Óriási szerencsénk is volt: Eger egy, Péter két villamosmegállóra lakott tőlünk a kies Kelenföldön. Az első találkozásunk Péterék lakásán történt. Péternek csembalója volt otthon, azon mutattam be az első ötleteimet, de tudtuk, hogy valahol, valahogyan próbatermet kell szereznünk. Görgényi Tamás ekkoriban a Pinceszínházban dolgozott. Ő segített, hogy odamehessünk. Az első igazi After Crying próba tehát a Pinceszínházban volt, és azonnal rájöttünk, hogy nagyon szeretünk együtt zenélni. Néhány nappal később a 47-es villamoson állva, amikor befordult a Körtérre, jutott eszembe a zenekar neve: a sírás korszaka után jöjjön végre az, ami utána következik. Névötletem Egernek és Péternek is tetszett, így lettünk mi hárman az After Crying.

Lázas, sistergő vitákkal teli korszak következett ezután. Egyetlen dolgot tudtunk biztosan: azt, hogy hallgatható kortárs művészi zenét akarunk csinálni. Péter a dodekafón és repetitív zenéért lelkesedett akkoriban, Eger és én elsősorban a King Crimsonért. Meghallgattuk hát egymás kedvenc zenéit és ezek oda-vissza, kölcsönösen hatottak ránk. Szinte az összes híres kortárs avantgarde zeneszerző életművét igyekeztünk beszerezni: hátha arra vezet a mi utunk?

Közülük legjobban talán Ligeti György hatott ránk. Breyer Zoli segítségével az angyalföldi József Attila Művelődési Otthonban kaptunk rendszeres próbalehetőséget. A próbák legnagyobb része közös, de tudatosan instruált improvizációkból állt. Improvizáltunk többek között kánont (nagyon nehéz volt!), repetitív zenét, belemenős rockot, Ligeti-féle „meccanico”-t, s csak a jó ég tudja, hogy még micsodát. Az After Crying ekkorra számunkra létformává vált. Véget nem érő, de rendkívül hasznos viták, közös zenehallgatások, próbák utáni hosszú-hosszú sörözések jellemezték ezt az időszakot. Hamarosan Péter is a Tanulmány Színház zenésze lett. Somogyi István nagyon becsülte a munkánkat és megkülönböztetett figyelemmel bánt velünk. Mivel ebben a színházban is fontos jelentősége volt az improvizációnak (egy negyedik, mélyen gondolkodó és jó humorú társunkkal, Pelva Gáborral zenéltünk együtt), ezek az előadások és próbák is nagy hatással voltak a zenekar zenéjére. A viták közben tovább folytatódtak, végül is ki kellett találnunk egy időpontot, amikorra kész kell, hogy legyen a műsorunk. Ez lett 1987. március 20-a, az első After Crying-koncert időpontja, természetesen a JAMO-ban. A bemutató koncert után 12 nappal ugyanitt rögzítettük az első demo-felvételünket is, egy nap alatt. Különös műsor volt! Megírt és improvizált elemek tudatosan váltogatott keveréke. 60 percet játszottunk egyfolytában. Kötelező volt mindenkinek 5–10 percet egyedül is szólóznia. Zenei jelekre (amelyeket a próbák során megbeszéltünk) tudtuk, hogy a rögtönzésnek vége, és a másik két zenész is beszállt. A koncert tetőpontja egy bejátszott hangfelvétel volt; amíg ez szólt, a színpadon teljesen megmerevedtünk abban a pózban, amiben éppen voltunk. Ezen a hangfelvételen először a Dallard együttes kőkemény rockzenéje szólt (ebben a csapatban dobolt frenetikusan Gacs Laci), de Cicó (Andrejszky Judit) éneke, fékcsikorgás, sok szólamot éneklő vegyeskar és még sok minden hallható volt rajta. A koncerteket végül katartikus, szomorú zene zárta. Ez lett az Opus 1., ami kazettán megjelent, de CD-n nem. Nagyon jó lenne, ha megjelenhetne. [megjegyzés: az Opus 1. 2009-ben megjelent CD-n]

Milyen volt az Opus 1. fogadtatása? Vegyes. Bár a bemutató koncerten nagy tapsot kaptunk, a következő koncerteken a közönség egyre csak fogyott és fogyott. Ennek többek között az is az oka volt, hogy a JAMO-nak nem volt büféje, a koncert után nem lehetett a helyszínen ott maradni, valamint az, hogy a helyszín távol esett a bejáratott alternatív helyektől. 1987 őszén már volt olyan koncertünk is, amelyre csak egy ember jött el. A koncert előtt adtunk neki egy banánt (ez nem action volt, hanem szeretet), majd leadtuk a teljes koncertet. Nagyon tetszett neki! Vissza is tapsolt bennünket, úgyhogy ráadást is adtunk. Szép emlék, jó koncert volt!

Az első komoly szakmai visszajelzést Binder Károlytól kaptuk, akihez elvittük a jazz-konziba a műsorunkat, egy külön koncertet adva neki. Karcsi megdicsért bennünket, buzdított és lelkesített, hogy ne hagyjuk abba: ez komoly segítséget jelentett számunkra. Ezután egy évig jazz-zongorát is tanultam nála. Egész személyisége, gondolkodásmódja nagy hatással volt rám.

Lassanként alakulni kezdett körülöttünk egy szellemi kör, amely elsősorban másként gondolkodó (ez akkor mást jelentett, mint most), nyugtalan, izgalmas zenészekből állt. Többek között Szerb Kati, Szerb Zsófi, Juhász Móni, Ali Péter, Makovecz Pali, Baross Gabi, Kenéz Laci alkotta ezt a bővülő csapatot. Együttzenélésünk apropóját az adta, hogy be akartuk mutatni, vagy legalább fölvenni „Missa post lamentationem” c. művemet. Ezek az emberek ingyen jártak ki a JAMO-ba próbálni és új zenéket kikísérletezni. A baj csak az volt, hogy rengeteg egyéb tennivalójuk is volt, így aztán nem akadt két olyan próba, ahol mindenki ott lett volna. Teljes létszámban először misém felvétele közben találkoztunk.

1987 keserves, sikertelen év volt a zenekar szempontjából. Végre eljutottunk több helyre is koncertezni, de csak egy 10–20 emberből álló közönségmagot tudtunk kialakítani. 1988 januárjában a Szkéné Színházban fölvettük az Opus 1. második verzióját is „Break and Cry” címmel. Ez év tavaszán a Tanulmány Színház óriási lehetőséghez jutott: színházi fesztiválokra hívták meg Portugáliába és Angliába. Mivel mindhárman a színház zenészei voltunk, mi is mehettünk. A színészek és a rendező ott segített minket, ahol csak lehetett. Így nagyon sikeres koncertet adhattunk májusban Portóban, s pár nappal később egy kevésbé sikereset Leicesterben. Mivel tovább folytattuk a kemény munkát, hamarosan elkészült az Opus 1. harmadik, véglegesnek tekinthető verziója is.

Nem sokkal később találkoztunk egy nagyon rendes vállalkozóval, Hegedűs Jánossal, aki fantáziát látott a zenekarban és elhatározta, hogy menedzselni fog minket. Jani nagyon rendes ember volt, de a vállalkozása mellett nem tudott annyi időt fordítani a zenekarra, amennyit kellett volna. A következőt azért megcsinálta: a saját házába vett egy zongorát (!!!), majd odaadta a lakáskulcsot azzal, hogy akkor és annyit gyakorolunk, amennyit csak akarunk. Éltünk a lehetőséggel. Jani házában született többek között az Hommage a Frank Zappa és az Így hallgattam el, mindkettő Eger szövegével. De ne szaladjunk ennyire előre!

1988 augusztusában egy énekes-hegedűs lánnyal bővültünk: Szerb Katival. Új utakon kezdtünk járni, elkészültek az első énekes számaink. Katival együtt mentünk ki Izraelbe, elsősorban Jeruzsálembe. Egész kimenetelünk egy fatális félreértésen alapult: Péternek volt egy kedves ismerőse, Szenczy Sándor (aki késobb a Baptista Szeretetszolgálat alapítója lett), aki egy izraeli ismerősén, Harstein Jutkán keresztül elérte, hogy meghívjon bennünket. Igen ám, csakhogy Jutka azt hitte, hogy magyar turistáknak tesz jó szolgálatot! Mikor Jeruzsálembe értünk, egy lakáskulcs várt bennünket és egy teli hűtő. Jutka sehol. Mi pedig még Jeruzsálem szépségeit se néztük meg, hanem kőkeményen gyakoroltunk az izraeli turnéra. Három nap múlva megérkezett Jutka. Hálától bepárásodott szemeket várt (teljes joggal!!!), ehelyett talált a lakásában egy frusztrált magyar zenekart. Egy este beletelt, míg a félreértéseket tisztáztuk, de megérte. Jutka zseniális szervezőként két nap alatt hat koncertet lekötött. Ez nagy segítséget jelentett, mert úgy mentünk ki, hogy a visszaútra nem volt pénzünk („majd a koncertekből lesz”). Így a hivatalos koncerteken kívül utcazenéltünk is (én citerán játszottam, nem vicc!), s így nagy nehezen összekuporgattuk a hazaútra valót. Oda-vissza hajón mentünk, mint „deck-passenger”-ek, éjszaka a szabad ég alatt aludtunk, szerencsére jó időt fogtunk ki.

1989 júniusában Eger, a zenekar alapító tagja teljesen váratlanul bejelentette Jani alsógödi házában, hogy kilép, holnap már nem jön próbára. Váratlan távozását nem a zenekaron belüli, hanem azon kívüli okokkal indokolta. Mivel ő volt a zenekarban a legbékésebb, sőt, békítő ember, távozását tragédiaként éltük meg: egy székesfehérvári koncertet le is kellett mondanunk emiatt. Az ezt követő hetek lázas fuvolista-keresgélésben teltek. Talán apróhirdetés útján – nem emlékszem pontosan – bukkantunk rá Eger utódjára, Virág Józsefre, azaz Johnnyra. Végtelenül szelíd, rendkívül különös ember volt. Kottát olvasni nem nagyon tudott, viszont csodálatosan improvizált. Nem csak a fuvolát, de szólógitárt is nagyon egyéni módon kezelte. Igazi őstehetség volt, a zenén kívül más nem érdekelte. A székesfehérvári színház portásaként igen szerény körülmények között élt. Előfordult, hogy csak úgy tudott eljönni próbára, hogy a Nyugati pu. aluljárójában letette a fuvolatokot és „összezenélte” a jegyre való pénzt Alsógödig.

1989 őszén az FMH-ban tehát négyen folytattuk tovább: Kati, Péter, Johnny és én. Műsorunk azonban – nem kevesek bánatára – újra megváltozott. Fa- és rézfúvósokkal egészültünk ki (pl. Tüske Aladár – fagott, Csatos Ferenc – trombita, Fias Gabriella – oboa és még sokan mások, hiszen ebben az időszakban gyakran változtak a meghívott zenészek a hátunk mögött, ti. a színpadon). Kéthetente adtunk koncertet, minden koncerten valami újjal rukkoltunk elő. A közönség száma először leapadt, majd számunkra is hihetetlen módon duzzadni kezdett. 1989 decemberében már alig fértek be a körterembe. Hihetetlen érzés volt!

Ugyanez év végére megszűnt az állandó gödi próbalehetőségünk is, nem kis részben a saját hibánkból.

1990 elején válaszút elé kerültünk. Katival és Johnnyval hangszertudás, illetve kottaolvasási problémák miatt nem tudtunk azzal a sebességgel haladni, ahogy Péterrel szerettük volna. Csakhogy: jó emberek és jó zenészek voltak! Közben koncertanyagunkat leadtuk a Hungaropop nevű kiadó cégnek, amelynek művészeti vezetője Gőz László volt. A kazettára Gőz Laci hamar reagált és behívott minket az irodájába. Mondandójának lényege az volt, hogy a zene jó, ki is adják; a csellistát és zongoristát igen, a hegedűst és a fuvolistát viszont még nem érzi elég érettnek egy lemezfelvétel elkészítésére. Ezt a megbeszélést egy rendkívül szomorú másik követte, amelyben Péter és én tudattuk Katival és Johnnyval, hogy vége. A mai napig bánt ezért a lelkiismeret, és azt hiszem, ma már másképp döntenék, de ezzel se Kati, se Johnny nem megy sokra.

Maradtunk ketten Péterrel. Profi brácsást viszonylag hamar találtunk Maroevich Zsolti, Péter régi ismerőse, egy kedves és békességszerető ember személyében. Fuvolistát nagyon nehezen találtunk! Csupán a következő feltételeknek kellett megfelelnie:

1. Nagyon tudjon játszani és kiváló ismerője legyen a kottának

2. Szenvedélyesen keresse a kortárs művészi zene új kifejezési lehetőségeit

3. Szomorúzenész létére ne érezzen idegenkedést a rockzene iránt

4. Szeressen ingyen nagyon sokat próbálni.

Ilyen embert nem volt könnyű találni (persze Zsoltira ez ugyanúgy vonatkozik). Végül Makovecz Pali javaslatára megtaláltuk ezt a fiút: Fogolyán Kristófnak hívták. Az ő fuvolahangjához hasonlóan szépet még életemben nem hallottam. Ugyanakkor roppant különös ember volt, sok különc szokással. Én a kezdetektől fogva szerettem, s ez tart mind a mai napig.

1990 tavaszán nem volt koncertünk, csupán rengeteget próbáltunk, hol itt, hol ott, a legtöbbször a Zeneakadémia tanárképzőjének Semmelweiss utcai épületében. Zsoltinak és Kristinek is természetes volt az, hogy gratis. Az új tagok ismeretében a Hungaropop is áldását adta a lemez megjelenésére. Mivel a lemezt angol nyelven szerettük volna megjelentetni, felkerestem Görgényi Tamást, hogy segítsen a szövegek lefordításában, illetve átírásában. Az új Crying-sound tetszett neki, és szívesen nekilátott a munkának. Április-májusra készen állt az új Crying és az új Crying-hangzás. Először Veszprémben, majd a ZTI termében játszottunk ebben a felállásban, a szervezésekért külön köszönet Gőz Lacinak és Kard Ádámnak. Meglepetésünkre mindkét helyen telt ház és nagy siker fogadott minket: erre igazán nem számítottunk. Egy hónappal később a Várszínházban mutatkozhattunk be egy tehetségkutató akció jóvoltából, amelyet többek között Bródy János és Koncz Zsuzsa neve fémjelzett. Valamivel később ezt a koncertet megismételhettük: erre már annyian jöttek, hogy nem fértek be a színházba.

1990 júniusában elkészítettük az Overground Music c. lemezt. 10 napot kaptunk rá, végül 12 nap alatt lett kész mindenestül. A MAFILM stúdiósainak, közülük is leginkább Kovács Gyurinak nem lehetünk eléggé hálásak érte. Gyuri szigorú volt, de nagyon kedves, nagyon megértő és nagyon türelmes. A lemez 1990 nyarán megjelent. Bakelit volt, 1000 példányt adtak ki belőle, ma a feketepiacon 10 000 Ft körül van az ára.

A Hungaropop az év őszén fesztivált rendezett az általa kiadott zenék készítőinek szereplésével a PeCsában. Rengetegen eljöttek, nagysikerű, szép emlékű koncert volt. Ezt a fellépést több hónapos kétségbeesett csend követte. A próbákat persze nem hagytuk el, legtöbbször Kristiék lakásán gyakoroltunk. Novembertől újra koncertezni kezdtünk az FMH-ban; teltház volt, s az egy hónappal későbbi, decemberi koncertnek nem várt következményei lettek. Ebben a hónapban beszélt velünk Péter egy régi (anonimitást kérő) ismerőse és közölte, hogy havi 60 000 Ft-tal támogatja a zenekart. Ezt mondta: „mint jól kereső polgárnak (1990-et írunk!), úgy érzem, kötelező támogatnom a magyar kultúra fejlődését és ezen belül is az After Cryingot”. Nem sok hozzá hasonló „polgárral” találkoztam életemben.

Az ő támogatásával szerződtetni tudtuk menedzsernek Kardos Tibort (aki amúgy is nagyon hitt a zenekarban és rengeteget dolgozott érte), valamint ki tudtuk fizetni a vendégfúvósokat. Ekkorra egy nagyon furcsa helyzet állt elő: a legjobban azok kerestek, akik vendégek voltak. Valamivel rosszabbul jártak azok, akik érzelmi szálakkal kötődtek a zenekarhoz. A legrosszabbul a belső mag járt, mert mi álltuk a koncertek rizikó-költségeit. Támogatónk pénzének segítségével viszont ki tudtunk alakítani egy fúvós vendégmagot, akikkel nem kellett minden próbát a legelején kezdeni. Tibornak nem kis fejtörésébe került, míg ezt a különös állapotot egy bonyolult kompenzációs rendszer segítségével ki tudta egyensúlyozni, de megoldotta.

1991 következett, a zenekar egyik legsikeresebb éve. A januárt úgy kezdtük, hogy tökéletesítettük az Opus 1. és az 1989 kvázi-stúdiófelvételeit Kard Ádám és Gacs Laci segítségével. Elindítottuk a Katakomba kiadót, amely először a Crying korábbi felvételeit, majd később egyes tagjainak önálló törekvéseit is megjelentette (pl. Gacs László Egregiózum c. kazettáját, vagy tőlem a Legenda / Távollét-et, amelyhez Görgényi Tamás írt szöveget).

Ebben az évben 25 koncertet adtunk, közülük többet vidéken, pl. Pécsett, Egerben és Szegeden. A „Korunk zenéje” c. sorozatba is belefértünk, és emlékezetes koncertet adtunk az Óbudai Társaskörben, amelynek több részlete is megjelent az AC Első évtized c. lemezén. Pár napra rá a PeCsában játszhattuk el a King Crimson „Islands” c. lemezét és saját számainkat. A koncerten Gacs Laci dobolt és Torma Feri gitározott. Szintén ekkor kezdtünk el trió-koncerteket adni Péterrel és Winkler Balázzsal.

Mindezekkel párhuzamosan '91 februárjában útjára indult a Keep Cool, amely a Szív utcai Styx nevű, egészen különös hangulatú helyen játszott egy ideig hetente. Ez a csapat már a későbbi Cryingot idézte, hiszen négyen voltunk tagjai: Péter, Balázs, Gacs Laci és én. Igen visszafogott, kicsit jazzes, kicsit tréfás zenét játszottunk, több új szám is született, pl. a Karnevál, vagy a Barnabás első változata.

Azt, hogy a nagy-Cryingnak vége, én, mint a zenekar vezetője jelentettem be februárban egy sikeres koncert után. Rettenetes volt azt a sok megdöbbent arcot látni: ma már, azt hiszem, képtelen lennék egy ilyen bejelentésre.

És akkor elkezdtük nulláról, Balival és Gaccsal. Szinte minden nap próbálhattunk Kövér Péter jóvoltából az (azóta leégett) BS egyik termében, borzalmas zongorával, lemezjátszón kierősített szintivel és a többi. De örültünk, hogy kaptunk ingyenes próbalehetőséget! Mivel az EMI-Quint ajánlatával lehetőségünk nyílt a második lemez elkészítésére, lázas munkába kezdtünk új, kísérleti hangzásvilággal. Márciusban fel is vettük az új lemezt Megalázottak és megszomorítottak címmel, iszonyatos anyagi nehézségek közepette. A csapat az ebédszünetekben a közeli játszótérre járt ki ebédelni, mert szégyelltük, hogy a büfében egy kólát sem tudtunk volna kifizetni. Mindeközben állandó bizonytalanságban éltünk azzal kapcsolatban, hogy lesz-e, aki egyáltalán a stúdiósokat kifizeti? A szövegíróknak is extra gyorsasággal kellett dolgozniuk, s ez sem ment súrlódásmentesen. A végeredmény mindenesetre önmagáért beszél.

Bors Jenő nagyon nem örült a sound-váltásnak, de elfogadta („az egész lemez elképesztően gyönyörű, de hogy fogom én ezt eladni?”). Be is mutattuk az új anyagot, válaszképpen a közönség fele nem jött el a következő koncertünkre. A legjobban a dob miatt haragudtak: „árulás”! A lemez mindenesetre elképesztő átverések és hazugságok után megjelent; ha Cicó családja nem segít, szerintem mindannyian elmegyógyintézetbe kerültünk volna.

Áprilisban megrendeztük a „Munkák és napok” c. három napos fesztivált az FMH-ban. Szakmai sikert részben igen, közönségsikert egyáltalán nem hozott. Ugyanezen a fesztiválon adtuk a Keep Cool utolsó koncertjét is. Mindenesetre szorgalmasan tovább koncerteztünk, megfordultunk Pécsett és Debrecenben is. A közönség lassanként kezdte megszokni és megszeretni az új anyagot, újra lett táborunk, ha nem is akkora, mint a régi. Ősztől az Egyetemi Színpadon kezdtünk rendszeresen koncertezni.

Talán volt ezután is koncert, talán nem: nem emlékszem. Előbb, vagy később Győrön és Nyíregyházán is játszottunk. Júniusban Baross Gabiék telkén próbáltam rendbe hozni szétzilált idegrendszeremet, s itt ért a hír: távollétemben a fiúk nélkülem léptek fel After Crying Alkotóműhely néven a budapesti búcsún.

1993 őszén folytattuk a közös munkát Torma Ferivel kiegészítve (őt Görgényi Tamás javaslatára vettük be a zenekarba) és Egerrel, akit iszonyatos veszekedés árán sikerült visszakönyörögni a csapatba.

1993 nyarára megszűnt a próbálási lehetőség a BS-ben. Néhány héten át a Lágymányosi Közösségi Házban gyakorolhattunk, de ez nagyon bizonytalan és kiszámíthatatlan volt. Végül Babai Zsolt segítségével a Jókai Klubban találtunk rendszeres próba- és koncertlehetőséget. Ismét új műsor megvalósításába kezdtünk. Sok feszültség árán el is készült, jó is lett, s Veszprémben mutattuk be először. Ezt FMH-beli, az Egyetemi Színpadon előadott és miskolci koncert követte. Az új műsort a közönség szerette, de ekkorra már nagyon rossz volt a légkör a zenekaron belül: megindult a klikkesedés. A Jókai klubban próbáltunk ugyan heti három-öt alkalommal, de a próbákra inkább a fegyelmezettség, mint a szeretet volt jellemző. A Júdás, az ELP-től a Trilogy és társaik épp elég nehezek voltak ahhoz, hogy állandóan foglalkozni kelljen a szinten tartásukkal. Ugyanakkor mint zongorista, teljesen visszafejlődtem, és nagyon elegem lett az állandó felállásból. „Szólókarrierben” – ahogy azt később oly sokan leírták – soha nem gondolkodtam. Egyszerűen érdekelt egy sereg egyéb dolog: Liszt „Via crucis”-ának meghangszerelése, vonósnégyesek, monumentális zongoradarabok és még sok minden más.

1994 februárjában még adtunk egy nagyon szép koncertet a PeCsában, amelyen többek között elhangzott a „Money” a Pink Floydtól, a „Starless” a King Crimsontól és a „Leltár” az AC-tól. 1994 márciusában, éppen akkor, amikor az unplugged AC-műsort terveztem, különös hang szólított el a zenekarból.

Hosszas tépelődés után kiválásom tényét közöltem a csapattal, éppen azért még márciusban, hogy legyen idejük új billentyűst keresni és a folytatáson gondolkodni. Elmondtam, hogy még egy lemezt csináljunk meg közösen, s aztán júniusban kilépek.

Ezt három fegyelmezett hónap követte, közte egy kanadai turnéval, amely szakmai szempontból jó volt, de amit emberileg nem kívánok senkinek. Kanadából való hazatértünk után május 26-án adtuk az utolsó közös és teljes koncertet a Jókai klubban, ez nagyon szépen sikerült.

Ezt a Föld és ég c. lemez anyagi nehézségektől szintén nem mentes felvétele követte, amelynek mindjárt az elején elmondtam: akár készen leszünk június 30-ig, akár nem, ez az utolsó nap, és kiszállok a zenekarból. A felvételek néha katartikusan sikerültek, néha meg nagyon feszülten. Sok késés, felkészületlenség gátolta a tisztességes munkát, így kicsúsztunk az időből.

Közben a budapesti búcsún megtörtént az utolsó közös fellépésem is az AC-vel.

Az időcsúszás miatt a harmadik lemez keverését a fiúk nélkülem készítették el, szerintem nem rosszul.

Innentől kezdve más foglalkoztatott. Hogy mi, annak szó szerint hangot adtam a Townscream Nagyvárosi ikonok-jában, öt szólólemezemben, a Ludi Savarienses-lemezben és a Kairosz Áldott idő c. albumában.

Vedres Csaba, 2007. január 18.