A
Townscream zenekar 1995 decemberében alakult. Első lemezük Nagyvárosi ikonok
címmel 1997-ben jelent meg. Koncertjeiken olyan zenét játszanak, amely
túlságosan rock ahhoz, hogy kamarazene legyen, és túlságosan kamarazene ahhoz,
hogy rock legyen... VEDRES CSABÁT, az együttes vezetőjét kérdeztük:– Érdekes lehet az életed, hiszen zenekarvezető és kántor is vagy egyszemélyben. Milyen dolog a kántorság?
– A kántori szolgálat egy igásló vagy szürke szamár szolgálat, de nem akárki üt ám a hátadra!!! Azt is lehet mondani, hogy ez egy virágvasárnapi szolgálat, és én ennek a munkának ezt a részét szeretem a legjobban. Tőlem legtávolabb a reprezentáció áll, ilyenkor feszült vagyok és nem okoz örömet a munka. Örömet okozhat viszont egy rorate mise, amin sokan vannak, vagy egy olyan temetés, amelyen egyetlen hívő sincs, és miénk az óriási felelősség, hogy csak a pap és én imádkozunk a megholtért. A másik dolog a napi szentmisén való részvétel, amelyről évek óta csak ábrándoztam, hogy milyen jó is lenne minden nap eljutni. Most van néha napi négy is.
– Gondolom, a zene iránti rajongásod gyerekkorodban kezdődött.
– Szüleim mindketten énektanárok – édesapám már nem él – úgyhogy megszokott dolog volt otthonunkban a zene. Apukám rengeteget zongorázott, anyukám pedig sokat énekelt. Első zenekaromat hatodikos koromban alapítottam a következő felállásban: köcsögduda, két akusztikus gitár, triola (tudjátok, az a műanyag billentyűs-fújós játék), zongora, xilofon. Ez volt az ORION együttes.
– És hogy jött össze az AFTER CRYING?
– A fuvolista-szövegíró Egervári Gábor gyerekkori barátom, a csellista Pejtsik Pétert a konziban ismertem meg. Ő egy olyan nem átlagos csellista volt, akit nagyon érdekeltek a mai kifejezési lehetőségek. Sokféle modern irányzattal foglalkozott, ezeket hallgatta, ismerte. Egyszercsak egy pillanat alatt az az érzés lett rajtam úrrá, hogy kellene ez az együttes. Ez pénteken volt. Szombaton szóltam Gábornak, vasárnap Péternek, hétfőn pedig próbáltunk. Ez volt az After Crying magja. Később, mikor Gábor kilépett az együttesből, változtak körülöttünk a zenészek, egészen a Megalázottak és megszomorítottak című második CD-ig.
– Hogyan került be ebbe az inkább alternatívnak mondható stílusba az egyházi zene?
– Mikor az After Crying megalakult, én már Istenhívő ember voltam – meglehetősen istentelen élettel. Tudtam, hogy van egy Isten, aki szeret minket, de nagyon zavaros elképzeléseim voltak Róla. Kerestem azokat a zenéket, kifejezési módokat, archaikus, régi szövegeket, amelyek Őróla szólnak. Van egy zenetörténész, Földes tanár úr, akinek van egy legendás kazettagyűjteménye. A zenetörténethez összeállított egy olyan szemelvényt, amelyben minden – a különféle földrészek zenéi a modern zenékig – megtalálható, ezen belül a kereszténység korai zenéje, ami valósággal lenyűgözött. Ezek között voltak olyan anyagok, amelyekről azt gondoltam, hogy ilyet nekem is kell csinálni. A Jesu dulcis memoria (Újjongás Jézus nevére) egy nagyon ősi himnusz, és én feldolgoztam úgy, mintha a XIII. században élnék. Az egész darab gondolkozása olyan, hogy ha most hangról hangra belemennénk, akkor a korai kereszténység zenéje, de az egészet megfűszereztem mai dallamokkal és ritmusokkal. Ezt az örömöt én is éreztem, elsőáldozásom után írtam három nap alatt. Vannak ilyen „mellékhatások” is.
– Mit szóltak a társaid ezekhez a témákhoz?
– A zenekar istenhívő emberekből állt, tehát ez nem volt gond, de egy kicsit szorongtunk: mit fog szólni hozzá a közönség?! A Hit Gyülekezete és a Jehova Tanúi agresszív hittérítése elbátortalanított minket. Mindenképpen szerettünk volna felmutatni valamit, megkérdezni azokat, akik hallgatnak minket: „Nincs kedvetek egy kicsit ebbe belegondolni, elgondolkodni azon, hogy az amitől vagy Akiből ez a zene születik, egy vonzó személy?” Állandóan kötélen táncoltunk, hogy úgy tudjuk megcsinálni a koncertet, hogy ne hittérítés legyen, ugyanakkor felkiáltójellé váljon arra, hogy van alternatíva ezen a világon.
– Milyen visszajelzéseket kaptatok?
– A legbüszkébb arra vagyok, hogy volt valaki, aki amikor meghallgatta A gadarai megszállottat, akkor öt év után elrohant gyónni. A Jesu dulcis memoriá-t mindig is nagyon szerették, de mire A gadarai megszállottat is megkedvelték, fél évet is koncerteztünk. Egyébként azért énekelünk ma is latinul, mert ha valaki már a Jézus vagy az Isten szótól begörcsöl, és dühíti vagy nem akarja hallani, a latin szövegek idézőjelbe teszik a mondandót. Ha akarom, akkor úgy is értelmezhetem, hogy régi zenéket feldolgozó mai zenekarról van szó. A zene és a szöveg – forma és tartalom – mégis él és közvetít.
– Ha már A gadarainál tartunk, az számomra olyan, mint egy film, csak nem Jézus vagy a tanítványok, hanem mintha az egyik megszállott szemszögéből látnám. Te mit érzel ebből? Hogyan született a szám?
– Először megírtam a dal fő motívumát, ahol megszólal a szereplő, de félretettem ezt az anyagot. Aztán amikor összeállt a négytagú After Crying, éjjel-nappal a próbateremben voltunk és zenéltünk. Kezdett kialakulni egy jó hosszú szám, de éreztük, hogy ez egy olyan hangzás, ami nekünk is új. Lementem egyszer egy csendes hétvégére, és mikor a végén takarítottam a folyosót – fejemen a fejhallgató és hallgattam a próbafelvételt – folyamatosan ugrott be az egész. Láttam, ahogy Jézus közeledik, éreztem azt a szorongást majd azt a tombolást amikor kiszáll a parton, és a megszabadulást is. Másnap a próbán már ennek a szellemében dolgoztunk.
–
Nem bánt, hogy az After Crying és a mostani együttesed, a TOWNSCREAM sincs benn
annyira a köztudatban, mint amennyire megérdemelné?– Annak, hogy nem futottunk be (eddig – a szerző), annak felerészben a zenekarok az okai, mert ahhoz, hogy a mai világban valamilyen sikert érhessen el az ember, „termékké” kell válni. Ez az első fázis ahhoz, hogy stabilan „el lehessen adni” a zenekart. De egy olyan megbízhatatlan csapattal, amelyik „csak” zenélni akar, nem lehet eljátszani ezt a termékesdit. Voltak lehetőségeink, amikre ha jobban ráfekszünk, ha egy kicsit kedvesebbek vagyunk azokhoz az emberekhez, ha megkötünk néhány kompromisszumot, akkor biztosan jobban támogattak volna. Az EMI QUINT egy exkluzív szerződést kínált és teljesen megdöbbentek, hogy nem fogadtuk el. (Egy ilyen szerződés minden zenekar végső álma. Azt jelenti, hogy az együttes bekerül egy „istállóba”, a cég vállalja hogy rendszeresen kiadja a lemezeiket, fizet stb. – a szerk.) Az érvelésemtől majdnem a falra másztak, hogy én a zenét Valakitől kapom, tehát nem írhatok alá előre egy kupont, vagy ha ebben az évben öt lemezt szeretnék kiadni, mert ennyit kaptam, a következő három évben meg egyet sem, akkor ehhez mi köze van egy papírnak. Ráadásul nagy minőségromlással járna, ha csak azért, mert ráírtam a nevemet egy papírra, kutya kötelességem rátenni valamit egy hanghordozóra, akár jön belőlem zene, akár nem. Nagy fogcsikorgatás volt erre a válasz, semmi támogatást nem kaptunk, de megbecsültek. Láttam ott, hogy a nagy sztárokkal hogyan beszélnek. Talán úgy van ez, mint a háborúban, ahol ha egy áruló átmegy az ellenséghez, akkor etetik, itatják, körüludvarolják egészen addig, amíg ki nem böki az információit – akkor aztán kivégzik és rettentően lenézik. Aki pedig mindvégig kitart, az is halott lesz, de utána tisztelegnek a sírjánál. Ezek ilyen fura dolgok.
– Zeneileg mi a különbség a két zenekarod között?
– Egy ideig a Townscream is progresszív zenekar volt, de nagyon sok olyan zenei hatás ért – a nyolcvanas, de inkább a kilencvenes évek zenéi közül –, amelyek miatt stílust váltottunk. Ugyanolyan munkaigényes, ugyanúgy nem biztos, hogy elsőre befogadható valami, ugyanakkor megtalálhatók benne a rap, a rave, a techno és a trans stílusok elemei is. De mégsem divatzene. Egyik koncertünk után odajött egy fiú és azt modta az új stílusunkra, hogy érti, hogy családom van és meg kell élni valamiből. Felajánlottam neki, hogy odaadom a koncert kazettáját, vigye el valamelyik discoba és próbálja meg megúszni verés nélkül. Belátta, hogy nem így működik.
Művészi fokra igyekszünk emelni azokat a jelenkori zenei hatásokat, amelyek érnek bennünket, mert szerintem nincs olyan zenei mozgalom, amelyben nincs semmi érték. Olyan nincs, ami csak azért mert rossz népszerű lenne. A Heavy metal zenészek például fantasztikusan pontosak, csodálatosan tudják a basszust és a dobot, érzik a ritmikát, hogy mitől „húz” egy szám. A rave fölfedezte a lassulást, amit a rock and roll megszületése óta nem alkalmaznak szinte sehol. A rap darálós stílusa versek elmondására is alkalmas, ha ritmikus alapnak használom és egy klasszikus, „valódi” verset modok rá, az megmutatja, hogy ebben a műfajban is van erő. Csak ki kell operálni belőle a butaságot, az üzletet, a rosszindulatot.
– Szólókoncerteket is szoktál adni...
– Egy kopott pianino mellett beszélgetni, egy kicsit gondolkodtatni, megmérettetni az embereket, énekelni és zongorázni – ez a személyesség a legizgalmasabb számomra, emiatt készülök örömmel egy szólókoncertre. A zenekari koncertnél az összhatásra figyel az ember, az egy robosztusabb valami, az nem tud annyira személyes lenni. Az inkább a művek felmutatása.
– Sokan vagyunk, akiknek az Illés szövegei álltak hozzánk, keresztény emberekhez a legközelebb. De azok között is sok olyan van, amit ha megpróbálnánk komolyan venni, csak felbosszantanánk magunkat. Azért viseljük el őket, mert lemezenként van néhány olyan dal, amelyik a „miénk”. A ti szövegeitekben nem találkoztam ilyesmivel. Kik a szövegírók?
– Valamikor kettő is volt, Görgényi Tamás és Egervári Gábor, ma már csak Gábor. Ez is a cryingos hasadáshoz tartozik, hogy így alakult. Nincs rá jobb szó, mint hogy háklis vagyok a szövegekre. Van olyan is, amit háromszor, négyszer is megír, mire elfogadom. Egy időben én is megpróbáltam szöveget írni, de kétségbeesetten jöttem rá, hogy ez egy másik karizma. Azóta nagyon csodálom mindkettejük munkáját.
– Említetted, hogy későn, felnőttként tértél meg, de mondanál erről többet is?
– Gyerekkoromban Pilisszentkereszten laktunk, és oviba meg iskolába menet mindig elmentünk egy útmenti feszület mellett. Nagyon megrázott, hogy van egy bácsi a kereszten, aki láthatólag igencsak szenved. Főleg a szögek akasztottak ki, azt hittem a szögelésbe hal bele a keresztre feszített ember. Kérdeztem a szüleimet, hogy miért tették ezt vele, de ilyenkor mindig gyorsan tovább mentünk. Kamasz koromtól kezdve kerestem, végül Somogysámsonban találtam meg a választ Laci atyával, Varga László plébánossal való beszélgetés során. Az rázott meg, hogy tudtam: van Isten, aki szeret, de biztos voltam benne, hogy csak akkor szeret, ha jó vagyok. Laci atya elmondta nekem a feltétlen szeretetet. Elmondtam neki, hogy én ezeken meg azokon vagyok túl, én nem is gyóntam, most sem akarok. – Semmi baj, szeret. Na, itt volt a fordulópont. Beiratkoztam a kántorképzőre, nagyon szerettem. Szentendrén nagy türelemmel és szeretettel fogadtak, itt végzem a kántori szolgálatot.
A másik dolog, ami befolyásolt, hogy én az igazságot kerestem. Gondolkodtam, hogyan lehetne olyan egyetemes művészi nyelvet találni, aminek a földműves ugyanúgy örül, mint a miniszterelnök vagy az atomtudós. Végre találkoztam ezzel a gondolatvilággal, miszerint mindenki szerethető, mindenki tud szeretetválaszt adni, egészen addig a fogyatékos emberig, aki se nem látott, se nem hallott, értelmi fogyatékos volt és béna. Mikor Jan Vanier először fürdette, úgy érezte, idegen tőle ez a test, de amikor huszadszor fürdette, akkor mintha megmozdult volna benne valami. Azt gondoltam, itt van amit kerestem, ez az igazi, ez az igazi egyenlősdi – és a többi nem érdekel! Teljesen mindegy, hogy valaki buta, szegény, vagy tehetséges, hiper-szuper, ez minden emberben megvan. Ez a megközelítés, hogy igenis van egyenlőség az emberek között. A többi hangoskodás, látszat, szenvedés.
Kovács Benedek & Máriáss Péter
A TOWNSCREAM: Egervári Gábor (sound, szövegek), Gál Béla (cselló, szintetizátor), Vedres Csaba (zongora KORG Trinity Plus, szintetizátor, ének), Ács Péter (nagybőgő, basszusgitár), Baross Gábor (dob)
Találkozhatsz velük a Lágymányosi Közösségi Házban (Bp., XI. kerület, Kőrösy József u. 17. – nem messze a Skálától) január 23-án, február 27-én, március 27-én és április 24-én. A koncertek este 8-kor kezdődnek és meghívott vendégművészek is közreműködnek. Információ: (1) 466-4827
vissza