olyan jazzmuzsikát, amire azt mondhattam volna: „ez fenséges”, vagy „ez kecses ívű”. Tehát a klasszikus zene hangulatilag és dinamikailag árnyaltabb.

Az elektronika eddig szinte csak a szórakoztatóipart szolgálta. A zeneművészet versenyezzen az elektronikus zenével, vagy olvassza magába annak eljárásait, eszközeit?

Kiválasztották valamennyi műfaj előnyös tulajdonságait, és ezekből építkeztek; darabjaik ritmikája változatos (az új lemezen a tizenegynegyed sem ritka; ajánlom minden rockdobosnak, próbálja csak ki!), az improvizáció, a hangszeres szóló is gyakori, sőt a free-jazzt idézve néha egyszerre többen is rögtönöznek. Ugyanakkor előfordul, hogy bizonyos részeket partitúrából játszanak, s a klasszikus összhangzattan legszabályosabb elvei szerint megkomponált darabjaikat a háttérből vonósok, réz- és fafúvósok kísérik. Az elektronika kihívására pedig egyszerre két érvényes választ is adnak: olykor versenyeznek a technikával – előfordul, hogy akusztikusan imitálják az elektronikus hangszerek hangját –, máskor ízléses puritanizmussal maguk is alkalmaznak szintetizátorokat. Ez megint különös hangzáshoz vezet. Új lemezükön például a Korg Poly 800-as mechanikus vibrátója és Pejtsik Péter csellóvibrátója között olyan ellentét feszül, hogy a két hang egybecsengése egymagában alkalmas az erős érzelmek kiváltására.

Az After Crying zenéjét az érzelem és az értelem dinamikus egyensúlya teszi erőt sugárzóvá. Ebből a szempontból szeretnek a határmezsgyén mozogni: ez a muzsika talán kissé szentimentálisabb a kelleténél, de nincs időm ezen gondolkodni, mert a bravúros megoldások, a szerkesztés rafinériája elvonja a figyelmemet, elejét veszi az efféle gondolatoknak – ezzel a szerzőknek nyert ügyük van.

Erős zenei anyag az Overground Music című lemezük, s ez a mostani is, amely a Megalázottak és megszomorítottak címet viseli. Mi a különbség a két lemez között? Akkor egy triót hallhattunk. Mostanra a trió kvartetté bővült, kiegészült Gacs László dobossal, aki egyaránt otthonosan mozog a jazz és a rock világában. A korábbi fuvolát pedig felváltotta a trombita, amelyet Winkler Balázs szólaltat meg. A trombitától ünnepélyesebbé, egyszersmind hűvösebbé, a dobtól feszesebbé vált a hangzás. Nemcsak a „szűkebb mag” létszáma növekedett mag: a background-muzsikusok tábora is egyre szélesebb. A klasszikus hangzást oboával, fagottal, basszusklarinéttal, harsonával támasztják alá, máskor pedig egy komplett vonósnégyes szólal meg a lemezen.

Az „A” oldal a gadarai megszállottak bibliai történetét dolgozza fel. Valódi programzene ez, a váltások nyomon követik a történéseket. A nyári hőséget idéző szintetikus vibrálásba kolompszó vegyül. Pejtsik Péter bravúros üveghangjátéka nyomán a cselló néhány ütemen át olyan hangokat hallat, mintha pásztorsíp vagy havasi kürt volna. Rövid zenekari felvezetés után súlyos basszusokkal megszólal az alaptéma a zongorán, ezt követően ismét Pejtsik Péter improvizál. Itt aztán szinte mindent hallhatunk: szólójával hol a rockgitárosok trioláit, tompított játékát, hol a jazzhegedűsök futamait és nyújtásait imitálja: egyszerre válik Jean Luc Pontyvá és Carlos Santanává, csakhogy a gordonka a hegedűnél és a szólógitárnál is jóval nehezebben megszólaltatható hangszer.

Magasból ereszkedik alá Vedres Csaba éneke: a dal szövege lazán kapcsolódik a tárgyhoz, inkább egy életérzést sugall, Krisztust „a Nap bíbor királyának” nevezi. Az After Crying komponistái számára az emberi hang is csupán egy a hangszerek között.

Ismét szép csellószóló következik, sejtelmes szintetizátorhangok kíséretében. A súrlódó hangközök és tritonusok miatt egyre disszonánsabban szól a zongora, végül „tragikus légkört teremtve” elementáris erővel felzúgnak a mélyfúvósok. Egyértelmű a zenei utalás: megérkeztek a koporsóikból kikelt ördöngösök. A rémalakokat a reneszánsz muzsika világában otthonosan mozgó énekesnő, Andrejszky Judit személyesíti meg, mégpedig egyetlen bibliai idézettel: „Azért jöttél, hogy idő előtt gyötörj minket?”. Ezt az ördöngösök kérdik Jézustól. De mit jelent az, hogy „idő előtt”? Az ördöngösök lelkét megszállta a Gonosz, ezért az utolsó ítéletkor bűnhődni kell, Jézus azonban most, a végnap előtt szólítja ki őket sírjaikból, hogy a Gonoszt kiűzze belőlük. Ezért háborognak a korainak vélt zaklatás miatt. Kissé bizarr ötlet, hogy a lemezen szépen csengő, kislányos hangon szólalnak meg a holtak. De itt sincs sok idők gondolkozni, mert „iszonyatos” zene következik: iszonyatosan gyors, iszonyatosan szövevényes. Egymást kergető szólamok különös, eltolt hangsúlyú ritmikával (aszimmetrikusnak érezzük, pedig nyolcnegyedek szólnak) és Winkler Balázs zaklatott trombitajátékával. Jazzfúga – ha van ilyen. Az ördögűzés csodája megtörtént. Kísérteties szintetizátorhangok közepette lebegnek a gonosz erők a tengerparton táborozó konda felé. Diadalmas zene zárja a darabot csúfondáros trombitaszólammal, amelyet halkan fagott támogat, és a háttérben még a tengerbe rohanó disznók üvöltését is hallani. Jézus és tanítványai elhagyják a partot, csak a madarak maradnak itt.

A lemez „B” oldalán négy darab követi egymást. Az első „A kis hős” címet viseli. Szabályos vonósnégyes vezeti be, majd érdekes vokális megoldások következnek, valamennyi zenekari tag megszólal, Andrejszky Judit pedig a technika segítségével megkétszerezi a hangját.

A „Noktürn” lírai opusz Vedres Csaba tiszta intonációjával, oboa- és szintetizátorkísérettel és egy kis pátosszal: „Hány sóhajom semmivé lett, mégis lélegzem tovább.”

A lemez csúcspontja – egyben címadó darabja – a „Megalázottak és megszomorítottak”, amely címét Dosztojevszkijtől kölcsönözte. Pejtsik Péter itt megint csodát művel: csellójából egyebek között a légvédelmi szirénák hangját csalja elő, aztán a templomi orgona akkordjai próbálják túlharsogni a más ütemben megszólaló és egyre erősödő szintetizátor-basszusokat. A fájdalmas csellószóló folytatódik, majd hallható egy villámgyors unisono is, amit az első lemez ismerői talán hiányolhattak mindeddig. Végül kitisztul a hangzás, és egy régről ismert téma üti meg a fülünket, Muszorgszkij—Ravel „Egy kiállítás képei” című művének egy részlete, amelyet Winkler Balázs szólaltat meg trombitáján. Mintha az After Crying az Emerson, Lake & Palmer adósságát szeretné törleszteni ezzel, hiszen az EL&P feldolgozásából épp ez a „kép” hiányzik.

Aztán Pejtsik Péter énekel egy nyugodt, szomorú dalt az elpattant húrok visszhangjáról. Trombita, zongora és cselló szellős és melankolikus motívumai zárják a darabot. Különös érdekessége ennek a résznek, hogy a zenészek a stúdióban csak a halk szintetizátor-hátteret hallották, egymást nem; mégis úgy tűnik, mintha felelgetnének a hangszerek.

A lemez utolsó számának cím stílszerűen: „Végül”. És Pejtsik Péter még mindig tartogat valamit! Jazzbőgősöket megszégyenítő ügyességgel – két ujjal pengetve – szólózik a csellón, hogy aztán Gacs László fergeteges dobszólója kicsússzon a semmibe. A szintetizátorok tompa zúgása is elhalkul, és nyomában csak a tiszta űr marad.

A lemezről csak szuperlatívuszokban érdemes beszélni. Megjelenése fontos esemény hazai zenei életünkben: anyaga azt példázza, hogy nemcsak átjárni lehet a különböző zenei műfajok között, hanem a köztük húzódó hatás teljesen el is tüntethető.

Biztosan lesznek olyan régi After Crying-rajongók, akik ezt-azt hiányolnak majd a lemezről: Vedres Csaba virtuóz zongoraszólóit, a hangzást lekerekítő fuvolaszólót, vagy a huzamosan gyors dinamikájú darabokat. Szerintem dőreség volna egyszerre mindent számon kérni rajtuk. Biztos vagyok benne, hogy az After Crying muzsikusaiban bőven lakozik annyi teremtőerő, hogy minden lemezük meglepően különbözzön az előzőtől; úgy, hogy közben megőrzik mindazt, ami erényük, ami stílusuk lényegért adja.

Az After Crying zenéje kultúrába ágyazott: Muszorgszkij-motívumai, Dosztojevszkij és Máté evangélista szavai kavarognak benne. Talán posztmodern idézettechnikáról lenne szó? Vagy a vallásos indíttatás, a tiszta harmóniára törekvés, a metafizika iránti érdeklődés miatt ráakaszthatnánk erre a zenére a „New Age” címkét? Nem hinném. A „posztmodern” és a „New Age” meghatározást annyiszor lejáratták, hogy számomra már semmit sem jelentenek ezek a szavak.

Marad a tanácstalanság, marad a korántsem tetszetős, viszont pontos meghatározás: After Crying = After Crying.

vissza